3. rész
Ez a nap is eljött! A mai napon aludhattam nyugodtan délig!
Amikor felkeltem azt hittem, hogy életem egyik legszebb napjára ébredtem, aztán
rájöttem arra, hogy ma 3-kor találkozóm van „fogalmamsincskikkel”, és el kell
cipelnem őket a próbánkra, mert ha ezek a szállodában összetörik magukat, akkor
ÉN leszek értük a felelős, tehát kizárt dolog, hogy egyedül hagyjam őket
órákig. Az már csak hab a tortán, hogy ki kell találnom valamit, mert anyáék
tuti meg fogják kérdezni, hogy hova megyek a bőröndömmel (sétálni…), tehát
plusz egy probléma a nyakamba. Ráadásul annak a hülye bandának még a nevét se
tudom, hogy legalább lelkiekben felkészülhessek az érkezésükre… Tehát, reggel
elkészültem, aztán bepakoltam a bőröndömbe, majd megpróbáltam észrevétlenül
kisurranni.
- Hova mész, kisasszony? – szólított meg anya, amikor már az ajtónál jártam. Csodálkoztam volna, ha sikerül kijutnom…
- Ööö… - kerestem a szavakat (mármint a hazugságokat) – Hát, az úgy volt, hogy a munkahelyen… izéé megbeszéltük, hogy… izé… ömm – gondolkoztam – hoogy két héten keresztül… hátöö… igen… bent alszunk, mert van ez az izé azzal a hogyishívjákkal, és én is belementem – zártam le a nyelvtanilag és értelmileg kifogásolhatatlan mondatomat.
- Aha… - Nem vette be! A francba! – Elmagyaráznád ezt nekem még egyszer? – húzta fel a szemöldökét, azzal a tipikus „na, most megvagy!” tekintettel megkoronázva.
- Nah, - vettem nagy levegőt – az úgy volt, hogy csajok megbeszéltük a munkahelyen, hogy mi lenne, ha mondjuk, úgy két hétig bent maradnánk, és akkor nem kéne korán kelni, meg ilyenek, és hogy ez mekkora buli lenne már, meg tudnánk egy csomót beszélni meg… meg ilyenek – vigyorogtam. Anya furcsán végigmért, hisz ezt a mesét, még én sem vettem volna be, de végül megadóan bólintott.
- Vigyázz magadra! És kerüld az alkoholt!
- Igenis! – nevettem fel – Sziasztok! – léptem ki az ajtón. Huh… Ezt megúsztam. Azért valljuk be, gáz lett volna beismerni, hogy úgy kábé 6-7, számomra teljesen ismeretlen, valószínűleg idősebb, koreai pasira kell vigyáznom, hogy ne tegyenek kárt magukban… Elbotladoztam szerencsétlen bőrönddel a buszmegállóig (de szó szerint, két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hányszor estem el majdnem…), és ma ugyan nem csináltam semmit, de eléggé merész vállalkozás volt tőlem az, hogy két-ballábas szerencsétlen létemre, felszállok egy bazinagy bőrönddel, a buszra, ami nem mellesleg annyira tele van emberrel, hogy levegőt alig lehet kapni, de tudjátok ki fog várni a következőre, ami csak 30 perc múlva jön! Tehát a mai nap szereztem egy pár utálót és sokan csatlakoztak azon igen magas létszámmal rendelkező klubba, miszerint kiröhögtek már engem… Végül 2 óra körül épségben eljutottam a szállodáig, ahol minden szembejövő emberrel váltanom kellett, néhány szót, és elmesélni nekik, hogy miért járkálok bőrönddel a kezemben. A recepción elkértem a szobakulcsot és felcuccoltam a szobámba, ahol egy levél fogadott. Összességében annyit írt, hogy mettől meddig van étkezés (mintha nem tudnám…), meg hogy milyen feladataim lesznek azzal a fiúbandával, aminek nevére most sem derült fény… Plusz a főnököm aláírását is megtaláltam a lap alján. Érdekes két hetem lesz, mit ne mondjak… Egyet pislogtam, és máris 3 óra volt, szóval gyorsan rápillantottam a tükörre (ha már 2 hétig együtt kell dolgoznunk, akkor legalább az első pillanatban ne röhögjenek ki…), majd gyorsan le is rohantam. Éppen hogy sikerült leülnöm, csörgött a telefonom.
- Haló? – szóltam bele.
- Hol van? – hallottam meg az igazgató úr hangját a vonal másik végéről.
- A Lobbyban, uram, ahogy megbeszéltük…
- Rendben… Még 3 perc és megérkeznek! – mondta, majd letette. Miért ilyen fontosak ezek a srácok?- visszhangzott a kérdés egyfolytában a fejemben. Mire sikerült összeszednem néhány lehetséges indokot, láttam közeledni a főnök bácsit, és még 7 srácot. Egyet kivéve, mindegyiknek világos-, vagy sötétbarna haja volt, igaz az egyiknek egy kicsit narancsos beütéssel, míg a másiknak ilyen fehéres árnyalatú volt. Nagyon ismerős arcuk van… - filozofálgattam, bár sok időm nem volt, hisz vészesen közeledtek felém. Amikor a főnök bácsi láttam, hogy rám mutat, valamint hallottam, hogy angolul próbálkozik azzal, hogy bemutat engem (de több mint a felén látszott, hogy halvány lila gőze nincs arról, hogy mit beszélnek neki. Már értem, hogy mire kellettem én…), akkor tök nyugisan felálltam, és próbáltam mosolyogni.
- Annyeonghaseyo! – hajoltam meg. Rendesen láttam, hogy páran felvillanyozódtak, hogy végre értenek is valamit abból, amit mondanak nekik, szóval a jelenlétemet már boldogan fogadták.
- Dul, set! Bang-tan! Annyeonghaseyo, Bangtan Sonnyeondanimnida! – hajoltam meg ők is. Bangtan… Hol hallottam én már ezt? Olyan ismerősen hangzik…
- Hm… Ezt minden találkozáskor el szoktátok mondani, vagy én vagyok ennyire kiváltságos? – szólaltam meg nevetve, koreaiul.
- Ez egy ilyen bemutatkozás-féleség – mondta a fehér hajú. Biztos ő a leader…
- Áh, értem- - mosolyogtam rájuk. – Én Lala vagyok- mutatkoztam be szépen, de a nevem hallatára mind nagy-nagy szemekkel bámultak rám – Oh, ez az igazi nevem becézése, de mindenki így szólít.
- Mi az igazi neved? – kérdezte az egyik. Áhh! Azonnal meg kell tudnom a nevüket!
- Laura, de ezt se könnyebb kimondani – nevettem fel, mire tanácstalanul néztek rám.
- Adhatunk neked becenevet? – kérdezte… valaki…
- Persze – kacagtam. – És, már elnézést, hogy ilyen tudatlan vagyok, de nektek mi a nevetek? – kérdeztem most én, mire ők röhögtek fel.
- Rap Monster – kezdte a fehér hajú.
- Ööö… Hívhatnálak titeket a rendes neveteken? Csak mert kínszenvedés lenne mindannyiunknak, ha én nekiállnék megtanulgatni a művészneveiteket –nevettem fel kínosan – a sima nevek megjegyzése jobban megy.
- Persze – röhögtek ki. Na, köszi… Ez nem az első pillanaot volt, kéremszépen, hanem a második!
- Akkor NamJoon – mutatkozott be még egyszer a fehér hajú. – Leader.
- Jin, a legidősebb
- JiMin, és… milyen is vagyok? –gondolkozott el.
- Az, aki a legtöbbet dumál – segítette ki őt Jin.
- A legalacsonyabb – szólt be neki röhögve az egyikőjük.
- Te kis…!! – ugrott volna neki azonnal Jimin, de észrevette, hogy én is itt vagyok, ezért inkább letudta a gyilkolászást egy szúrós tekintettel. – Hmm… talán az illik rám, hogy a legsármosabb – mondta majd kacsintott egyet hozzá. A reakció csodás volt. Én röhögtem, a többiek meg hátsó félen rugdosták.
- HoSeok – folytatta a bemutatkozást. – Rapper
- TaeHyung – mosolygott. – Alien – mondta mire a többiek felröhögtek.
- YoonGi, rapper. SWAG – tette hozzá teljesen komolyan. A többiek meg csodálom, hogy nem haláloztak el a röhögéstől. De most komolyan.
- JungKook, GoldenMaknae – vigyorgott.
- Köszönööm – mosolyogtam egy nagyot rájuk. – Hé! Tudom, hogy most még ki kell pakolnotok, meg minden, de mi lenne, ha eljönnétek velem várost nézni?
- Komoly? – adott hangot a meglepődöttségüknek Jimin. – Te komolyan elvinnél minket várost nézni?
- Ahham… De, ha nem akartok, akkor…
- De, de, de! Akarunk! Akarunk! – ugrándozott TaeHyung. – Hova viszel minket mester? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Először pakoljatok ki – nevettem. – És mondjuk fél óra múlva ugyanitt? – erre a kérdésre sok sok bólogatást, és egy három másodperc alatt elrohanó fiúbandát kaptam. Nem is olyan rosszak, sőt. Kifejezetten jófejek - gondolkoztam el egy pillanatra, de rögtön ki is zökkentem, ugyanis Jungkookot láttam, amint visszafelé sétál.
- Segítesz elkérni a kulcsot? És… Ha már itt járunk, megmutatnád, hogy merre kell menni? -
kérdezte kínosan, majd azonnal hozzátette – Noona.
- Persze, persze – röhögtem. – Amúgy, szerintem nem vagyok idősebb.
- Mennyi idős vagy? Mármint… Nem, csak hát… - feszengett, és hát annyira aranyos volt, hogy nem tudta, hogy mit mondjon, hogy muszáj volt nevetnem.
- A ti számításotok szerint 19 leszek szeptember végén– mosolyogtam, mire láttam, hogy egy kicsit elgondolkozik majd vállat rántott, amolyan „nemérdekelmertakkorisígyfoglakhívniéskész” féleképpen. Elmentünk együtt elkérni a kulcsot, majd megkeresni a többieket. Nem nagyon bújtak el, szóval az első emeleten megtaláltuk őket.
- Itt vannak a kulcsok, rajta van a szobaszám is. Ti minden szobához egyet kaptok, szóval el ne hagyjátok! Az ajtókat, ha kimentetek be kell zárni, és még valami. Mivel ugye páratlanul vagytok, ezért az egyik szobában van egy pótágy.
- Az kényelmes? – kérdezte HoSeok. Kis naiv…
- Felettébb – jelentettem ki fapofával. Az arckifejezésükből ítélve, megértették, hogy nem szeretnének azon aludni. Megértem.
- Oh…
- Na, döntsétek el – röhögtem. – Valakinek ott kell aludnia…
- Nincs még egy szoba véletlenül?
- De, az enyém – utaltam szépen arra, hogy még csak meg se forduljon a fejükben.
- Ohh… Hát, akkor az én jelöltem Jungkook – szólalt meg Jimin, mire a többiek – az említett személyen kívül – heves bólogatásba kezdtek. A maknae-k mindig megszívják… Tapasztalat.
- Ne már! Most miért én? – akadt ki Jungkook. – Kő, papír, ollózzunk! – követelte. Végül igazságos játék után Jimin lett az a kiváltságos, aki azon a nemigen kényelmes izén aludhat. Aki másnak vermet ás... Egy jó 15 perc alatt ki is pakoltak, majd elindultunk várost nézni.
- Hova mész, kisasszony? – szólított meg anya, amikor már az ajtónál jártam. Csodálkoztam volna, ha sikerül kijutnom…
- Ööö… - kerestem a szavakat (mármint a hazugságokat) – Hát, az úgy volt, hogy a munkahelyen… izéé megbeszéltük, hogy… izé… ömm – gondolkoztam – hoogy két héten keresztül… hátöö… igen… bent alszunk, mert van ez az izé azzal a hogyishívjákkal, és én is belementem – zártam le a nyelvtanilag és értelmileg kifogásolhatatlan mondatomat.
- Aha… - Nem vette be! A francba! – Elmagyaráznád ezt nekem még egyszer? – húzta fel a szemöldökét, azzal a tipikus „na, most megvagy!” tekintettel megkoronázva.
- Nah, - vettem nagy levegőt – az úgy volt, hogy csajok megbeszéltük a munkahelyen, hogy mi lenne, ha mondjuk, úgy két hétig bent maradnánk, és akkor nem kéne korán kelni, meg ilyenek, és hogy ez mekkora buli lenne már, meg tudnánk egy csomót beszélni meg… meg ilyenek – vigyorogtam. Anya furcsán végigmért, hisz ezt a mesét, még én sem vettem volna be, de végül megadóan bólintott.
- Vigyázz magadra! És kerüld az alkoholt!
- Igenis! – nevettem fel – Sziasztok! – léptem ki az ajtón. Huh… Ezt megúsztam. Azért valljuk be, gáz lett volna beismerni, hogy úgy kábé 6-7, számomra teljesen ismeretlen, valószínűleg idősebb, koreai pasira kell vigyáznom, hogy ne tegyenek kárt magukban… Elbotladoztam szerencsétlen bőrönddel a buszmegállóig (de szó szerint, két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hányszor estem el majdnem…), és ma ugyan nem csináltam semmit, de eléggé merész vállalkozás volt tőlem az, hogy két-ballábas szerencsétlen létemre, felszállok egy bazinagy bőrönddel, a buszra, ami nem mellesleg annyira tele van emberrel, hogy levegőt alig lehet kapni, de tudjátok ki fog várni a következőre, ami csak 30 perc múlva jön! Tehát a mai nap szereztem egy pár utálót és sokan csatlakoztak azon igen magas létszámmal rendelkező klubba, miszerint kiröhögtek már engem… Végül 2 óra körül épségben eljutottam a szállodáig, ahol minden szembejövő emberrel váltanom kellett, néhány szót, és elmesélni nekik, hogy miért járkálok bőrönddel a kezemben. A recepción elkértem a szobakulcsot és felcuccoltam a szobámba, ahol egy levél fogadott. Összességében annyit írt, hogy mettől meddig van étkezés (mintha nem tudnám…), meg hogy milyen feladataim lesznek azzal a fiúbandával, aminek nevére most sem derült fény… Plusz a főnököm aláírását is megtaláltam a lap alján. Érdekes két hetem lesz, mit ne mondjak… Egyet pislogtam, és máris 3 óra volt, szóval gyorsan rápillantottam a tükörre (ha már 2 hétig együtt kell dolgoznunk, akkor legalább az első pillanatban ne röhögjenek ki…), majd gyorsan le is rohantam. Éppen hogy sikerült leülnöm, csörgött a telefonom.
- Haló? – szóltam bele.
- Hol van? – hallottam meg az igazgató úr hangját a vonal másik végéről.
- A Lobbyban, uram, ahogy megbeszéltük…
- Rendben… Még 3 perc és megérkeznek! – mondta, majd letette. Miért ilyen fontosak ezek a srácok?- visszhangzott a kérdés egyfolytában a fejemben. Mire sikerült összeszednem néhány lehetséges indokot, láttam közeledni a főnök bácsit, és még 7 srácot. Egyet kivéve, mindegyiknek világos-, vagy sötétbarna haja volt, igaz az egyiknek egy kicsit narancsos beütéssel, míg a másiknak ilyen fehéres árnyalatú volt. Nagyon ismerős arcuk van… - filozofálgattam, bár sok időm nem volt, hisz vészesen közeledtek felém. Amikor a főnök bácsi láttam, hogy rám mutat, valamint hallottam, hogy angolul próbálkozik azzal, hogy bemutat engem (de több mint a felén látszott, hogy halvány lila gőze nincs arról, hogy mit beszélnek neki. Már értem, hogy mire kellettem én…), akkor tök nyugisan felálltam, és próbáltam mosolyogni.
- Annyeonghaseyo! – hajoltam meg. Rendesen láttam, hogy páran felvillanyozódtak, hogy végre értenek is valamit abból, amit mondanak nekik, szóval a jelenlétemet már boldogan fogadták.
- Dul, set! Bang-tan! Annyeonghaseyo, Bangtan Sonnyeondanimnida! – hajoltam meg ők is. Bangtan… Hol hallottam én már ezt? Olyan ismerősen hangzik…
- Hm… Ezt minden találkozáskor el szoktátok mondani, vagy én vagyok ennyire kiváltságos? – szólaltam meg nevetve, koreaiul.
- Ez egy ilyen bemutatkozás-féleség – mondta a fehér hajú. Biztos ő a leader…
- Áh, értem- - mosolyogtam rájuk. – Én Lala vagyok- mutatkoztam be szépen, de a nevem hallatára mind nagy-nagy szemekkel bámultak rám – Oh, ez az igazi nevem becézése, de mindenki így szólít.
- Mi az igazi neved? – kérdezte az egyik. Áhh! Azonnal meg kell tudnom a nevüket!
- Laura, de ezt se könnyebb kimondani – nevettem fel, mire tanácstalanul néztek rám.
- Adhatunk neked becenevet? – kérdezte… valaki…
- Persze – kacagtam. – És, már elnézést, hogy ilyen tudatlan vagyok, de nektek mi a nevetek? – kérdeztem most én, mire ők röhögtek fel.
- Rap Monster – kezdte a fehér hajú.
- Ööö… Hívhatnálak titeket a rendes neveteken? Csak mert kínszenvedés lenne mindannyiunknak, ha én nekiállnék megtanulgatni a művészneveiteket –nevettem fel kínosan – a sima nevek megjegyzése jobban megy.
- Persze – röhögtek ki. Na, köszi… Ez nem az első pillanaot volt, kéremszépen, hanem a második!
- Akkor NamJoon – mutatkozott be még egyszer a fehér hajú. – Leader.
- Jin, a legidősebb
- JiMin, és… milyen is vagyok? –gondolkozott el.
- Az, aki a legtöbbet dumál – segítette ki őt Jin.
- A legalacsonyabb – szólt be neki röhögve az egyikőjük.
- Te kis…!! – ugrott volna neki azonnal Jimin, de észrevette, hogy én is itt vagyok, ezért inkább letudta a gyilkolászást egy szúrós tekintettel. – Hmm… talán az illik rám, hogy a legsármosabb – mondta majd kacsintott egyet hozzá. A reakció csodás volt. Én röhögtem, a többiek meg hátsó félen rugdosták.
- HoSeok – folytatta a bemutatkozást. – Rapper
- TaeHyung – mosolygott. – Alien – mondta mire a többiek felröhögtek.
- YoonGi, rapper. SWAG – tette hozzá teljesen komolyan. A többiek meg csodálom, hogy nem haláloztak el a röhögéstől. De most komolyan.
- JungKook, GoldenMaknae – vigyorgott.
- Köszönööm – mosolyogtam egy nagyot rájuk. – Hé! Tudom, hogy most még ki kell pakolnotok, meg minden, de mi lenne, ha eljönnétek velem várost nézni?
- Komoly? – adott hangot a meglepődöttségüknek Jimin. – Te komolyan elvinnél minket várost nézni?
- Ahham… De, ha nem akartok, akkor…
- De, de, de! Akarunk! Akarunk! – ugrándozott TaeHyung. – Hova viszel minket mester? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Először pakoljatok ki – nevettem. – És mondjuk fél óra múlva ugyanitt? – erre a kérdésre sok sok bólogatást, és egy három másodperc alatt elrohanó fiúbandát kaptam. Nem is olyan rosszak, sőt. Kifejezetten jófejek - gondolkoztam el egy pillanatra, de rögtön ki is zökkentem, ugyanis Jungkookot láttam, amint visszafelé sétál.
- Segítesz elkérni a kulcsot? És… Ha már itt járunk, megmutatnád, hogy merre kell menni? -
kérdezte kínosan, majd azonnal hozzátette – Noona.
- Persze, persze – röhögtem. – Amúgy, szerintem nem vagyok idősebb.
- Mennyi idős vagy? Mármint… Nem, csak hát… - feszengett, és hát annyira aranyos volt, hogy nem tudta, hogy mit mondjon, hogy muszáj volt nevetnem.
- A ti számításotok szerint 19 leszek szeptember végén– mosolyogtam, mire láttam, hogy egy kicsit elgondolkozik majd vállat rántott, amolyan „nemérdekelmertakkorisígyfoglakhívniéskész” féleképpen. Elmentünk együtt elkérni a kulcsot, majd megkeresni a többieket. Nem nagyon bújtak el, szóval az első emeleten megtaláltuk őket.
- Itt vannak a kulcsok, rajta van a szobaszám is. Ti minden szobához egyet kaptok, szóval el ne hagyjátok! Az ajtókat, ha kimentetek be kell zárni, és még valami. Mivel ugye páratlanul vagytok, ezért az egyik szobában van egy pótágy.
- Az kényelmes? – kérdezte HoSeok. Kis naiv…
- Felettébb – jelentettem ki fapofával. Az arckifejezésükből ítélve, megértették, hogy nem szeretnének azon aludni. Megértem.
- Oh…
- Na, döntsétek el – röhögtem. – Valakinek ott kell aludnia…
- Nincs még egy szoba véletlenül?
- De, az enyém – utaltam szépen arra, hogy még csak meg se forduljon a fejükben.
- Ohh… Hát, akkor az én jelöltem Jungkook – szólalt meg Jimin, mire a többiek – az említett személyen kívül – heves bólogatásba kezdtek. A maknae-k mindig megszívják… Tapasztalat.
- Ne már! Most miért én? – akadt ki Jungkook. – Kő, papír, ollózzunk! – követelte. Végül igazságos játék után Jimin lett az a kiváltságos, aki azon a nemigen kényelmes izén aludhat. Aki másnak vermet ás... Egy jó 15 perc alatt ki is pakoltak, majd elindultunk várost nézni.
