8. rész
Ma reggel már mindenféle telefonhívás és ébresztő nélkül
fent voltam már reggel (azaz hajnali) kilenc előtt pár perccel. Tehát, ez történik, ha az ember napokig
korán kel… Különös érzés… Fél tízkor, már a kisbuszban ültünk, úton az
utolsó fotózás helyszínére. Mindenki még félig aludt, amikor én a csodálatos
fülemmel meghallottam valami ismerős „zajt” a rádióban, a jármű leghátsó
üléseinek egyikéről.
- Hangosítsatok! – kiáltottam oda, majd széles mosoly terült szét az arcomon, amikkor kiderült, igazam volt. Még a rádióban is a Danger megy... Őrület! A fiúk egyből felfigyeltek az ismerős dallamokra, és természetesen elkezdték énekelni. Én csak mosolyogva figyeltem őket először, de aztán annyira magával ragadott a dal, hogy elkezdtem énekelgetni. Ha ARMY, vagy valami hasonló, barátnői vannak az embernek, el kell szenvednie azt, hogy tudja az összes dal dalszövegét. Miután meg volt a kellő energialöket, mindenki vigyorogva szállt ki a járműből. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk a fotós fejét, aki khm… ideges volt egy picit. Jó, késtünk nagyjából 15 percet. De hétköznap, Pesten nem éppen kiszámítható dolog utazgatni… És, amúgy meg ez miről beszél, amikor a múltkor egy órás késéssel toppant be, és még csak fel sem lehettünk háborodva! Micsoda világ… Tehát, éppen készült leordítani mindenki fejét, amikor bevetettem az ezalatt a pár nap alatt tökéletesre csiszolt gyilkos-pillantásomat, és úgy döntött, hogy inkább nem mond semmit. Tökre tetszik ez a neveléstechnika, és úgy látszik hatásos is. Egy hét alatt rendre neveltem a bácsit. (Vagy csak ijesztően nézek ki, de ezt csak zárójelesen jegyezzük meg.) Mivel, volt pár fölös órám (amikor nem a fotóst utasítottam rendre), ezért volt időm kipróbálni, hogy jobban dolgoznak-e a srácok, ha közben szolgáltatok nekik közben zenét. Az végeredmény igazán vegyes reakció volt. Amikor olyan szám ment, ami tetszett nekik, akkor igazibb mosolyt produkáltak, viszont a mikor nem, akkor ordibáltak nekem, hogy kapcsoljak már el, és ezzel igencsak megnehezítették a munkát mindenki számára. Szerintem az egész fotózás hajcihőben a leghosszadalmasabb folyamat az a sminkelés, és a hajak beállítása úgy, hogy még egy hurrikán se tudja elérni, hogy egy icipici kis hajszálacska is elmozduljon a neki szánt helyről. Csak azt nem tudom, hogy ezt mivel csinálják, ha nem hajlakkal… Mivel ma mindenki úgy gondolta, hogy az utolsó borzalom khm… akarom mondani fotózás emlékére, hogy jó kisfiú lesz, ezért ma mindenféle kiakadás nélkül ment ez az egész cucc. Ezután elmentünk a próbára. Állítom, ők ezt sokkal jobban élvezik, mintha a szobában punnyadnának. Tudnak nekünk parancsolgatni, meg egyfolytában röhöghetnek a bénázásainkon. Miután nagyjából huszadjára táncoltuk el az It’s tricky-t, gondoltam egyet, és mielőtt újraindították volna a számot, kezelésbe vettem a számítógépet, és a rátöltött zenék közül válogattam, majd miután nem tudtam, hogy mit tegyek be, random választottam egy számot, és elindítottam. Mindenki kérdőn nézett rám, de amint felismerték a számot, a fiúk egyből felugrottak és táncolásba kezdtek. Bigbang - Fantastic Baby. Ennél jobbat direkt sem választhattam volna. Hát, ez van. Aki tud, az tud – dicsértem magamat, természetesen csak a fejemben, mert ezért a mondatomért kaptam volna beszólást rendesen. Most fordult a kocka, a lányok ültek, a fiúk táncoltak. Miért? Mert mi kifáradtunk, náluk meg ezt úgyse lehet elérni. Azért természetesen a bociszemeknek még az én kőszívem se tudott ellenállni, így mi is beálltunk melléjük, aztán ebből percek alatt lányok vs. fiúk táncpárbaj lett. Mindig valaki kezelte a gépet és a hovatartozása szerint rakott be jó kis a másik számára noname számokat. Tehát kölcsönösen szívattuk egymást (R-GO, Made In Hungaria, meg a fiúk raktak be jó kis ismeretlen koreai dalokat). 1-1 ellen játszottunk, és én kinek az ellenfele voltam? Na kinek? A Golden Maknae néven is ismert dance machine ellen. Mire? Meghalok, hogyha rám nézel. Ki rakta be? Említenem sem kell drága barátosném nevét, mindenki tudja, kire gondolok. A lányok majd’ megfúltak a nevetéstől, szegény Kookienak fogalma sem volt, hogy mit csináljon, én égtem, a fiúk meg a változatosság kedvéért a mi fejünkön (vagyis inkább az én fejemen) röhögtek. Ez a három nap így telt el. Táncikáltunk, bohóckodtunk, pizzát zabáltunk, lecsesztem őket, amikor megemlítették, hogy diétáznak, és nem utolsó sorban nagyon sokat nevettünk. Aztán, az utolsó próbán, amin még ők is ott voltak, elköszöntek a többiektől, mert konkrétan megtiltották nekik, hogy hajnalban kijöjjenek a reptérre. Igazság szerint, engem is megpróbáltak lekoppintani, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnák megoldani a becsekkolást egy magyarul beszélő ember nélkül… Egyszer egy hétig lakott nálunk egy amerikai cserediák, aki miután otthagytam, visszahívott, mert a „hölgy a pultban” nem beszélt angolul… Tehát, biztos, hogy nem. A járatuk hajnali hatkor indul (nem is értem, a pilóták hogy lehetnek éberek olyankor), úgyhogy hajnali négy körül, már ott kell lenni. Ez eredményez egy 2:30-as kelést. Beleszámolva a visszaalvást, és a késés lehetőségét… Ezen tények ismeretében, természetesen nem bírtam elaludni, még 11 órakor sem. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy milyen korán van az a fél három, és, hogyha így haladok, nem fogok semmit se aludni. Viszont, pozitívum, hogy akkor visszaszundítani se tudok. – nyugtatgattam magam, hogy nem is olyan rossz ez a nem alvás dolog. Valamikor éjfél és egy óra között juthattam el álomvilágba, de sajnos nem tartott sokáig, mert 2:40-kor arra keltem, hogy valaki a vállamnál fogva ráz úgy, hogy csodálom, hogy nem szakadt le a fejem. Éppen készültem lecseszni Lorit (ugyanis ő szokott ilyen kedvesen ébresztgetni), amikor kinyitottam a szemem, és két fiú állt előttem.
- Látod, én mondtam, hogy erre fel fog kelni – vigyorgott diadalittasan észkombájn YoonGi.
- Igen, igen, de most tuti meg fog ölni téged. Dínó általi halált halsz – vágott vissza Jin. De mi ez a dínózás? Értem én, hogy furi a nevem számukra, de dínó? Ez most hogy jött? Olyan őskövületnek nézek ki, mint egy T-Rex, vagy mi? – Hahó! – kalimpált a legidősebb. Ilyen látványosan gondolkoztam volna el? Remélem nem bamba fejet vágtam közbe. Az rosszul is elsülhetne… - Látod Suga, nézd, milyen dühös fejet vágott az előbb. Jobb, ha menekülsz – röhögött.
- Nemár, csak nem ölne meg a kis Dínócskánk az indulásunk napján? – reménykedett.
- Milyen név az, hogy Suga? Cukor, vagy mi? – ragadtam le egy szónál, pontosabban névnél, mire mindketten fuldokoltak a röhögéstől. Jó tudni, hogy van humorom, csak ezt nem éppen viccnek szántam… Már meg sem lepődök a Dínón.
- Készülődj, mert késésben vagyunk! – szóltak még oda, majd még mindig kacarászva kimentek az ajtón, szerény személyem pedig belefogott a szokásos reggeli rutinba. Erről a három szóról természetesen abnormális lényemnek Micimackó Reggeli tornája jutott eszembe, és a kis dalocska, úgyhogy nem törődve a korommal, beálltam a tükör elé, elkezdtem énekelni, és tornázni hozzá.
- „Most hajolj most, rajta csak. Nem is túl nehéz. Rajta, rajta csak. Jó rím rá (nyam-nyam) a méz. Nyög a májam, no de már régi bölcs szabály; Több jó mézet nyalhat az, kin nincs annyi háj” – énekelgettem, majd utána persze a prózai részeket is elmondtam, és eljátszottam, majd újra énekelgettem. Miután ezzel végeztem, a Trallala dal közben nekiálltam ténylegesen készülődni. Vérbeli Micimackó fan vagyok, na! Öhm, egészre kész is lettem. Villámgyors vagyok, nem? Kinyitottam az ajtót, és a hét fiú már egészen türelmetlenül álldogált előttem.
- Olyan kis lassú vagy – nevetett ki a maknae. – Létezik egyáltalán lassú dinoszaurusz? Ha a régészek feltárnak egyet, kérvényezni fogom, hogy nevezzék el… öhm… - nézett tanácstalanul, mire lesokkoltam. Ezt látva, az az ádáz JungKook majdnem helyben elhalálozott a röhögéstől. – De hülye fejet vágsz! Totál bevetted! Nyugi, tudom a neved, Lala – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és még kacsintott is hozzá. Ugye nem kell mondanom, hogy időközben a maradék hat ördög már a földön fetrengett, ugye? Gonosz Kookie… Ezt még visszakapod egyszer, ígérem… - kezdtem el ördögi terveket szövegetni. Elgondolkoztam azon, hogy úgy mit kéne reagálni ezen csodás poénra, de nem jutott eszembe semmi, így csak egy nyelvnyújtásra futotta.
- Amúgy - kezdtem visszaterelni a témát valami olyanra, amin kevésbé égek -, nem is vagyok lassú. Egy átlagos lánynak minimum egy óra kell!
- De ti visszaalszotok sminkelés közben, vagy mi? –értetlenkedett Jimin. Már éppen készültem volna visszaszólni valami szépet, amikor a menedzserük közbeszólt.
- Ha szeretnétek reggelizni, akkor indulás! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, mire a fiúk ártatlan bárányokká változtak, és libasorban elkezdtek lemenni a lépcsőn. Én meg csak bámultam. Ez meg mi ez? Erre meg tetszik tanítani engem is? Szépen elkértük a szendvicseket, amiket váraakozás közben elmajszolgattunk, hisz a két hét alatt először idő előtt érkeztünk az autóhoz. Beültünk szerencsétlen járműbe (ami végigkísérte az ittlétüket, tehát elég ramaty állapotban volt), és mindenki a füles be, világ ki opció segítségével öt perc múlva már szundizott is. Kivéve engem és a mellettem ülő maknaet, mert egy kisebb „ki az erősebb?” vita után elkezdtünk szkanderezni. Természetesen porrá vert, de én azért nem adtam fel.
- Legközelebb, tuti én nyerek! – ígértem meg neki, mire pislogott párat, hogy jól értette-e.
- Legközelebb, tuti nem foglak hagyni – nevetett fel.
- Ó, de aranyosak vagytok! – fordult hátra, az úgy tűnik, még mindig nem alvó Jimin, egy óriási mosoly kíséretében.
- Most miért? – értetlenkedtem.
- Mi nem vagyunk aranyosak.
- Bizony, mi kemények vagyunk – mondtam totál pókerarccal. Aztán köbö két másodpercig bírtam röhögés nélkül, de az már mindegy…
- Persze – „értett velünk teljesen egyet”, majd nevetgélve előrefordult. Miután ezt megbeszéltük, mi, a két hátra száműzött, olyat játszottunk, hogy az egyik tátogja, ami a fülében szól, a másiknak meg ki kell találnia, mi az. Ebben már vérprofi vagyok, ugyanis Lorival is ezt szoktuk játszani, amikor utazunk valahova, így, bár szoros meccs volt, diadalmas győzelmet arattam. Épphogy elkezdtük a visszavágót, megállt az autó, és kinyílt az ajtaja. Kiszálltunk, és ahogy megbeszéltük, feltűnésmentesen, még a kocsi előtt elköszöntünk, hogy nehogy odabent valaki felismerje őket. Kezet fogtam a managerrel, majd a fiúkat is megölelgettem. Nos, játszhatnám a kemény kislányt, de az igazság az, hogy a vége felé már elkezdtek folydogálni a könnyeim. És mivel én hülye a reggeli rohanásban nem gondoltam vízálló festékre, úgy nézhettem ki (miután szépen megtöröltem a szemem), mint egy panda. A fiúk kivételesen, csak mosolyogtak csodálatos kinézetemen. Beálltunk, az összesen egy-két emberből álló sorba, nem tudom hány millió útlevéllel és jeggyel a kezünkben. Aztán körülbelül ötször mondtam el a nőnek (magyarul!!), hogy nem, én nem utazom, én csak kísérő vagyok. Nem, nem értette meg. Kérdezte, hogy hol a csomagom, nincs-e nálam innivaló, hol van a jegyem, az útlevelem, és ezeket felváltva. Ja, és hozzátette, hogy ebben a sminkben nem fognak felengedni a gépre. Kösz… Egy kisebb agyvérzés után, de letudtuk a becsekkolást is, és menniük kellett.
- Hívunk, ha leszálltunk Koreában – biztosított kérés nélkül TaeTae vigyorogva.
- Várni fogom – integettem nekik mosolyogva, mégis folydogáló könnyekkel. – Utazzatok jót, és nehogy valami galibát okozzatok a gépen! – figyelmeztettem őket, mire felnevettek, és elindultak. Azalatt a pár méter alatt még párszor visszafordultak integetni, majd egyszer csak eltűntek, én pedig azt vettem észre magamon, hogy a falnak támaszkodva állok (olyan menősen), bámulok előre, és patakzanak a könnyeim, amik még jobban elmossák a már amúgy is pandás sminkemet (már kevésbé menősen). Gyönyörű látványt nyújthattam, komolyan… Kimentem az épületből, hívtam egy taxit, majd egyből Lorit hívtam. Tudtam, hogy még alszik, de ő kért meg, hogy mindenképpen tegyem meg, tehát, nem panaszkodhat.
- MI A FRANCÉRT KELTESZ FEL HAJNALOK HAJNALÁN??? – köszönt bele vidáman, és szeretettel telve, hajnali négy körül.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – nevettem fel, mire egy hangos morgást(?) hallottam a vonal másik végéről. – Itt állok… egyedül… a repülőtéren – próbáltam rávezetni a dolog lényegére.
- Mi? Mit keresel te ott? ITT HAGYSZ?? És… TE SÍRTÁL?! Lala, magyarázatot! – követelőzött egyből.
- Öö… Miket beszélsz, ember? Megbeszéltük, hogy felhívlak, ha elmentek – próbáltam érzelemmentesen beszélni. – És nem sírtam. Csak megfáztam, és kész.
- Aha… Teeeee – kezdett bele a világ legboldogabb embereként beszélni – megkedvelted őőkeet!
- És? Ez teljesen normális, nem értem min vagy úgy fenn akadva…
- Megkedvelted őket, megkedvelted őket! – változott át egy ovis szintjén lévő 19 éves lányba. – Akkor most átjössz és BTS napot tartunk! – kezdett el tervezgetni.
- De… nekem 2 hétig minden nap az volt – nyögdécseltem elhaló hangon. Félreértés ne essék, tényleg nagyon megszerettem őket de 14 napon keresztül egyfolytában velük lenni…. –gondolkoztam, majd eszembejutott valami. – Ráadásul, még nem is voltam otthon!
- De anyudék tudnak róla, nem?
- De, de… ugye a főnök nem hívta fel őket? Haza kell jutnom! – ijedtem meg, majd mintha csak varázsmondatot mondtam volna ki, huss, megjelent a taxi. - Le kell tennem!
- Szia! – mondta majd megszakadt a vonal. Beültem a járműbe (mondanom sem kell ugye, hogy mennyire nézhettem ki hülyének…), megmondtam a sofőrnek a hotel címét, hisz még össze kell pakolnom, majd elindultunk.
- Elnézést, kisasszony… Magácska olyan cosplay jelmezes kislány? – kérdezte, a már kicsit idős sofőr bácsi. „Magácska… Brr” – borzongtam meg. A cosplay „jelmez” és a „kislány” ezek után már meg se kottyant… Nem szoktam beöltözni, meg Con-ra járni, de úgy tűnik kéne… Ki tudja, talán még az ilyen véletleneimből összehozok párat, és híres leszek. Na?
- Öhm… Igen, honnan tetszett tudni? – mosolyogtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze, ez egy jelmez és minden direkt így volt kitervelve…
- Látszik rajtad– mosolyodott el. – És hallod-e, te olyan ember-panda szerűség vagy, vagy mi?
- Bácsi, maga nagyon bennfentesnek tűnik nekem. Mondja, honnan tetszett informálódni? – vettem elő a legaranyosabb kislány énemet. Merthogy nekem ilyen is van, igen.
- A lányom is ezt űzi éjjel-nappal, no még ő nem olyan profi, mint te, de ő is aranyos dolgokat szokott kreálni – Ó, bácsi, ha ön tudná ezt… Miközben ezekről beszélgettünk, meg is érkeztünk a hotelhez, kifizettem a taxist, majd repültem is ki az autóból. Kár volt… Három lépést mentem, amikor meghallottam egy hangot, ami a nevemet mondja.
- Lala? – bizony, ő volt az, a recepciós srác, akiről azóta kiderült, hogy négy éven keresztül évfolyamtársak voltunk. Egyszer észrevett a folyosón a fiúk nélkül (mert amikor ott vannak, nem mer ám a közelembe jönni, mert van 7 erős vadállatnak TŰNŐ ázsiai fiú), és elkezdett magyarázni a ballagásról, meg hogy velem szerette volna táncolni a keringőt, és itt leesett, hogy valamiféle köze lehetett hozzám. Aztán lelestem a nevét a névtábláról, és megkérdeztem Lorit… Ez van, na… - Meg sem ismertelek… ebben a… sminkben… És miért taxiztál? Felhívhattál volna, és jöhettünk volna együtt! – ábrándozott, majd anélkül, hogy válaszolhattam volna, folytatta- Te sírtál? Azok miatt? Odamegyek, és úgy kilapítom őket, hogy azt is megbánják, hogy megismertek! - kezdett idegeskedni. Elképzeltem a jelenetet. Odamegy hozzájuk, megpróbál hozzájuk érni, és meghal. Mert, ugye amikor lementünk úszni, akaratlanul is láttam, hogy azért ez az edzés dolog tényleg használt nekik. Ez meg… Szerintem azt se tudja, mi az a súlyzó… meg a bicepsz… Mondtam már, hogy velem akart keringőzni? (De én mielőtt akárkit el kellett volna utasítanom, megkértem a szintén végzős fiú kosárlabdacsapat kapitányát, akivel amúgy is jóba voltam, hogy mentsen meg.) Igen… kicsit… öhm… tetszem neki. Ez van. Nos, egész magas, szőke hajú, kék szemű, egy csepp izom nincs rajta (ami ma ugye menő), helyes arcú, öltözködéséből ítélve jómódú, valamelyik szuper egyetemre ment, beszél három nyelvet folyékonyan, és egész kedves is, meg törődő. Bármelyik lány az ölébe hullana… kivéve engem. Nem kell nekem szőke herceg fehér lovon. Az túl… tökéletes. A tökéletes fiú, aki még szerelmes is a lányba, az semmi kihívás. Ha még ez be is jönne nekem, akkor is, percek alatt megunnánk, és vagy megutálnánk egymást, hisz köztudottan kiállhatatlan természetem van. De nekem ez már alapból nem jön be. Nevezhettek akármilyen világi baromnak, ez így van. Nem tudom, a szőke haj, kék szem, már amúgy is riasztó számomra, hisz én is pontosan így nézek ki. Bár nem nagyon szokott érdekelni, mit gondolnak rólam mások, azért az tényleg érdekesen nézne ki (legalábbis, ha ezt látnám, akkor nekem tuti az lenne), hogy egy ilyen kívülről egészen hasonló pár megy az utcán, vagy… nem tudom, úgy van. Nekem a magasság az nem igazán fontos, viszont az, hogy kölcsönösen cikizzük és piszkáljuk egymást, az nagyon. És egy ilyen emberrel ez nem megy. Hisz, egy igazi herceg is, ha kigúnyolják, fejét veteti, vagy legalább 100 esztendeig száműzi őt az országából, az tuti. Az anyagi háttér egyáltalán nem számít, és a tudása se, maximum plusz pont, ha nem egy világi hülyével állok szemben, és ha valaki beszél, mondjuk koreaiul, meg angolul egy kicsit.
- A reptérről jöttem, és nem mia… - kezdtem el a mondatot, majd könyörtelenül belevágott a szavamba.
- Miért, hol voltál? – értetlenkedett. Hát ez hülye…
- Mondom, a reptérről jöttem, mert….
- Igen, hallottam ezért kérdeztem, hogy hol voltál! – idegeskedett. MÉG Ő KAPJA FEL A VIZET? EZ MILYEN MÁR?!
- Megengedné őfelsége, hogy befejezzem az az egy k*****ott mondatot, amiben véletlenül a te kérdéseidre próbálok válaszolni?! – húztam fel magam, mire meglepett fejet vágva, elhallgatott. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam. – Tehát, a reptérről jöttem, ahova a fiúkat kísértem el, ugyanis mennek haza. Igen, ez volt az indok, amiért sírtam, és nem tettek ellenem semmit, sőt. Azért nem hívtalak fel, mert nincs meg a számod, de ha meglenne se tettem volna. Megverni nem ajánlott őket, ugyanis, olyan izmos karuk és olyan kockás hasuk van, hogy te olyat még nem láttál – fejeztem be. Az elején még tuti sokkban volt, az idegrohamom miatt, aztán az utolsó mondatnál, az a tipikus ijedt, „és ezt te honnan tudod” arccal bámult rám. – Érthető? – indultam be a hotelbe. Útközben hallottam egy mondatot tőle, de nagyon remélem, hogy félreértettem.
- Még dühösen is csinos - suttogta, engem pedig a hányinger kerülgetett. Igen, tudom, tényleg rohadt nagy paraszt vagyok, de ez van, ezt kell szeretni. Amint beléptem az épületbe, elkértem az összes kulcsot, összepakoltam a szobámban, majd átnéztem a fiúkét is, nem hagytak e ott semmit, miközben ezt imádkoztam:
- Óó csak ne alsónadrág legyeen. Óó csak ne alsónadrág legyeen – természetesen nagyon ügyes volam, hogy megnéztem, mert mindenkihagyott el valamit (nem, nem alsógatyát), például találkoztam plüssökkel, pólókkal és sok-sok sapkával. Egy sapit tuti mindenki itt hagyott, az nem kétséges. Volt vagy tíz. Ha ennyi maradt itt, akkor mennyi volt egyáltalán? – gondolkoztam, majd mindent elraktam a táskámba, figyelve arra, hogy a fullcap-ek meg ne sérüljenek, mert úgy látszik, ez a mindenük, bár találtam pár beanie-félét is, annak ellenére, hogy nyár van, és rohadt meleg. Miután vagy nyolcszor leellenőriztem minden szobát, a hátsó ajtón kiszökve hazabuszoztam. Igen, még mindig pandás sminkbe. Miért nem mostam le? Jó kérdés… Jó kérdés… Tehát, a járművön mindenki totál hülyének nézett, egy emós pedig lepacsizott velem, és megdicsérte a kinézetemet. Nagyjából hat körül értem haza, és anyáék, mintha csak rám vártak volna, már munkára készen álltak az ajtóban, én pedig már kezdtem mormolni magamban az imákat.
- Hangosítsatok! – kiáltottam oda, majd széles mosoly terült szét az arcomon, amikkor kiderült, igazam volt. Még a rádióban is a Danger megy... Őrület! A fiúk egyből felfigyeltek az ismerős dallamokra, és természetesen elkezdték énekelni. Én csak mosolyogva figyeltem őket először, de aztán annyira magával ragadott a dal, hogy elkezdtem énekelgetni. Ha ARMY, vagy valami hasonló, barátnői vannak az embernek, el kell szenvednie azt, hogy tudja az összes dal dalszövegét. Miután meg volt a kellő energialöket, mindenki vigyorogva szállt ki a járműből. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk a fotós fejét, aki khm… ideges volt egy picit. Jó, késtünk nagyjából 15 percet. De hétköznap, Pesten nem éppen kiszámítható dolog utazgatni… És, amúgy meg ez miről beszél, amikor a múltkor egy órás késéssel toppant be, és még csak fel sem lehettünk háborodva! Micsoda világ… Tehát, éppen készült leordítani mindenki fejét, amikor bevetettem az ezalatt a pár nap alatt tökéletesre csiszolt gyilkos-pillantásomat, és úgy döntött, hogy inkább nem mond semmit. Tökre tetszik ez a neveléstechnika, és úgy látszik hatásos is. Egy hét alatt rendre neveltem a bácsit. (Vagy csak ijesztően nézek ki, de ezt csak zárójelesen jegyezzük meg.) Mivel, volt pár fölös órám (amikor nem a fotóst utasítottam rendre), ezért volt időm kipróbálni, hogy jobban dolgoznak-e a srácok, ha közben szolgáltatok nekik közben zenét. Az végeredmény igazán vegyes reakció volt. Amikor olyan szám ment, ami tetszett nekik, akkor igazibb mosolyt produkáltak, viszont a mikor nem, akkor ordibáltak nekem, hogy kapcsoljak már el, és ezzel igencsak megnehezítették a munkát mindenki számára. Szerintem az egész fotózás hajcihőben a leghosszadalmasabb folyamat az a sminkelés, és a hajak beállítása úgy, hogy még egy hurrikán se tudja elérni, hogy egy icipici kis hajszálacska is elmozduljon a neki szánt helyről. Csak azt nem tudom, hogy ezt mivel csinálják, ha nem hajlakkal… Mivel ma mindenki úgy gondolta, hogy az utolsó borzalom khm… akarom mondani fotózás emlékére, hogy jó kisfiú lesz, ezért ma mindenféle kiakadás nélkül ment ez az egész cucc. Ezután elmentünk a próbára. Állítom, ők ezt sokkal jobban élvezik, mintha a szobában punnyadnának. Tudnak nekünk parancsolgatni, meg egyfolytában röhöghetnek a bénázásainkon. Miután nagyjából huszadjára táncoltuk el az It’s tricky-t, gondoltam egyet, és mielőtt újraindították volna a számot, kezelésbe vettem a számítógépet, és a rátöltött zenék közül válogattam, majd miután nem tudtam, hogy mit tegyek be, random választottam egy számot, és elindítottam. Mindenki kérdőn nézett rám, de amint felismerték a számot, a fiúk egyből felugrottak és táncolásba kezdtek. Bigbang - Fantastic Baby. Ennél jobbat direkt sem választhattam volna. Hát, ez van. Aki tud, az tud – dicsértem magamat, természetesen csak a fejemben, mert ezért a mondatomért kaptam volna beszólást rendesen. Most fordult a kocka, a lányok ültek, a fiúk táncoltak. Miért? Mert mi kifáradtunk, náluk meg ezt úgyse lehet elérni. Azért természetesen a bociszemeknek még az én kőszívem se tudott ellenállni, így mi is beálltunk melléjük, aztán ebből percek alatt lányok vs. fiúk táncpárbaj lett. Mindig valaki kezelte a gépet és a hovatartozása szerint rakott be jó kis a másik számára noname számokat. Tehát kölcsönösen szívattuk egymást (R-GO, Made In Hungaria, meg a fiúk raktak be jó kis ismeretlen koreai dalokat). 1-1 ellen játszottunk, és én kinek az ellenfele voltam? Na kinek? A Golden Maknae néven is ismert dance machine ellen. Mire? Meghalok, hogyha rám nézel. Ki rakta be? Említenem sem kell drága barátosném nevét, mindenki tudja, kire gondolok. A lányok majd’ megfúltak a nevetéstől, szegény Kookienak fogalma sem volt, hogy mit csináljon, én égtem, a fiúk meg a változatosság kedvéért a mi fejünkön (vagyis inkább az én fejemen) röhögtek. Ez a három nap így telt el. Táncikáltunk, bohóckodtunk, pizzát zabáltunk, lecsesztem őket, amikor megemlítették, hogy diétáznak, és nem utolsó sorban nagyon sokat nevettünk. Aztán, az utolsó próbán, amin még ők is ott voltak, elköszöntek a többiektől, mert konkrétan megtiltották nekik, hogy hajnalban kijöjjenek a reptérre. Igazság szerint, engem is megpróbáltak lekoppintani, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnák megoldani a becsekkolást egy magyarul beszélő ember nélkül… Egyszer egy hétig lakott nálunk egy amerikai cserediák, aki miután otthagytam, visszahívott, mert a „hölgy a pultban” nem beszélt angolul… Tehát, biztos, hogy nem. A járatuk hajnali hatkor indul (nem is értem, a pilóták hogy lehetnek éberek olyankor), úgyhogy hajnali négy körül, már ott kell lenni. Ez eredményez egy 2:30-as kelést. Beleszámolva a visszaalvást, és a késés lehetőségét… Ezen tények ismeretében, természetesen nem bírtam elaludni, még 11 órakor sem. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy milyen korán van az a fél három, és, hogyha így haladok, nem fogok semmit se aludni. Viszont, pozitívum, hogy akkor visszaszundítani se tudok. – nyugtatgattam magam, hogy nem is olyan rossz ez a nem alvás dolog. Valamikor éjfél és egy óra között juthattam el álomvilágba, de sajnos nem tartott sokáig, mert 2:40-kor arra keltem, hogy valaki a vállamnál fogva ráz úgy, hogy csodálom, hogy nem szakadt le a fejem. Éppen készültem lecseszni Lorit (ugyanis ő szokott ilyen kedvesen ébresztgetni), amikor kinyitottam a szemem, és két fiú állt előttem.
- Látod, én mondtam, hogy erre fel fog kelni – vigyorgott diadalittasan észkombájn YoonGi.
- Igen, igen, de most tuti meg fog ölni téged. Dínó általi halált halsz – vágott vissza Jin. De mi ez a dínózás? Értem én, hogy furi a nevem számukra, de dínó? Ez most hogy jött? Olyan őskövületnek nézek ki, mint egy T-Rex, vagy mi? – Hahó! – kalimpált a legidősebb. Ilyen látványosan gondolkoztam volna el? Remélem nem bamba fejet vágtam közbe. Az rosszul is elsülhetne… - Látod Suga, nézd, milyen dühös fejet vágott az előbb. Jobb, ha menekülsz – röhögött.
- Nemár, csak nem ölne meg a kis Dínócskánk az indulásunk napján? – reménykedett.
- Milyen név az, hogy Suga? Cukor, vagy mi? – ragadtam le egy szónál, pontosabban névnél, mire mindketten fuldokoltak a röhögéstől. Jó tudni, hogy van humorom, csak ezt nem éppen viccnek szántam… Már meg sem lepődök a Dínón.
- Készülődj, mert késésben vagyunk! – szóltak még oda, majd még mindig kacarászva kimentek az ajtón, szerény személyem pedig belefogott a szokásos reggeli rutinba. Erről a három szóról természetesen abnormális lényemnek Micimackó Reggeli tornája jutott eszembe, és a kis dalocska, úgyhogy nem törődve a korommal, beálltam a tükör elé, elkezdtem énekelni, és tornázni hozzá.
- „Most hajolj most, rajta csak. Nem is túl nehéz. Rajta, rajta csak. Jó rím rá (nyam-nyam) a méz. Nyög a májam, no de már régi bölcs szabály; Több jó mézet nyalhat az, kin nincs annyi háj” – énekelgettem, majd utána persze a prózai részeket is elmondtam, és eljátszottam, majd újra énekelgettem. Miután ezzel végeztem, a Trallala dal közben nekiálltam ténylegesen készülődni. Vérbeli Micimackó fan vagyok, na! Öhm, egészre kész is lettem. Villámgyors vagyok, nem? Kinyitottam az ajtót, és a hét fiú már egészen türelmetlenül álldogált előttem.
- Olyan kis lassú vagy – nevetett ki a maknae. – Létezik egyáltalán lassú dinoszaurusz? Ha a régészek feltárnak egyet, kérvényezni fogom, hogy nevezzék el… öhm… - nézett tanácstalanul, mire lesokkoltam. Ezt látva, az az ádáz JungKook majdnem helyben elhalálozott a röhögéstől. – De hülye fejet vágsz! Totál bevetted! Nyugi, tudom a neved, Lala – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és még kacsintott is hozzá. Ugye nem kell mondanom, hogy időközben a maradék hat ördög már a földön fetrengett, ugye? Gonosz Kookie… Ezt még visszakapod egyszer, ígérem… - kezdtem el ördögi terveket szövegetni. Elgondolkoztam azon, hogy úgy mit kéne reagálni ezen csodás poénra, de nem jutott eszembe semmi, így csak egy nyelvnyújtásra futotta.
- Amúgy - kezdtem visszaterelni a témát valami olyanra, amin kevésbé égek -, nem is vagyok lassú. Egy átlagos lánynak minimum egy óra kell!
- De ti visszaalszotok sminkelés közben, vagy mi? –értetlenkedett Jimin. Már éppen készültem volna visszaszólni valami szépet, amikor a menedzserük közbeszólt.
- Ha szeretnétek reggelizni, akkor indulás! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, mire a fiúk ártatlan bárányokká változtak, és libasorban elkezdtek lemenni a lépcsőn. Én meg csak bámultam. Ez meg mi ez? Erre meg tetszik tanítani engem is? Szépen elkértük a szendvicseket, amiket váraakozás közben elmajszolgattunk, hisz a két hét alatt először idő előtt érkeztünk az autóhoz. Beültünk szerencsétlen járműbe (ami végigkísérte az ittlétüket, tehát elég ramaty állapotban volt), és mindenki a füles be, világ ki opció segítségével öt perc múlva már szundizott is. Kivéve engem és a mellettem ülő maknaet, mert egy kisebb „ki az erősebb?” vita után elkezdtünk szkanderezni. Természetesen porrá vert, de én azért nem adtam fel.
- Legközelebb, tuti én nyerek! – ígértem meg neki, mire pislogott párat, hogy jól értette-e.
- Legközelebb, tuti nem foglak hagyni – nevetett fel.
- Ó, de aranyosak vagytok! – fordult hátra, az úgy tűnik, még mindig nem alvó Jimin, egy óriási mosoly kíséretében.
- Most miért? – értetlenkedtem.
- Mi nem vagyunk aranyosak.
- Bizony, mi kemények vagyunk – mondtam totál pókerarccal. Aztán köbö két másodpercig bírtam röhögés nélkül, de az már mindegy…
- Persze – „értett velünk teljesen egyet”, majd nevetgélve előrefordult. Miután ezt megbeszéltük, mi, a két hátra száműzött, olyat játszottunk, hogy az egyik tátogja, ami a fülében szól, a másiknak meg ki kell találnia, mi az. Ebben már vérprofi vagyok, ugyanis Lorival is ezt szoktuk játszani, amikor utazunk valahova, így, bár szoros meccs volt, diadalmas győzelmet arattam. Épphogy elkezdtük a visszavágót, megállt az autó, és kinyílt az ajtaja. Kiszálltunk, és ahogy megbeszéltük, feltűnésmentesen, még a kocsi előtt elköszöntünk, hogy nehogy odabent valaki felismerje őket. Kezet fogtam a managerrel, majd a fiúkat is megölelgettem. Nos, játszhatnám a kemény kislányt, de az igazság az, hogy a vége felé már elkezdtek folydogálni a könnyeim. És mivel én hülye a reggeli rohanásban nem gondoltam vízálló festékre, úgy nézhettem ki (miután szépen megtöröltem a szemem), mint egy panda. A fiúk kivételesen, csak mosolyogtak csodálatos kinézetemen. Beálltunk, az összesen egy-két emberből álló sorba, nem tudom hány millió útlevéllel és jeggyel a kezünkben. Aztán körülbelül ötször mondtam el a nőnek (magyarul!!), hogy nem, én nem utazom, én csak kísérő vagyok. Nem, nem értette meg. Kérdezte, hogy hol a csomagom, nincs-e nálam innivaló, hol van a jegyem, az útlevelem, és ezeket felváltva. Ja, és hozzátette, hogy ebben a sminkben nem fognak felengedni a gépre. Kösz… Egy kisebb agyvérzés után, de letudtuk a becsekkolást is, és menniük kellett.
- Hívunk, ha leszálltunk Koreában – biztosított kérés nélkül TaeTae vigyorogva.
- Várni fogom – integettem nekik mosolyogva, mégis folydogáló könnyekkel. – Utazzatok jót, és nehogy valami galibát okozzatok a gépen! – figyelmeztettem őket, mire felnevettek, és elindultak. Azalatt a pár méter alatt még párszor visszafordultak integetni, majd egyszer csak eltűntek, én pedig azt vettem észre magamon, hogy a falnak támaszkodva állok (olyan menősen), bámulok előre, és patakzanak a könnyeim, amik még jobban elmossák a már amúgy is pandás sminkemet (már kevésbé menősen). Gyönyörű látványt nyújthattam, komolyan… Kimentem az épületből, hívtam egy taxit, majd egyből Lorit hívtam. Tudtam, hogy még alszik, de ő kért meg, hogy mindenképpen tegyem meg, tehát, nem panaszkodhat.
- MI A FRANCÉRT KELTESZ FEL HAJNALOK HAJNALÁN??? – köszönt bele vidáman, és szeretettel telve, hajnali négy körül.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – nevettem fel, mire egy hangos morgást(?) hallottam a vonal másik végéről. – Itt állok… egyedül… a repülőtéren – próbáltam rávezetni a dolog lényegére.
- Mi? Mit keresel te ott? ITT HAGYSZ?? És… TE SÍRTÁL?! Lala, magyarázatot! – követelőzött egyből.
- Öö… Miket beszélsz, ember? Megbeszéltük, hogy felhívlak, ha elmentek – próbáltam érzelemmentesen beszélni. – És nem sírtam. Csak megfáztam, és kész.
- Aha… Teeeee – kezdett bele a világ legboldogabb embereként beszélni – megkedvelted őőkeet!
- És? Ez teljesen normális, nem értem min vagy úgy fenn akadva…
- Megkedvelted őket, megkedvelted őket! – változott át egy ovis szintjén lévő 19 éves lányba. – Akkor most átjössz és BTS napot tartunk! – kezdett el tervezgetni.
- De… nekem 2 hétig minden nap az volt – nyögdécseltem elhaló hangon. Félreértés ne essék, tényleg nagyon megszerettem őket de 14 napon keresztül egyfolytában velük lenni…. –gondolkoztam, majd eszembejutott valami. – Ráadásul, még nem is voltam otthon!
- De anyudék tudnak róla, nem?
- De, de… ugye a főnök nem hívta fel őket? Haza kell jutnom! – ijedtem meg, majd mintha csak varázsmondatot mondtam volna ki, huss, megjelent a taxi. - Le kell tennem!
- Szia! – mondta majd megszakadt a vonal. Beültem a járműbe (mondanom sem kell ugye, hogy mennyire nézhettem ki hülyének…), megmondtam a sofőrnek a hotel címét, hisz még össze kell pakolnom, majd elindultunk.
- Elnézést, kisasszony… Magácska olyan cosplay jelmezes kislány? – kérdezte, a már kicsit idős sofőr bácsi. „Magácska… Brr” – borzongtam meg. A cosplay „jelmez” és a „kislány” ezek után már meg se kottyant… Nem szoktam beöltözni, meg Con-ra járni, de úgy tűnik kéne… Ki tudja, talán még az ilyen véletleneimből összehozok párat, és híres leszek. Na?
- Öhm… Igen, honnan tetszett tudni? – mosolyogtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze, ez egy jelmez és minden direkt így volt kitervelve…
- Látszik rajtad– mosolyodott el. – És hallod-e, te olyan ember-panda szerűség vagy, vagy mi?
- Bácsi, maga nagyon bennfentesnek tűnik nekem. Mondja, honnan tetszett informálódni? – vettem elő a legaranyosabb kislány énemet. Merthogy nekem ilyen is van, igen.
- A lányom is ezt űzi éjjel-nappal, no még ő nem olyan profi, mint te, de ő is aranyos dolgokat szokott kreálni – Ó, bácsi, ha ön tudná ezt… Miközben ezekről beszélgettünk, meg is érkeztünk a hotelhez, kifizettem a taxist, majd repültem is ki az autóból. Kár volt… Három lépést mentem, amikor meghallottam egy hangot, ami a nevemet mondja.
- Lala? – bizony, ő volt az, a recepciós srác, akiről azóta kiderült, hogy négy éven keresztül évfolyamtársak voltunk. Egyszer észrevett a folyosón a fiúk nélkül (mert amikor ott vannak, nem mer ám a közelembe jönni, mert van 7 erős vadállatnak TŰNŐ ázsiai fiú), és elkezdett magyarázni a ballagásról, meg hogy velem szerette volna táncolni a keringőt, és itt leesett, hogy valamiféle köze lehetett hozzám. Aztán lelestem a nevét a névtábláról, és megkérdeztem Lorit… Ez van, na… - Meg sem ismertelek… ebben a… sminkben… És miért taxiztál? Felhívhattál volna, és jöhettünk volna együtt! – ábrándozott, majd anélkül, hogy válaszolhattam volna, folytatta- Te sírtál? Azok miatt? Odamegyek, és úgy kilapítom őket, hogy azt is megbánják, hogy megismertek! - kezdett idegeskedni. Elképzeltem a jelenetet. Odamegy hozzájuk, megpróbál hozzájuk érni, és meghal. Mert, ugye amikor lementünk úszni, akaratlanul is láttam, hogy azért ez az edzés dolog tényleg használt nekik. Ez meg… Szerintem azt se tudja, mi az a súlyzó… meg a bicepsz… Mondtam már, hogy velem akart keringőzni? (De én mielőtt akárkit el kellett volna utasítanom, megkértem a szintén végzős fiú kosárlabdacsapat kapitányát, akivel amúgy is jóba voltam, hogy mentsen meg.) Igen… kicsit… öhm… tetszem neki. Ez van. Nos, egész magas, szőke hajú, kék szemű, egy csepp izom nincs rajta (ami ma ugye menő), helyes arcú, öltözködéséből ítélve jómódú, valamelyik szuper egyetemre ment, beszél három nyelvet folyékonyan, és egész kedves is, meg törődő. Bármelyik lány az ölébe hullana… kivéve engem. Nem kell nekem szőke herceg fehér lovon. Az túl… tökéletes. A tökéletes fiú, aki még szerelmes is a lányba, az semmi kihívás. Ha még ez be is jönne nekem, akkor is, percek alatt megunnánk, és vagy megutálnánk egymást, hisz köztudottan kiállhatatlan természetem van. De nekem ez már alapból nem jön be. Nevezhettek akármilyen világi baromnak, ez így van. Nem tudom, a szőke haj, kék szem, már amúgy is riasztó számomra, hisz én is pontosan így nézek ki. Bár nem nagyon szokott érdekelni, mit gondolnak rólam mások, azért az tényleg érdekesen nézne ki (legalábbis, ha ezt látnám, akkor nekem tuti az lenne), hogy egy ilyen kívülről egészen hasonló pár megy az utcán, vagy… nem tudom, úgy van. Nekem a magasság az nem igazán fontos, viszont az, hogy kölcsönösen cikizzük és piszkáljuk egymást, az nagyon. És egy ilyen emberrel ez nem megy. Hisz, egy igazi herceg is, ha kigúnyolják, fejét veteti, vagy legalább 100 esztendeig száműzi őt az országából, az tuti. Az anyagi háttér egyáltalán nem számít, és a tudása se, maximum plusz pont, ha nem egy világi hülyével állok szemben, és ha valaki beszél, mondjuk koreaiul, meg angolul egy kicsit.
- A reptérről jöttem, és nem mia… - kezdtem el a mondatot, majd könyörtelenül belevágott a szavamba.
- Miért, hol voltál? – értetlenkedett. Hát ez hülye…
- Mondom, a reptérről jöttem, mert….
- Igen, hallottam ezért kérdeztem, hogy hol voltál! – idegeskedett. MÉG Ő KAPJA FEL A VIZET? EZ MILYEN MÁR?!
- Megengedné őfelsége, hogy befejezzem az az egy k*****ott mondatot, amiben véletlenül a te kérdéseidre próbálok válaszolni?! – húztam fel magam, mire meglepett fejet vágva, elhallgatott. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam. – Tehát, a reptérről jöttem, ahova a fiúkat kísértem el, ugyanis mennek haza. Igen, ez volt az indok, amiért sírtam, és nem tettek ellenem semmit, sőt. Azért nem hívtalak fel, mert nincs meg a számod, de ha meglenne se tettem volna. Megverni nem ajánlott őket, ugyanis, olyan izmos karuk és olyan kockás hasuk van, hogy te olyat még nem láttál – fejeztem be. Az elején még tuti sokkban volt, az idegrohamom miatt, aztán az utolsó mondatnál, az a tipikus ijedt, „és ezt te honnan tudod” arccal bámult rám. – Érthető? – indultam be a hotelbe. Útközben hallottam egy mondatot tőle, de nagyon remélem, hogy félreértettem.
- Még dühösen is csinos - suttogta, engem pedig a hányinger kerülgetett. Igen, tudom, tényleg rohadt nagy paraszt vagyok, de ez van, ezt kell szeretni. Amint beléptem az épületbe, elkértem az összes kulcsot, összepakoltam a szobámban, majd átnéztem a fiúkét is, nem hagytak e ott semmit, miközben ezt imádkoztam:
- Óó csak ne alsónadrág legyeen. Óó csak ne alsónadrág legyeen – természetesen nagyon ügyes volam, hogy megnéztem, mert mindenkihagyott el valamit (nem, nem alsógatyát), például találkoztam plüssökkel, pólókkal és sok-sok sapkával. Egy sapit tuti mindenki itt hagyott, az nem kétséges. Volt vagy tíz. Ha ennyi maradt itt, akkor mennyi volt egyáltalán? – gondolkoztam, majd mindent elraktam a táskámba, figyelve arra, hogy a fullcap-ek meg ne sérüljenek, mert úgy látszik, ez a mindenük, bár találtam pár beanie-félét is, annak ellenére, hogy nyár van, és rohadt meleg. Miután vagy nyolcszor leellenőriztem minden szobát, a hátsó ajtón kiszökve hazabuszoztam. Igen, még mindig pandás sminkbe. Miért nem mostam le? Jó kérdés… Jó kérdés… Tehát, a járművön mindenki totál hülyének nézett, egy emós pedig lepacsizott velem, és megdicsérte a kinézetemet. Nagyjából hat körül értem haza, és anyáék, mintha csak rám vártak volna, már munkára készen álltak az ajtóban, én pedig már kezdtem mormolni magamban az imákat.
(folyt. köv.)
