Why are you shaking up my heart? - 2. rész

2. rész

Telefoncsörgésre nem éppen kellemes kelni, márpedig nekem ma reggel szerencsém volt ezt átélni.
- Haló? – szóltam bele fáradtan a telefonba.
- Lala! –hallottam meg Fanni hangját a vonal túlsó végéről.
- Unnie?
- Ühüm. Csak tájékoztatni szeretnélek arról, hogy ma 10-kor megint próbálunk.
- Máár megiiint? – kezdtem nyafogni hajnalok hajnalán.
- Bizonyám! És el ne merj késni, különben meghalsz – jelentette ki totál érzelemmentesen. Hmm… így azért pont tőle elég ijesztő volt ezt hallani.
- Neked is jó reggelt – böktem oda, mire felnevetett.
- Vissza ne merj aludni! – komorodott el egy pillanat alatt. Hát igen. Ő már csak ilyen.
- Igenis kapitány! – kiáltottam fel nevetve, majd letette. Miután meg lettem fenyegetve, még visszaaludni sem volt kedvem, úgyhogy szép lassan elkészültem meg lemostam, majd újra felkentem a fejemen lévő vakolatot (khm… sminket), és miután észrevettem, hogy maradt még bő másfél órám indulásig, úgyhogy végre volt időm sorozatot nézni. Miután megnéztem egy részt teljesen nyugiban elfogyasztottam az általában mindig kimaradó reggelimet, majd elindultam a buszmegállóba. Ezen csodálatos tömegközlekedési eszközön, szokás szerint mindenki hülyének nézett, mert a You’ve fallen for me-t énekelgettem (CNBlue, Heartstrings), ráadásul füles nélkül, de nem baj, ez már beletartozik a reggeli rutinomba. Mikor megérkeztem a próbateremhez, Lori már bent üldögélt a földön és zenét hallgatott. Elég hangos lehetett, mert amikor becsaptam magam mögött az ajtót, azt sem vette észre (vagy nem akarta… de az már más kérdés), úgyhogy köszönésképp kirántottam a füléből a fülest, mire először csúnyán, majd meglepődötten nézett rám.
- Ma sem késtél? – képedt el. – Ki vagy te, és hova vitted a mi Lalánkat?
- Haha, jó poén, de nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen – nyújtottam ki a nyelvem. – Amúgy meg nyugi, Unnie telefonált nekem hajnalok hajnalán, hogy vissza ne merjek aludni, különben lenyakaz.
- Akkor valószínűleg mindannyiunkat zaklatott – nevetett fel. – Hé! Neked elmondta, hogy mi az a fontos dolog, amit be akar jelenteni?
- Be akar jelenteni valamit? – lepődtem meg. – Miért van az, hogy én mindent mindig később tudok meeg? – ugráltam mérgesen.
- Naa, nyugi – próbált lecsillapítani. Sikertelenül.
- Olyan izék vagytok mind! Sosem mondotok el semmit – duzzogtam.
- Te is tudod, hogy ez nem így van! – mosolygott, majd folytatta – Gondolj a BTS-re! Az engem mindig megnyugtat – vágott bárgyú képet, majd percek múlva visszazökkent a valóságba – Amúgy, hogy állsz a nevekkel?
- Öööö… várj! – álltam fel a földről, majd elkezdtem kutakodni a táskámban egy toll után. Miután nagy nehezen megtaláltam az áhított eszközt, letérdeltem mellé, készen arra, hogy írjak a tenyeremre – Na, mondd csak még egyszer légyszi a nevüket! – vigyorogtam rá.
- Javíthatatlan vagy… - sóhajtott, majd felírt a kezemre 3 betűt – Amúgy tudd meg, hogy most nagyon haragudnék rád, de túl jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nálad ez nem gonoszság, hanem szenilizmus – nevetett fel, mire csúnyán néztem rá, majd leesett, hogy mit mondott.
- Szenilizmus? Ilyen szó létezik egyáltalán? – röhögtem már én is.
- Nem tudom – kacagott tovább. Amikor a többiek megérkeztek megkérdeztük tőlük, hogy szerintük létezik-e ilyen szó… Hülyén néztek ránk, majd, mint ha mi sem történt volna folytatták előző tevékenységüket, tehát felkészültek lelkiekben a brutális próbára. Bemelegítettünk, majd „belecsaptunk a lecsóba”. Nem tudom, hogy tegnap a csillagok állásától, vagy mitől nem ment, de ma ez olyan királyul sikerült, hogy az csak na! Már csak pár apró hibácska van benne, mint hogy nem teljes szinkronban mozgunk, meg ilyenek, de ezek több próba után persze, mondhatni maguktól, kijavulnak. A szünet már sokkal lazábban telt, nem is voltunk kifáradva, és ennek örömére mi mást ettünk volna, mint pizzát.
- Üm… Amúgy mi a címe ennek a dalnak? – tettem fel a kérdést, ami már tegnap óta nem hagy nyugodni, mert ez a szám igencsak bejön.
- Melyiknek?
- Na vajon melyiknek? – röhögtem fel – Amelyiket most próbáltuk el vagy egymilliószor. Rémlik?
- Óóóóó – ült ki gonosz mosoly az arcára. – Csak nem tetszik? – húzogatta a szemöldökét.
- Miért, mi a baj vele? – lepődtem meg. Általában, ha ilyet kérdezek, csak simán megmondják, és lehülyéznek, hogy hogy nem tudhatok egy ilyet.
- Hé, csajok! – kért figyelmet Fanni, szokás szerint, mielőtt megtudhattam volna valamit, ami éppen érdekel… - Van egy fontos bejelenteni valóm – kezdte, mire hat csillogó szempár jelezte neki, hogy figyelünk és folytathatja. – Jelentkeztem a nevünkben egy táncversenyre – mondta ki egy szuszra, mint aki fél a választól, majd látszott rajta, hogy megnyugodott, amikor 6 főből 5 sikoltozva elkezdett ugrálni. Én nem vagyok az a „nagyonsikoltozósüvöltözősugribugri” kislány. Mármint, vannak helyzetek, amikor kijön belőlem ez a rejtett énem is (Teen Top koncert, stb.), de az ilyen jó, ámde kevésbé hihetetlen dolgok nem tudják belőlem ezt kiváltani…
- És te, Lala? Te nem örülsz? – nézett rám félve a legidősebb tagunk. Furcsa volt ezt látni… De, azért meg kell hagyni, én vagyok a nézőközönség leginkább kritizáló része, aki sokszor még a legjobb dolgokat is ellenérvvel fogadja.
- De – mosolyogtam rá, mire láttam rajta, hogy teljesen megnyugodott. – Amúgy, mikor lesz? – tettem fel a kérdésem, reménykedve benne, hogy nem az elkövetkezendő két hét valamelyik napján… Mert nem akartam őket becsapni, de tudom, hogy valami szuperhíres idol fiúbanda jön, és ha éppen szeretik őket, akkor szerencsétlen srácoknak egy perc nyugtuk se lenne… De azért majd valamelyik nap el kéne hozni őket, valahogy „mutiba” mondjuk ide, vagy valamilyen nyílt helyre, mert tudják, hogyha nem a őket kérem, hogy jöjjenek a szállodába, akkor annak oka van, mégpedig az, hogy a fiúknak is van magánéletük, még akkor is, ha ez nem látszik.
- Július első vasárnapján, tehát kevesebb mint egy hónap múlva. – jelentette ki, mire a többieknek az izgalom, nekem pedig a megnyugvás jelent meg az arcomon. Már éppen tettem volna fel a következő kérdésem, mire megelőzött. – Egy kötelező és két szabadon választott dal van. Mivel ez nem K-Pop táncverseny, ezért természetesen a kötelező dal az egy éppen menő amcsi szám, mégpedig Bruno Mars Uptown Funkja.
- Az jó lesz! – mosolygott Nonó.
- Igeen! Könnyen lehet rá táncolni- értett egyet azonnal Bell is, mire Fati bólogatva fejezte ki véleményét.
- Ráadásul, ez még egy egész hallgatható szám, ahhoz képest, hogy mik vannak ma az amerikai popiparban – nevetett fel Anne.
- És – rontottam el egy pillanat alatt szokás szerint a gondtalan boldogságot – mire gondoltál, mint másik két dalra? – igen, kicsit ünneprontó/kritikus vagyok, de na. Ez van, ezt kell szeretni.
- Hát az egyik az mindenképpen a Boy in Luv lenne, hisz az, ha jól csináljuk, elég látványos tud lenni - mondta, mire látva, hogy nálam homályos a kép, elismételte úgy, hogy én, aki nem a nemtudomkiknek a fanja is értsem – a dal, amit most próbáltunk.
- Jah – esett le nekem is. – Az zsír, hisz egyre jobban megy, maga a szám is jó, és tényleg látványos, csak összhangban kell lenni – mosolyogtam, jelezve, hogy nincs több kérdésem.
- Pontosan! És mivel tudom, hogy sokatoknak a következő hetekben csak egyszer-kétszer jó, nagyon hatékonyan, és minél többet kell próbálnunk – utalt arra, hogy például Lorinak, aki szintén pályázott a koreai ösztöndíjra, még nincs semmiféle koreai nyelvvizsgája, ami nélkül nem sokat ér, hogy nagyjából velem egy szinten beszéli a nyelvet, most fog vizsgázni, és előkészítőre járni. Vagy, hogy például Bellnek az egész következő pár napja be van táblázva, mert a bátyjának szülinapja lesz és menniük kell Mucsaröcsögére a családhoz.  Nonó jövő hét végén jön vissza a családi nyaralásból és holnap után indulnak. (+ Én, akinek gondjáról senki sem tud semmit, de magamat is ideszámolnám a „semmiféleképpen nem tud próbálni az elkövetkezendő napokban xy probléma miatt”-csoportba.)
- És mikor lesz a következő próba? – tette fel a kérdést kivételesen Lori.
- A holnap még mindenkinek jó ugye? – majd meg sem várva a válaszokat folytatta – Szuper! Akkor holnap 3-kor!
- Öööö… -kezdtem el, mire akaratlanul is elértem, hogy mindenki rám figyeljen – Nekem nem hinném, hogy jó a holnap… - vakargattam a fejem, mire mindenki kérdőn nézett rám. Jogos… Nyáron, az esetek kilencven százalékában, a munkán kívül semmi dolgom nincs… Gyerünk, Lala! Gyorsan találj ki valami okosat! – A szüleim valami vendégeket hívtak meg hozzánk 3-ra, tehát akkor biztos, hogy nekem nem jó…
- És más időpontban? – húzta a száját Fati. Körbenéztem, és csalódott/szomorú arcokat láttam magam előtt. Ajj… Na jó, majd max elhozom azokat az ismeretleneket, mert otthagyni őket az én felelősségemre nem fogom, tehát maradt ez az opció…
- Hát… Talán 5-6 óra körül meg tudok szökni… - mondtam ki a varázsmondatot mire mindenki tapsikolni, és ugrándozni kezdett. Még próbáltunk egy darabig, majd beültünk fagyizni. Ott még jó ideig beszélgettünk, és mentünk is haza. A holnap viszont érdekesen fog kinézni...

Why are you shaking up my heart? - 1. rész

1. rész

Késésben voltam, mint mindig. A mai nap kivételesen nem kellett volna hajnalok hajnalán felkelnem, mert délutános műszakba voltam beosztva 2-től, de az én drágalátos barátnőim kitalálták, hogy akkor találkozzunk ma reggel 10-kor a próbaterem előtt. Megpróbáltam szép kedves szavakkal – ahogy szoktam – rávenni őket, hogy az egy kicsit korán lesz még, hiszen nyár van meg minden, de nem. Tehát, szokás szerint elaludtam, és ahogy az minden nap lenni szokott nem volt időm semmire, így hát felöltöztem és már rohantam is a buszhoz, amit szerintem életemben először nem késtem le. Legalább jól indult a napom, ami meg is látszott rajtam ugyan is a járművön egy óriási nagy vigyor volt az arcomon, és ez annyira feltűnő volt, hogy a jól kulturált magyar emberek szépen ki is röhögtek… Amikor a próbateremhez értem, észrevettem valami olyat, amit az ember lánya – főleg ha olyan lusta, mint szerény személyem – nem nagyon szokott látni: nem volt ott senki. ÉN elsőnek érkeztem! Ilyen se volt még – gondoltam magamban egyből majd megjelent előttem a kényelmes puha ágyikóm képe – és egy darabig nem is lesz legközelebb…
Körülbelül 10 percet várakoztam az Unniejaimra (ugyanis én lennék az ún. maknae a csapatban, és ha már úgyis Koreában született európai lennék, akkor miért ne hívhatnám így őket?), akik szépen egyesével megérkeztek, és kifejezték meglepettségüket azzal kapcsolatban, hogy korán érkeztem.
- Úristen! Álmodok, vagy mi a szösz?! Lala, te itt? Időben? Hát mi ütött beléd?! – köszöntött például Lori, a legjobb barátnőm. Összefoglalva, mindannyian azt hitték, hogy álmodnak… Mondtam én, hogy korán van ez a 10 óra… Amikor mindannyian megérkeztünk, a rangidősünk, Fanni egyből kijelentette, hogy ma próbálnunk kell, mert nem igaz, hogy heti kétszer bejárunk „táncolni” és a nyáron még nem is csináltunk semmi újat, maximum gyakoroltuk a régieket. Én úgy döntöttem, hogy amíg a többiek a szokásos „tánc előtti pihi szünet”-üket tartják, én addig hallgatok valami zenét, mert a következő két órában tuti idegösszeroppanást fogok kapni attól, hogy egyfolytában ugyanazt a számot kell hallgatnom. Épp nagyban hallgatom Ailee dalát, amikor csak annyit veszek észre, hogy a koreai Beyonce hangját elnyomja valami… Sikítások…
-ÚÚÚÚRISTENEM EZ MOST KOMOLY? – sipítozott Fati.
-Ühüüüüüm – válaszolt egyből Nonó – de milyen gáz már, hogy jönnek, de koncertet nem adnak…
- Nembaj – lelkesült fel egyből Lori – Visszajönnek! Érzem – tette hozzá csillogó szemekkel.
- Miről van szó? – szálltam be a beszélgetésbe.
- Mindegy, téged úgy se érint – intettek le, mire bevágtam a sértődött fejemet.
- Akkor megkérdezem Bellát! –jelentettem ki hozzá morcosan, majd elkullogtam. Nehogy már ne értesítsenek valamiről! Mindennek én magam kell hogy utánajárjak. Aztán meg ki vannak akadva azon, hogy miért nem tudok semmit! Eszem megáll…
- Unnie! – mentem oda az egyetlen reménysugaramhoz – Nem tudod, hogy minek örülnek annyira a többiek?
- Ohh, te nem tudtad? Hát állítólag – kezdte a mondatot, de az elinduló zene megakadályozta a befejezésében – Majd később elmondom! – tátogta. Pedig már csak ilyen icikepicikére voltam attól, hogy megtudjam mire ez a nagy felhajtás! Ilyen a maknae-k élete – gondoltam magamban majd egy nagyot sóhajtva beálltam én is nyújtani. Miután rendesen bemelegítettünk, nekiálltunk a nagy próbának. Először két olyan dalt próbáltunk el, amit még régebben vettünk, és azokkal nem is volt különösebb probléma. Aztán számítógép és a „mirrored dance practice” segítségével nekiálltunk megtanulni egy újat. És itt kezdődtek el a bonyodalmak. Mindenki nekiment mindenkinek, rálépett a másik lábára, elesett, meg úgy nem voltak összhangban a mozdulataink, így az ebédidő megváltásként érkezett el.
- Ajj, hülye tánc! Az összes mozdulat életveszélyes én állítom! Mi van, ha épp dühös vagyok és a kezemet erősen ütöm a fejemhez? – ültem le a földre – meg annak a „nemtudomkinek” akit nekem kell másolnom, olyan nehéz mozdulatai vannak! – nyafogtam tovább, mire síri csend lett a teremben. Lala drágám, készülj a halálodra. Most épp nem tudom, hogy mit tehettünk ellenük, de ez a csend nem hangzik túl bíztatóan… A szúrós tekintetek hatására elkezdtem gondolkozni, hogy mi rosszat követtem el, aztán beugrott. – Kedvenc bandát bántottam? – tettem fel félve a kérdést, majd a mozdulatlanságukból kikövetkeztettem a megoldást – Bocsi bocsi bocsi bocsiii – fogtam könyörgőre a témát. – Sajnáloom! Igazán nem tudtaam! – vetettem be a bociszemeimet.
- Jól van, na! – röhögött fel először Lori, mire én is megnyugodtam. Kár volt… - Viszont, - kezdte el a mondatát, amitől rögtön lelohadt a lelkesedésem – meg kell tanulnod mind a 7 tag rendes és művésznevét is, és a banda nevét – nevetett fel gonoszan, mire a többiek is vigyorra húzták a szájukat. Nincs mese, mindig is imádtak engem kínozni. Már épp közbeszóltam volna, amikor egy szent ember (nevén szólítva: a „pizzafutársrác”) meghozta a kajánkat. Ez van, engem az étel látványa (és íze) megnyugtat. Miután megkaptuk a szükséges kalóriamennyiségünket, és ki is pihentük az evés fáradalmait, újra belekezdtünk egy kínkeserves próbába. Fél kettőkor, örömmel konstatáltam, hogy igencsak késésben vagyok a munkahelyemről, úgyhogy hazarohantam, lezuhanyoztam (mert nem fogok csapzottan bemenni a vendégek közé!), felvettem a munkaruhámat, hogy már azzal se kelljen kínlódni, majd egy egészséges 10 perces késéssel meg is érkeztem a szállodába, ahol felszolgálóként vagyok jelen. Épp, hogy csak beültem a pult mögé, szóltak, hogy a főnök hívatott. Szuper! Nos, amíg elértem az irodáig, lelkiekben már megírtam a végrendeletemet, de minimum azt, hogy miután kirúgtak, mégis hova fogok menni dolgozni. Bementem, és az igazgatóurat éppen mosolyogni (!) találtam, tehát lemondtam arról, hogy megkérem Lorit, hogy mondjon búcsúbeszédet a temetésemen.
- Jó napot! – köszöntem, mire egy biccentéssel válaszolt. – Hívatni tetszett? – kérdeztem meg, mire, valószínűleg a kifejezésmódom miatt (sose fogok felnőni), még nagyobb mosolyra húzta a száját. Elég ijesztő volt, mit ne mondjak…
- Igen. Maga ugye beszél koreaiul? – tette fel a kérdést, mire bólintottam. – Nagyszerű! Akkor örömmel jelentem be magának, hogy maga fog felügyelni a két nap múlva érkező koreai hírességekre – ezen a ponton beleszóltam volna, de esélyt sem adva a megszólalásra, azonnal folytatta a mondandóját – 2 hét. Dupla annyit kap fizetésül, és itt alszik a szállodában a velük szomszédos szobában. Megmutat nekik egy-két nevezetességet, meg ilyenek. Na? – húzta fel a szemöldökét, mint aki már tudja a válaszom. Francba! Semmi kedvem 2 héten keresztül egy rakás idiótára vigyázni, de ez azért nagyon megéri… Dupla fizuért eléggé durvák lehetnek. Viszont, gyakorolhatnám a nyelvet, megismerhetnék idolokat, egy kicsit újra tanulhatnám a kultúrát, ráadásul a pénz sem jönne rosszul. De azért, ha helyi bébicsőszt kell fogadni nekik, akkor tényleg nem kispályások… Lehet nem kéne belemenni…
- Örömmel elvállalom! – mosolyogtam.
- Nagyszerű – csapta össze a tenyerét, azzal a hírhedt „tudtam én, hogy bele fogsz menni” mosollyal, majd folytatta – akkor holnapután, 3-kor legyen a hallban, nem kell eléjük menni a reptérre, a taxi majd elhozza őket. Ja! És még valami… Legyen kedves – mondta ezt nyomatékosan. Mikor nem vagyok én kedves?! Kikérem magamnak! Hát micsoda dolog már ez??
- Rendben, uram – gondolataimmal ellentétben mosolyogtam, és bólogattam, mint egy kiskutya.
- Most távozhat – szólt udvariasan, hogy húzzak dolgozni. Tudjátok srácok, csak mosoly, és integess! – nyugtatgattam magam, majd köszöntem és visszasiettem a pultba. Szokás szerint, alig volt vendég, így a fejemben rendezgettem a tánc koreográfiáját, hogy holnap minél jobban menjen, időközben meg az is eszembe jutott, hogy nekem valami fiúbanda neveket kell tanulnom… Aztán ezen a ponton rájöttem, hogy semmit nem tudok róluk, max azt, hogy híresek, de ezzel nem nagyon volt kiindulási pontom. Miután vége lett a munkaidőmnek (este 10 körül), hazamentem, és bezuhantam az ágyba, és pillanatokon belül elaludtam.

Why are you shaking up my heart? - Prológus

Sziasztok!

Lala vagyok 18 éves… Nem, ez olyan mintha valami társkereső oldalon lennénk… Tehát, kezdjük elölről… A becses nevem Laura, de az túl komoly szerény személyiségemhez, így lettem Lala. Koreában születtem és éltem 10 évet majd Magyarországra költöztünk és maradék 8 életévemet itt töltöttem. Kedvenc tevékenységeim közé tartozik a dorama és anime nézés, a zenehallgatás (általában K-Pop téren mozgok, de igazából mindent meghallgatok, csak legyen hallgatható), evés, alvás stb.. Ebben az évben érettségiztem le, és a tervem az, hogy koreai egyetemre menjek ösztöndíjjal… Jelenleg, egy szállodában gyűjtöm a zsebpénzemet (mert amennyi most van, az még arra sem lenne elég, hogy potyautasként felugorjak egy repülőgépre, nem hogy még ott élni, te jó ég! Igazából szerintem még arra se lenne pénzem, hogy a reptérre taxival kijussak, de sebaj…) pincérkedéssel. Emellett, még a barátnőimmel heti kétszer produkálunk valami táncpróbaféleséget (mert azért őszintén, ha 7 lány összeül biztos, hogy nem az lesz az első dolguk hogy azt csinálják amiért egyébként találkoztak…), ahol általában megvitatjuk az élet nagy kérdéseit, a sorozat-ügyeket, és a többiek magyaráznak nekem különféle bandákról aztán meg ki vannak akadva, ha nem tudom h kikről beszélnek meg nem jegyzem meg a bandatagok művésznevét, meg ilyenek. Azt hiszem, azon kevesek csoportjába tartozom, akik jobban meg tudják jegyezni a rendes nevüket, mint az ilyen kitalált művésznév-szerűségeket. Ezért mindig kapok rendesen a fejmosásból >.<.172 centiméter vagyok, tehát abban is különbözök másoktól, hogy nem nyígok a magasságommal kapcsolatban. Nem vagyok alacsony, de azért egy égi meszelő se, maximum nem veszek fel magassarkút. Szőke, váll alá érő hajam van, ami nem egyenes, de nem is göndör, ezzel viszont élet-halál harcot vívok minden nap. Azok az icipici kis hajacskák nem nagyon akarnak kiegyenesedni sehogy sem. Általában csak úgy merednek az ég felé, ami kellően vicces hatást kölcsönöznek nekem. Bőrömet ápolom, hisz gyerekkorom nagy részét Ázsiában töltöttem. Sokan furán néznek rám, és kérdezgetik, hogy hogy bírom ki, hogy minden egyes nap minimum kétszer 15 percet töltök krémek felkenésével, leszedésével, majd újra felkenésével. Majd egyszer ők is rájönnek… A szemem kék, a smink pedig jó barátom. Az öltözködési stílusom pedig, ami éppen a kezem ügyébe kerül. A személyiségem attól függ, hogy kivel beszélek, és épp mit tett ellenem. Az életem pedig az átlagos szint legalsó lépcsőfokán található, egészen addig, ameddig pár srác fel nem forgatja fenekestül… De ne ugorjunk ennyire előre. Nos… ez voltam én.

Bye!