Why are you shaking up my heart? - 1. rész

1. rész

Késésben voltam, mint mindig. A mai nap kivételesen nem kellett volna hajnalok hajnalán felkelnem, mert délutános műszakba voltam beosztva 2-től, de az én drágalátos barátnőim kitalálták, hogy akkor találkozzunk ma reggel 10-kor a próbaterem előtt. Megpróbáltam szép kedves szavakkal – ahogy szoktam – rávenni őket, hogy az egy kicsit korán lesz még, hiszen nyár van meg minden, de nem. Tehát, szokás szerint elaludtam, és ahogy az minden nap lenni szokott nem volt időm semmire, így hát felöltöztem és már rohantam is a buszhoz, amit szerintem életemben először nem késtem le. Legalább jól indult a napom, ami meg is látszott rajtam ugyan is a járművön egy óriási nagy vigyor volt az arcomon, és ez annyira feltűnő volt, hogy a jól kulturált magyar emberek szépen ki is röhögtek… Amikor a próbateremhez értem, észrevettem valami olyat, amit az ember lánya – főleg ha olyan lusta, mint szerény személyem – nem nagyon szokott látni: nem volt ott senki. ÉN elsőnek érkeztem! Ilyen se volt még – gondoltam magamban egyből majd megjelent előttem a kényelmes puha ágyikóm képe – és egy darabig nem is lesz legközelebb…
Körülbelül 10 percet várakoztam az Unniejaimra (ugyanis én lennék az ún. maknae a csapatban, és ha már úgyis Koreában született európai lennék, akkor miért ne hívhatnám így őket?), akik szépen egyesével megérkeztek, és kifejezték meglepettségüket azzal kapcsolatban, hogy korán érkeztem.
- Úristen! Álmodok, vagy mi a szösz?! Lala, te itt? Időben? Hát mi ütött beléd?! – köszöntött például Lori, a legjobb barátnőm. Összefoglalva, mindannyian azt hitték, hogy álmodnak… Mondtam én, hogy korán van ez a 10 óra… Amikor mindannyian megérkeztünk, a rangidősünk, Fanni egyből kijelentette, hogy ma próbálnunk kell, mert nem igaz, hogy heti kétszer bejárunk „táncolni” és a nyáron még nem is csináltunk semmi újat, maximum gyakoroltuk a régieket. Én úgy döntöttem, hogy amíg a többiek a szokásos „tánc előtti pihi szünet”-üket tartják, én addig hallgatok valami zenét, mert a következő két órában tuti idegösszeroppanást fogok kapni attól, hogy egyfolytában ugyanazt a számot kell hallgatnom. Épp nagyban hallgatom Ailee dalát, amikor csak annyit veszek észre, hogy a koreai Beyonce hangját elnyomja valami… Sikítások…
-ÚÚÚÚRISTENEM EZ MOST KOMOLY? – sipítozott Fati.
-Ühüüüüüm – válaszolt egyből Nonó – de milyen gáz már, hogy jönnek, de koncertet nem adnak…
- Nembaj – lelkesült fel egyből Lori – Visszajönnek! Érzem – tette hozzá csillogó szemekkel.
- Miről van szó? – szálltam be a beszélgetésbe.
- Mindegy, téged úgy se érint – intettek le, mire bevágtam a sértődött fejemet.
- Akkor megkérdezem Bellát! –jelentettem ki hozzá morcosan, majd elkullogtam. Nehogy már ne értesítsenek valamiről! Mindennek én magam kell hogy utánajárjak. Aztán meg ki vannak akadva azon, hogy miért nem tudok semmit! Eszem megáll…
- Unnie! – mentem oda az egyetlen reménysugaramhoz – Nem tudod, hogy minek örülnek annyira a többiek?
- Ohh, te nem tudtad? Hát állítólag – kezdte a mondatot, de az elinduló zene megakadályozta a befejezésében – Majd később elmondom! – tátogta. Pedig már csak ilyen icikepicikére voltam attól, hogy megtudjam mire ez a nagy felhajtás! Ilyen a maknae-k élete – gondoltam magamban majd egy nagyot sóhajtva beálltam én is nyújtani. Miután rendesen bemelegítettünk, nekiálltunk a nagy próbának. Először két olyan dalt próbáltunk el, amit még régebben vettünk, és azokkal nem is volt különösebb probléma. Aztán számítógép és a „mirrored dance practice” segítségével nekiálltunk megtanulni egy újat. És itt kezdődtek el a bonyodalmak. Mindenki nekiment mindenkinek, rálépett a másik lábára, elesett, meg úgy nem voltak összhangban a mozdulataink, így az ebédidő megváltásként érkezett el.
- Ajj, hülye tánc! Az összes mozdulat életveszélyes én állítom! Mi van, ha épp dühös vagyok és a kezemet erősen ütöm a fejemhez? – ültem le a földre – meg annak a „nemtudomkinek” akit nekem kell másolnom, olyan nehéz mozdulatai vannak! – nyafogtam tovább, mire síri csend lett a teremben. Lala drágám, készülj a halálodra. Most épp nem tudom, hogy mit tehettünk ellenük, de ez a csend nem hangzik túl bíztatóan… A szúrós tekintetek hatására elkezdtem gondolkozni, hogy mi rosszat követtem el, aztán beugrott. – Kedvenc bandát bántottam? – tettem fel félve a kérdést, majd a mozdulatlanságukból kikövetkeztettem a megoldást – Bocsi bocsi bocsi bocsiii – fogtam könyörgőre a témát. – Sajnáloom! Igazán nem tudtaam! – vetettem be a bociszemeimet.
- Jól van, na! – röhögött fel először Lori, mire én is megnyugodtam. Kár volt… - Viszont, - kezdte el a mondatát, amitől rögtön lelohadt a lelkesedésem – meg kell tanulnod mind a 7 tag rendes és művésznevét is, és a banda nevét – nevetett fel gonoszan, mire a többiek is vigyorra húzták a szájukat. Nincs mese, mindig is imádtak engem kínozni. Már épp közbeszóltam volna, amikor egy szent ember (nevén szólítva: a „pizzafutársrác”) meghozta a kajánkat. Ez van, engem az étel látványa (és íze) megnyugtat. Miután megkaptuk a szükséges kalóriamennyiségünket, és ki is pihentük az evés fáradalmait, újra belekezdtünk egy kínkeserves próbába. Fél kettőkor, örömmel konstatáltam, hogy igencsak késésben vagyok a munkahelyemről, úgyhogy hazarohantam, lezuhanyoztam (mert nem fogok csapzottan bemenni a vendégek közé!), felvettem a munkaruhámat, hogy már azzal se kelljen kínlódni, majd egy egészséges 10 perces késéssel meg is érkeztem a szállodába, ahol felszolgálóként vagyok jelen. Épp, hogy csak beültem a pult mögé, szóltak, hogy a főnök hívatott. Szuper! Nos, amíg elértem az irodáig, lelkiekben már megírtam a végrendeletemet, de minimum azt, hogy miután kirúgtak, mégis hova fogok menni dolgozni. Bementem, és az igazgatóurat éppen mosolyogni (!) találtam, tehát lemondtam arról, hogy megkérem Lorit, hogy mondjon búcsúbeszédet a temetésemen.
- Jó napot! – köszöntem, mire egy biccentéssel válaszolt. – Hívatni tetszett? – kérdeztem meg, mire, valószínűleg a kifejezésmódom miatt (sose fogok felnőni), még nagyobb mosolyra húzta a száját. Elég ijesztő volt, mit ne mondjak…
- Igen. Maga ugye beszél koreaiul? – tette fel a kérdést, mire bólintottam. – Nagyszerű! Akkor örömmel jelentem be magának, hogy maga fog felügyelni a két nap múlva érkező koreai hírességekre – ezen a ponton beleszóltam volna, de esélyt sem adva a megszólalásra, azonnal folytatta a mondandóját – 2 hét. Dupla annyit kap fizetésül, és itt alszik a szállodában a velük szomszédos szobában. Megmutat nekik egy-két nevezetességet, meg ilyenek. Na? – húzta fel a szemöldökét, mint aki már tudja a válaszom. Francba! Semmi kedvem 2 héten keresztül egy rakás idiótára vigyázni, de ez azért nagyon megéri… Dupla fizuért eléggé durvák lehetnek. Viszont, gyakorolhatnám a nyelvet, megismerhetnék idolokat, egy kicsit újra tanulhatnám a kultúrát, ráadásul a pénz sem jönne rosszul. De azért, ha helyi bébicsőszt kell fogadni nekik, akkor tényleg nem kispályások… Lehet nem kéne belemenni…
- Örömmel elvállalom! – mosolyogtam.
- Nagyszerű – csapta össze a tenyerét, azzal a hírhedt „tudtam én, hogy bele fogsz menni” mosollyal, majd folytatta – akkor holnapután, 3-kor legyen a hallban, nem kell eléjük menni a reptérre, a taxi majd elhozza őket. Ja! És még valami… Legyen kedves – mondta ezt nyomatékosan. Mikor nem vagyok én kedves?! Kikérem magamnak! Hát micsoda dolog már ez??
- Rendben, uram – gondolataimmal ellentétben mosolyogtam, és bólogattam, mint egy kiskutya.
- Most távozhat – szólt udvariasan, hogy húzzak dolgozni. Tudjátok srácok, csak mosoly, és integess! – nyugtatgattam magam, majd köszöntem és visszasiettem a pultba. Szokás szerint, alig volt vendég, így a fejemben rendezgettem a tánc koreográfiáját, hogy holnap minél jobban menjen, időközben meg az is eszembe jutott, hogy nekem valami fiúbanda neveket kell tanulnom… Aztán ezen a ponton rájöttem, hogy semmit nem tudok róluk, max azt, hogy híresek, de ezzel nem nagyon volt kiindulási pontom. Miután vége lett a munkaidőmnek (este 10 körül), hazamentem, és bezuhantam az ágyba, és pillanatokon belül elaludtam.