9. rész
Nagyjából hat körül értem haza, és anyáék, mintha csak rám
vártak volna, már munkára készen álltak az ajtóban, én pedig már kezdtem
mormolni magamban az imákat. Letettem a táskámat, majd leültem egy székre, ők
meg csak álltak, és lesték minden mozdulatomat. Egy ideig féltem a szemükbe
nézni, nehogy elporladjak, vagy kővé váljak, vagy valami, aztán egyszer csak
meggondoltam magam, hisz a saját lányukat csak tüntetnék el a Föld színéről
(mondjuk a Marsra),és felvettem a szemkontaktust, és így maradtunk percekig.
Őszintén megmondom nekem már kezdett fáradni a szemem a sok ide-oda mozgástól,
aztán egyszer csak megszólalt anyu.
- Szia, Kicsim! – adott egy bíztató mosolyt, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Hali! – vigyorogtam én is, egyedül apának volt dühös feje. Ajjaj, itt bajok lesznek…
- Hol voltál? – kérdezte köszönés nélkül.
- Inkább… - vezettem át a témát arra, ami jobban érdekel – honnan tudtátok, hogy ilyen korán itthon leszek? Bepoloskáztatok? Esetleg kémet fogadtatok és még most is itt van, csak rejtőzködik? – forogtam össze vissza, mire apunak is megenyhültek a vonásai, és mindketten felnevettek.
- Felhívott a főnököd, még két hete – mondta anyu, mire én lefagytam. O-ó… Mindenről tudnak! Itt az idő az M tervre! M, mint menekülééés!
- Ööö… Hát az úgy volt… - kezdtem, mire mindketten kérdőn néztek rám. – Mindent megmagyarázok! – vetettem be az adu-ászt, ami sosem használ…
- Ó, nincs szükség arra – nézett rám apa, míg én anyával ijedten néztünk össze. – Büntetést is kapsz.
- Mi? – fagytam le. Az lesz a feladatom, hogy én öljem meg a fiúkat, akik a lányával bohóckodtak 2 hétig? Vagy esetleg szeppuku-t kell végrehajtanom? –találgattam a büntetésemet gondolatban.
- Úgy bizony! – mondta majd idedobta anya kocsijának a kulcsát. – Te mész el a húgodért, és egy hétig oda cipeled, ahova akarja – mondta ki, majd lefagytam. NEE! ENNÉL MÉG A HARAKIRI IS JOBB!
- Oké –nyeltem egy nagyot. – És erről neki is tudnia kell? – kérdeztem óvatosan, mire bólintottak. – Mikor jön haza?
- Nagyjából most szálhatott le a buszról a sulijuknál. Jobb, ha sietsz.
- Hé, és hol volt? – jutott eszembe egy fontos kérdés. ŐT ELENGEDTÉK VALAHOVA AHOVA BUSSZAL KELL MENNI, ENGEM MEG MEGBÜNTETTEK, AMIÉRT A SZÁLLODÁBAN VOLTAM? Jó, az más kérdés, hogy én hét fiúval, de náluk is tuti, hogy van annyi!
- Egy hetes nyári tábor a Balatonnál, amit az iskola szervezett. Az én nagylányom felnőtt – mosolygott, szinte már könnyes szemekkel, én meg csak bámultam. – Viszont te, kislányom, büntetésben vagy, és nem szeretném, ha Hannának várnia kellene rád. És lennél szíves lemosni azt az izét a fejedről? Úgy nézel ki, mint egy vadállat – közölte velem apám, mire nagyot nézve felrohantam lemosni és újra felkenni a sminkemet. Engem mindig is anya értett meg jobban, a húgomat meg apa. Ez, ha egy kívülálló szemléli, furcsának tűnhet, hisz amíg én 4 évig kosaraztam, ráadásul egész jó tanuló voltam, aki sose jött össze senkivel, bár meg kell mondjam, volt néhány (kifejezetten idegesítő) jelentkező. Hanna pedig… Hát, ő oszlopos tagja a „sosem fogok sportolni semmit” és az „életem a telefonom” kluboknak, nem mellesleg kettes-hármas pár tantárgyból, és bár aranyos, és jó fej, és imádom, de más szemszögéből, egy kicsit divatlánykának néz ki. Festi a körmét, látszatra többet sminkel, mint én (én natúrabb vagyok, aki ápol és véd, míg ő inkább a „látványra megy”), és éppen a legmenőbb cuccokba jár, és a legszupibb telefonja van. Viszont, ha valaki megismeri, akkor tényleg aranyos kislány, csak ugye minden ember a könyvet a borítójáról ítéli meg. Felvettem a cipőmet, elvettem a kulcsot az asztalról, hisz anyáék már elmentek, majd beültem a kocsiba, és elhajtottam ahhoz a sulihoz, ahova én is jártam még tavaly. Már hét óra volt, és a fél hétre ígért busz még mindig nem érkezett meg, szóval felhívtam a húgomat.
- Lala! – köszönt bele vidáman.
- Hali, hol vagytok? – tértem egyből a tárgyra, mert bár már hallottam a hangját, egy kicsit azért még ideges voltam.
- Ühm… Még öt perc, csak dugó volt, már most! – magyarázott. – Te jössz értem?
- Aha, anyáék elmentek dolgozni, én meg büntiben vagyok.
- Te? A nővérem? Laura? Te? Büntiben? – hitetlenkedett, mintha csak szórakoznék vele.
- Ja – válaszoltam tömören. Igazságtalan az élet…
- És miért? – kérdezte, és pont akkor láttam, hogy megérkezik a busz. – Majd megbeszéljük! – nyomott ki, én pedig kiszálltam segíteni. A többi szülővel kiszedtem a csomagokat, majd beszélgettem egy kicsit a tanárokkal, hisz mégis csak itt érettségiztem… nagyjából két hónapja.
- A kisasszonynak vigyáznia kéne jövőre, mert éppen csak meglett az a hármas matematikából! Végül is, a nővére matek tagozaton végzett nálunk! – mondta a volt osztályfőnököm, aki őt is tanítja. Igen, az a nővér, az én lennék. Tudom, senki sem nézte ki belőlem.
- Majd javítunk rajta nyáron – mosolyogtam, majd összekapartam a húgomat, elköszöntünk, és elmentünk.
- Elmegyünk sétálni? Mert szerintem van mit mesélned, és nekem is – vetette fel az ötletet, mire bólintottam, és megálltam valami parkolóban, majd random elkezdtünk sétálgatni. Kívülről, és belülről is nagyon különbözünk, viszont nagyon jól megértjük egymást, ezért, amikor kérte, nem féltem kitálalni neki mindent. Mármint, tényleg mindent. Azt, hogy mit gondoltam róluk, amikor még csak nem is ismertem őket, hogy mennyire lükék, hogy mennyit segítettek, hogy mennyit bohóckodtunk, és hogy mennyire nagyon megkedveltem őket, miközben én váltig állítottam, hogy sosem fogom. Ő csak hallgatott, néha felnevetett, de nem szólt semmit, hisz tudja, hogyha belekérdezne, akkor már sosem tudnám már folytatni, hisz elfelejtettem volna, hogy mit is akartam még mondani. Minden kis apróságot részletesen kielemeztem neki, még a semmit is. Sőt, még azt is elmeséltem neki, hogy mennyire angyali mosolya van JungKooknak, és aprólékosan le is írtam neki azt. Pedig az ember azt hinné, hogy egy görbe vonalról nem nagyon lehet sok mindent mondani. Hát, nekem sikerült.
- Na jó, akkor ők most idolok, ugye? – kérdezte, mire bólintottam – És az ő dalukat táncoltátok.
- Igen – bólogattam hevesen, mire elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott.
- Mutatsz róluk videót? Érdekel, hogy tényleg annyira hülyék-e, mint mesélted. Na, meg persze az is, hogy ki ez a vigyori gyerek – tette hozzá, mire én konkrétan letaglóztam azon, hogy mennyi ész szorult a hugicám fejébe. Kár, hogy ezt nem az iskolában mutatja be… Rákerestem neki a legeslegelső videóra, ami tetszett tőlük, majd beráncigáltam egy fagyizóba, és 1-1 fagylalttal a kezünkben leültünk egy asztalhoz, és a fülesem kíséretében megmutattam azt a bizonyos dance practice-t. Már az elején láttam az arcán, hogy hisz nekem, de azért végignézettem vele.
- Ezek komolyan LILA hanbokban vannak? – hitetlenkedett az első másodperc után, mire nevetve bólintottam. Láttam a tekintetén (mivel nem mondtam semmit, ami segítene neki), hogy lázasan keresgéli „azt a vigyori gyereket”. – Ha azt mondta, hogy vele egyidős… - gondolkozott hangosan, majd a videó vége felé, egyszer csak hangosan felkiáltott (vagyis, inkább sikított). – MEGVAN! Ő az, ugye? – mutatott rá a képernyőre. Most vagy rejtett zseni, vagy én vagyok túl kiismerhető? Akarom mondani… úgy látszik, tényleg szép mosolya van…
- Most ezt úgy mondtad, mintha szerelmes lennék belé! – akadtam ki… a semmin. Mert, meg kell vallani, szegény Hanna nem tehet semmiről, csak egyszerűen ettől a „love” témától rosszul vagyok… Mert ez attól volt… Igen…
- Hát, nővérkém, az igazat megvallva egészen úúúgy tűűűnik – nyújtotta meg a szótagokat pont úgy, mint aki nem szeretné folytatni a mondatot. Igazából, én se szerettem volna, ha folytatja, ezért szépen bele is „nyávogtam”.
- Nem iis! –fogtam be a fülem. Érettség lvl: FULL…
- Jó, Jó – sóhajtozott. – Ha így neked jobb…
- Köszi – vigyorogtam. – Hé, amúgy, te is mesélhetnél! Már egy ideje csak én beszélek, pedig neked is mozgalmas heted lehetett…
- Hát… nem nagyon történt semmi. Pár kiscsaj belém kötött, hogy mekkora „nemmondomkimi” vagyok, és hogy rohadjak meg helyben. Pedig nem is csináltam semmit, csak úsztam a vízben! – panaszkodott. – Aztán azok a csajok, kiderült, hogy ugyanazon a helyen vannak elszállásolva, mint mi, és a mellettünk lévő faházat kapták meg, szóval minden nap szívtuk egymás vérét – mondta, majd hozzátette – Tudom, hogy arra vártál, hogy nekem is legyen valami „love story-m”, de ki kell, hogy ábrándítsalak… - Basszus, hogy ismerhet ennyire?? Legalább én is tudtam volna valamivel szívatni. Hüp hüp…
- Nincs „is”. Nekem nem volt, és nem is lesz semmiféle „love storym”… - akadtam ki szokás szerint egy szón.
- Akkor soha nem lesz senkid, és majd öreg néniként lesz 7 macskád, meg egy képzeletbeli pasid??
- Pontosan! – értettem vele teljesen egyet. – Kivéve talán a képzeletbeli pasit…
- De ne már Lala! Ez még helyes is, meg azt mondtad, hogy okos és kedves… - érvelt a húgom.
- Ő – javítottam ki egyből, mire kiült az arcára az az idegesítő mosoly, én meg a fejemet vertem az asztalba, hogy hogy lehetek ekkora hülye. – Ajj, hagyjál már békén! Nem és kész!
- Oké, oké… Nem megyünk haza? Fáradt vagyok – mondta, mire bólintottam, és visszasétáltunk a kocsihoz. Amikor beültünk egyből csatlakoztattam a telómat a kocsi hangszórójához, és Hanna kezébe nyomtam a telómat, azzal az utasítással, hogy hívja fel Lorit.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntem, amikor felvette.
- *** - mondott egy szép cifra káromkodást – A mai nap már másodjára ébresztesz fel hajnalban! Normális vagy te?
- Már reggel nyolc van, tehát, ez már nem hajnal – tudálékoskodtam, majd folytattam mondanivalómat. – Ma, 10-kor, a próbateremnél várlak titeket!
- Te csak szívatsz… ugye?
- Nem – mondtam vidáman, majd egy nagyot cuppantottam, hogy érezze azért a szeretetet.
- És Fannit is fel fogod hívni? – kérdezte félve.
- Persze. Gyakorolnunk kell, és amúgy is, fogadok, neki is pont ezen jár az esze.
- Hát, azért majd mondhatok beszédet a temetéseden? –poénkodott, mire a hugom felröhögött mellettem. Köszi, köszi…
- Nem lesz rá szükségem, de cuki vagy!
- Okké, értettem – nevetett tovább, majd kinyomott. Na, most jön a neheze… - gondoltam, majd egy nagy levegőt véve megkértem a húgomat, hogy hívja fel Unniet… Kicsöng…
- Haló? – szólt bele egy viszonylag éber hang, mire megkönnyebbültem.
- Szia! – szóltam bele vidáman. – Ma próbálni kéne… - vetettem fel az ötletet egy picivel finomabban, mint Lorinál tettem.
- Oké – ment bele egyből, mire nagyon meglepődtem, de palástoltam az érzelmeimet. – Amúgy, hogy hogy ébren vagy? – kérdezte jogosan…
- Elkísértem a fiúkat a reptérre…
- Ó, hát persze! Ma indultak! – jutott eszébe. – És? Megkedvelted őket, mi? – kérdezte (a hangjából ítélve) mosolyogva.
- Hát persze hogy! – válaszolt helyettem Hanna. – Főleg azt a vigyorit, akinek állítása szerint, angyali a mosolya – tálalt ki.
- Na de, Lala! – kiáltott fel azzal a tipikus lányos hanglejtéssel. – Csak nem „jóba lettél” JungKookieval?
- Igen, így hívták! Tisztán emlékszem, hogy volt valami süti a nevében… - gondolkozott el a drága kistestvérem, én pedig már közel voltam ahhoz, hogy lefejeljem a kormányt…
- Unnie… ijesztő téged ilyennek hallani… Gyere vissza közénk… Kérlek… - imádkoztam, már-már könnyezve Fannihoz. Nem jött be, kiröhögött.
- Sziasztok, te Lala, te pedig készülj arra, hogy mesélni fogsz nekünk! – fenyegetett meg… Ijesztő…
- 10-kor! És el ne késs! – nyomtam ki, még mielőtt válaszolhatott volna. Felhívtam a többieket is, aki hozzájuk képest, már sétagalopp volt, hisz annyit kellet csak mondanom, hogy Fanni belement. Tekintély… Na, ez az, ami nekem egyáltalán nincs… Mivel tökéletesen egy olyan helyre sikerült parkolnom, ami fogalmam sem volt, hogy hol van, ezért, nagyjából addigra keveredtünk haza, mire mindenkivel letárgyaltam ezt a próba dolgot.
- Csodálatos a tájékozódási képességed, nővérkém… - szállt ki a kocsiból az én drága hugicám, majd kinyitotta a csomagtartót és szenvedett egy sort a bőröndjével. Aztán, persze kivettem neki,és fel is cipeltem a szobájába. Segítettem neki kipakolni, miközben körülbelül ötvenszer elmagyaráztam neki ezt az én és JungKook témát, ami nincs is, de nem baj, azt hiszem, végre megértette. Miután ezzel végeztünk, megkért, hogy mutassam meg a táncot, így bekapcsoltam a zenét, és minden tudásomat összeszedve, bemutattam azt, amit 3 hete megállás nélkül próbálunk. Abban maradtunk, hogy ha egyedül csinálom, akkor furi, szóval eljön a próbánkra és megnézi úgy is. Így történt az, hogy a 14 éves húgommal állítottam be a táncterembe, szokás szerint 45 perces késéssel. De esküszöm, ez most nem azén hibám volt! Széttúrta a szekrényemet, mert az övében „semmi vállalható sincs”. Aztán persze azzal kezdett el szórakozni, hogy öltözeteket állít össze NEKEM, és még körülbelül fél órán keresztül vacakolt azon, hogy melyiket kell felvennem… Tehát nagyon „szveg” voltam ma, és adott egy beanie-t is, ami viszont tetszik, szóval ezt már nem kapja vissza. És aztán természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy megtalálta a táskámban azt az egymillió sapkát, és azok közül akart rám adni valamit, aztán fél óra kisebb veszekedés után, megértette, hogy ezek nem az enyémek („Pedig de, ezeket már láttam valahol!” „Esküszöm, hogy van rólad egy fénykép a telefonomba, amiben ebben vagy!” „Ne már! Ezt még tuti én is viseltem valamikor!”). Aztán, ő is átöltözött, és kénytelen voltam fényképezkedni vele. Aztán, meg ki volt akadva, hogy két hétig, hét idollal voltam, és még azt sem tudom, hogy kell selca-t készíteni. Szóval, neki meg kellett tanítania engem. Tehát, most nem én voltam a hibás. Kivételesen. Mire odaértünk, mindenki tudott mindent, ugye Fannitól, tehát leültettek, és le kellett mesélnem mindent. Az uszodás-zuhanyos résznél, úgy mesélés közben, tuti minimum tízszer annyira vörös voltam, mint akkor JungKook, a többiek, meg legalább ezerszer annyira nagyon röhögtek, mint én akkor. Ja, és szavakkal ki sem fejezhető, hogy mennyit oltogattak emiatt… Aztán, a többiek kitalálták, hogy videóra kéne venni a táncot, hogy lássuk, hogy mit kéne rajta javítani. Tiltakoztam, hisz, nem hinném, hogy pont a mai lenne az a nap, amikor kameraképes vagyok, de természetesen, nem mentem sokra. Amíg a többiek kitárgyalták, hogy hogy legyen (nem értem, mit kell ezen annyit dumálni), addig én odaléptem a tükörhöz, és végignéztem magamon. Beanie, egy ujjatlan, amin Bart Simpson feje díszeleg, egy rövidgatya (az ízlés határain belüli rövidséggel), és egy ütött-kopott eredetileg sötétkék színű, magas szárú Converse. A hajam a sapka miatt mondhatni egészen vállalhatóan nézett ki, mert nem állt fel a fejem búbján minden szál, és itt még az apró kis hullámok nem is jöttek rosszul. A sminkem, miután már nem „panda cosplayben”voltam, az egészen elfogadható kategóriába tartozott, szóval respect nekem, mert ezeket összegezve pont úgy nézhettem ki, mint valami normális tizenéves lány. Már csak egy aranyszínű iPhone kellett volna a kezembe, hogy még ennél is jobban mainstream legyek kinézetre, de nekem Samsungom van, szóval ez nem jött össze. Egy ideig még nézegettem a csodálatos kinézetemet, amikor Bell leült mellém törökülésbe, majd megpaskolta a földet, jelezve, hogy tegyek én is így.
- Arról nem meséltél, hogy hogy éreztél, amikor elmentek – tapintott rá egyből arra a pontra, ami a többieket is érdekelné, viszont ők túlságosan is el voltak foglalva a csesztetésemmel.
- Hát… Be kell vallanom, hogy egy kicsit hiányoznak… Ők is, meg az az egész napos ide-oda rohangálás, amikor nem csak úgy léteztem, hanem volt is egy kis dolgom – kezdtem el érvelni, és rápillantottam, mire bólintott, tehát végeláthatatlan regélésbe kezdtem. Hogy előttük sírtam, hogy milyen csodásam festettem, hogy a pultos csaj még magyarul sem értett, és még azt is, hogy a taxis bácsi cosplayernek nézett, aki pandának van beöltözve. Nem szólt bele, én pedig csak mondtam, és mondtam, mert nagyon jól esett elmesélni ezt a sok-sok bennem kavargó érzést, valami kívülállónak. És, azzal, hogy ezt mind elmondtam, ténylegesen éreztem, hogy megkönnyebbülök. Ő volt az első, aki hallotta ezt a részét is ilyen részletesen a sztorinak, hisz ezt még a húgomnak se mondtam el. Nem szeretek sírni, ez tény. És azt se szeretem, ha nincs igazam, pedig most rohadtul nem volt…
- Majd holnap felhívjuk őket? – kérdezte mosolyogva, amint befejeztem a mondókámat, nekem pedig erre egy nagy vigyor jelent meg az arcomon, és bólintottam.
- Hé, csajok! – kiáltott ide nekünk Lori. – Akkor kezdhetjük? – kérdezte, mire nagy nehezen felálltunk, én előkapartam a táskámból a prof. fényképezőgépemet VJ Hannának, hogy azzal készítse a videót, majd mindenki beállt a helyére. Elindult a már túlságosan is ismerős zene, majd kizártam a külvilágot (és a kamerát, ugyanis én olyannak lettem teremtve, aki a gép mögött bármikor megállja a helyét, vele szemben viszont már kevésbé), elkezdtünk táncolni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy vége van a dalnak, és a húgom tátott szájjal bámul ránk. Tehát, együtt jobban néz ki.
- Ez király volt! – váltott át meglepődött hugicából, vigyorogva ugráló hugicává. Intett a kezével, hogy nézzük meg a videót, mire mindenki mögé gyűlt, ő pedig elindította azt. Most mindenféle dicsekedés nélkül meg kell, hogy mondjam, nagyon szuperül néz ki az egész. Persze, van benne egy-két apróbb hiba, de nem nagyon észrevehetőek. Ezek után, a többiek leültek pihenni, mondván, már menni fog.
- Ne már! Hahó, csajok! – kapálóztam eredménytelenül. Nem igaz, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjanak! Elővettem a gépet, és beraktam a legeslegelső számot, amit együtt tanultunk. Egy négy éves szám, és ennél cukibbat én még életemben nem hallottam. A többiek nem értik, hogy én mit találok ebben, ami világ legaranyosabb számának minősítheti ezt, de ha egyszerűen olyan édes hangzása van! Ez pedig nem más, mint a 2011-ben debütált hip-hop banda második albumáról… a Tell Them. És akár hiszitek, akár nem, én leálltam nekik táncolni, aztán a vége felé tökéletesen elrontottam és akkorát estem… Igazából ez nem vészes egy koreográfia, de úgy belezavarodtam a végére, hogy csak úgy puffantam. Igazából, ez nem példa akart lenni elsőre, hogy milyen könnyen el lehet felejteni egy koreográfiát, hanem csak csinálni akartam valamit, hátha nekik is megjön hozzá a kedvük, de ez így még hatásosabb is. Tudat alatt is nagyon pro vagyok, ez már tény.
- Úristen, jól vagy? – rohantak oda hozzám a többiek.
- Persze - vigyorogtam, majd feltápászkodtam. – Na, táncoljunk! –kiáltottam, majd, mintha mi sem történt volna, belekezdtünk egy végtelennek tűnő próbába. Volt egy kis pizzaszünetünk, aztán megint folytattuk. Délután négy körül jött el az a pillanat, amikor már az ájulás határán voltam, hisz akkor már több mint 12 órája nem aludtam, és ez az idő nem éppen a TV előtt fetrengéssel, hanem rendes munkával telt. Hazamentünk, lezuhanyoztam, elkészülődtem, és én már hat óra körül szundiztam. Egészen addig, ameddig el nem kezdett nyolc óra tájt körül ordítani a Nanrina a telómból. Odanyúltam, és anélkül, hogy megnéztem volna, hogy ki hív, felvettem a készüléket.
- Haló? – szólaltam meg álmos hangon magyarul.
- Noona? – hallottam meg egy eléggé ismerős hangot a vonal másik végéről, mire automatikusan felugrottam, és már egy csepp álom sem volt a szememben. – Felébresztettünk?
- Mi? Ja… Nem, dehogyis, én nem aludtam… csak… majdnem –válaszoltam szép értelmesen.
- Jó… Csak azért hívtalak, mert leszálltunk, és úton vagyunk haza – mondta magyarázatképp, én meg majd’ elolvadtam itthon. 3 szó. Ez. De. Cuki. – Sajnos, most be kell érned velem, mert a többiek már húzzák a lóbőrt itt mellettem… - mondta, mire elkezdtem röhögni. Igazából, annyira nagyon, hogy Hanna bejött ellenőrizni, hogy mit csinálok. Érdekes látvány tárult elé. Én, a vaksötétben, telefonálok, és nevetek, bár addigra azt már abbahagytam.
- Lala… Te mi a szöszt csinálsz? – kérdezte, majd ahogy kezdtem egyre hátrébb menni az ágyamon, jelezve, hogy ne jöjjön a közelembe, leesett neki, hogy vajon kivel dumálok.
- Ööö… JungKook, nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és nagyon aranyos vagy, de asszem most le kell tennem, mert a húgom be fogja csórni a telefonomat, és annak nem lesz jó vége… - beszéltem még mindig a telefonba, miközben menekültem a hugicám elől.
- Van egy húgod? – esett le az álla JungKooknak.
- A…ha – próbáltam beszélni, miközben kirohantam a szobámból, Hannával a nyomomban. Aztán, mivel én ugye most keltem fel, sikerült elesnem (nyikkantam is egyet), ezért neki meg sikerült elkapnia, és ELVETTE A TELEFONOMAT. Valahogy éreztem, hogy ez lesz. És leállt társalogni Kookkal. Komolyan. Mármint, bemutatkozott, és elkezdte mesélni, hogy mennyit meséltem én róluk. Aztán, amikor elért volna egy bizonyos részhez, visszaloptam a telefonomat, és gyorsan elköszöntem. – Köszi, hogy felhívtál, viszont le kéne tenni, szia! – mondtam, majd kinyomtam. Jól hallottam, hogy azt mondja, hogy holnap még beszélünk? Komoly?? – kezdtem örülni a képemnek, majd emiatt a jó érzés miatt el is felejtettem, hogy nekem ki kéne osztanom a húgomat… Mindegy… Majd holnap.
- Szia, Kicsim! – adott egy bíztató mosolyt, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Hali! – vigyorogtam én is, egyedül apának volt dühös feje. Ajjaj, itt bajok lesznek…
- Hol voltál? – kérdezte köszönés nélkül.
- Inkább… - vezettem át a témát arra, ami jobban érdekel – honnan tudtátok, hogy ilyen korán itthon leszek? Bepoloskáztatok? Esetleg kémet fogadtatok és még most is itt van, csak rejtőzködik? – forogtam össze vissza, mire apunak is megenyhültek a vonásai, és mindketten felnevettek.
- Felhívott a főnököd, még két hete – mondta anyu, mire én lefagytam. O-ó… Mindenről tudnak! Itt az idő az M tervre! M, mint menekülééés!
- Ööö… Hát az úgy volt… - kezdtem, mire mindketten kérdőn néztek rám. – Mindent megmagyarázok! – vetettem be az adu-ászt, ami sosem használ…
- Ó, nincs szükség arra – nézett rám apa, míg én anyával ijedten néztünk össze. – Büntetést is kapsz.
- Mi? – fagytam le. Az lesz a feladatom, hogy én öljem meg a fiúkat, akik a lányával bohóckodtak 2 hétig? Vagy esetleg szeppuku-t kell végrehajtanom? –találgattam a büntetésemet gondolatban.
- Úgy bizony! – mondta majd idedobta anya kocsijának a kulcsát. – Te mész el a húgodért, és egy hétig oda cipeled, ahova akarja – mondta ki, majd lefagytam. NEE! ENNÉL MÉG A HARAKIRI IS JOBB!
- Oké –nyeltem egy nagyot. – És erről neki is tudnia kell? – kérdeztem óvatosan, mire bólintottak. – Mikor jön haza?
- Nagyjából most szálhatott le a buszról a sulijuknál. Jobb, ha sietsz.
- Hé, és hol volt? – jutott eszembe egy fontos kérdés. ŐT ELENGEDTÉK VALAHOVA AHOVA BUSSZAL KELL MENNI, ENGEM MEG MEGBÜNTETTEK, AMIÉRT A SZÁLLODÁBAN VOLTAM? Jó, az más kérdés, hogy én hét fiúval, de náluk is tuti, hogy van annyi!
- Egy hetes nyári tábor a Balatonnál, amit az iskola szervezett. Az én nagylányom felnőtt – mosolygott, szinte már könnyes szemekkel, én meg csak bámultam. – Viszont te, kislányom, büntetésben vagy, és nem szeretném, ha Hannának várnia kellene rád. És lennél szíves lemosni azt az izét a fejedről? Úgy nézel ki, mint egy vadállat – közölte velem apám, mire nagyot nézve felrohantam lemosni és újra felkenni a sminkemet. Engem mindig is anya értett meg jobban, a húgomat meg apa. Ez, ha egy kívülálló szemléli, furcsának tűnhet, hisz amíg én 4 évig kosaraztam, ráadásul egész jó tanuló voltam, aki sose jött össze senkivel, bár meg kell mondjam, volt néhány (kifejezetten idegesítő) jelentkező. Hanna pedig… Hát, ő oszlopos tagja a „sosem fogok sportolni semmit” és az „életem a telefonom” kluboknak, nem mellesleg kettes-hármas pár tantárgyból, és bár aranyos, és jó fej, és imádom, de más szemszögéből, egy kicsit divatlánykának néz ki. Festi a körmét, látszatra többet sminkel, mint én (én natúrabb vagyok, aki ápol és véd, míg ő inkább a „látványra megy”), és éppen a legmenőbb cuccokba jár, és a legszupibb telefonja van. Viszont, ha valaki megismeri, akkor tényleg aranyos kislány, csak ugye minden ember a könyvet a borítójáról ítéli meg. Felvettem a cipőmet, elvettem a kulcsot az asztalról, hisz anyáék már elmentek, majd beültem a kocsiba, és elhajtottam ahhoz a sulihoz, ahova én is jártam még tavaly. Már hét óra volt, és a fél hétre ígért busz még mindig nem érkezett meg, szóval felhívtam a húgomat.
- Lala! – köszönt bele vidáman.
- Hali, hol vagytok? – tértem egyből a tárgyra, mert bár már hallottam a hangját, egy kicsit azért még ideges voltam.
- Ühm… Még öt perc, csak dugó volt, már most! – magyarázott. – Te jössz értem?
- Aha, anyáék elmentek dolgozni, én meg büntiben vagyok.
- Te? A nővérem? Laura? Te? Büntiben? – hitetlenkedett, mintha csak szórakoznék vele.
- Ja – válaszoltam tömören. Igazságtalan az élet…
- És miért? – kérdezte, és pont akkor láttam, hogy megérkezik a busz. – Majd megbeszéljük! – nyomott ki, én pedig kiszálltam segíteni. A többi szülővel kiszedtem a csomagokat, majd beszélgettem egy kicsit a tanárokkal, hisz mégis csak itt érettségiztem… nagyjából két hónapja.
- A kisasszonynak vigyáznia kéne jövőre, mert éppen csak meglett az a hármas matematikából! Végül is, a nővére matek tagozaton végzett nálunk! – mondta a volt osztályfőnököm, aki őt is tanítja. Igen, az a nővér, az én lennék. Tudom, senki sem nézte ki belőlem.
- Majd javítunk rajta nyáron – mosolyogtam, majd összekapartam a húgomat, elköszöntünk, és elmentünk.
- Elmegyünk sétálni? Mert szerintem van mit mesélned, és nekem is – vetette fel az ötletet, mire bólintottam, és megálltam valami parkolóban, majd random elkezdtünk sétálgatni. Kívülről, és belülről is nagyon különbözünk, viszont nagyon jól megértjük egymást, ezért, amikor kérte, nem féltem kitálalni neki mindent. Mármint, tényleg mindent. Azt, hogy mit gondoltam róluk, amikor még csak nem is ismertem őket, hogy mennyire lükék, hogy mennyit segítettek, hogy mennyit bohóckodtunk, és hogy mennyire nagyon megkedveltem őket, miközben én váltig állítottam, hogy sosem fogom. Ő csak hallgatott, néha felnevetett, de nem szólt semmit, hisz tudja, hogyha belekérdezne, akkor már sosem tudnám már folytatni, hisz elfelejtettem volna, hogy mit is akartam még mondani. Minden kis apróságot részletesen kielemeztem neki, még a semmit is. Sőt, még azt is elmeséltem neki, hogy mennyire angyali mosolya van JungKooknak, és aprólékosan le is írtam neki azt. Pedig az ember azt hinné, hogy egy görbe vonalról nem nagyon lehet sok mindent mondani. Hát, nekem sikerült.
- Na jó, akkor ők most idolok, ugye? – kérdezte, mire bólintottam – És az ő dalukat táncoltátok.
- Igen – bólogattam hevesen, mire elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott.
- Mutatsz róluk videót? Érdekel, hogy tényleg annyira hülyék-e, mint mesélted. Na, meg persze az is, hogy ki ez a vigyori gyerek – tette hozzá, mire én konkrétan letaglóztam azon, hogy mennyi ész szorult a hugicám fejébe. Kár, hogy ezt nem az iskolában mutatja be… Rákerestem neki a legeslegelső videóra, ami tetszett tőlük, majd beráncigáltam egy fagyizóba, és 1-1 fagylalttal a kezünkben leültünk egy asztalhoz, és a fülesem kíséretében megmutattam azt a bizonyos dance practice-t. Már az elején láttam az arcán, hogy hisz nekem, de azért végignézettem vele.
- Ezek komolyan LILA hanbokban vannak? – hitetlenkedett az első másodperc után, mire nevetve bólintottam. Láttam a tekintetén (mivel nem mondtam semmit, ami segítene neki), hogy lázasan keresgéli „azt a vigyori gyereket”. – Ha azt mondta, hogy vele egyidős… - gondolkozott hangosan, majd a videó vége felé, egyszer csak hangosan felkiáltott (vagyis, inkább sikított). – MEGVAN! Ő az, ugye? – mutatott rá a képernyőre. Most vagy rejtett zseni, vagy én vagyok túl kiismerhető? Akarom mondani… úgy látszik, tényleg szép mosolya van…
- Most ezt úgy mondtad, mintha szerelmes lennék belé! – akadtam ki… a semmin. Mert, meg kell vallani, szegény Hanna nem tehet semmiről, csak egyszerűen ettől a „love” témától rosszul vagyok… Mert ez attól volt… Igen…
- Hát, nővérkém, az igazat megvallva egészen úúúgy tűűűnik – nyújtotta meg a szótagokat pont úgy, mint aki nem szeretné folytatni a mondatot. Igazából, én se szerettem volna, ha folytatja, ezért szépen bele is „nyávogtam”.
- Nem iis! –fogtam be a fülem. Érettség lvl: FULL…
- Jó, Jó – sóhajtozott. – Ha így neked jobb…
- Köszi – vigyorogtam. – Hé, amúgy, te is mesélhetnél! Már egy ideje csak én beszélek, pedig neked is mozgalmas heted lehetett…
- Hát… nem nagyon történt semmi. Pár kiscsaj belém kötött, hogy mekkora „nemmondomkimi” vagyok, és hogy rohadjak meg helyben. Pedig nem is csináltam semmit, csak úsztam a vízben! – panaszkodott. – Aztán azok a csajok, kiderült, hogy ugyanazon a helyen vannak elszállásolva, mint mi, és a mellettünk lévő faházat kapták meg, szóval minden nap szívtuk egymás vérét – mondta, majd hozzátette – Tudom, hogy arra vártál, hogy nekem is legyen valami „love story-m”, de ki kell, hogy ábrándítsalak… - Basszus, hogy ismerhet ennyire?? Legalább én is tudtam volna valamivel szívatni. Hüp hüp…
- Nincs „is”. Nekem nem volt, és nem is lesz semmiféle „love storym”… - akadtam ki szokás szerint egy szón.
- Akkor soha nem lesz senkid, és majd öreg néniként lesz 7 macskád, meg egy képzeletbeli pasid??
- Pontosan! – értettem vele teljesen egyet. – Kivéve talán a képzeletbeli pasit…
- De ne már Lala! Ez még helyes is, meg azt mondtad, hogy okos és kedves… - érvelt a húgom.
- Ő – javítottam ki egyből, mire kiült az arcára az az idegesítő mosoly, én meg a fejemet vertem az asztalba, hogy hogy lehetek ekkora hülye. – Ajj, hagyjál már békén! Nem és kész!
- Oké, oké… Nem megyünk haza? Fáradt vagyok – mondta, mire bólintottam, és visszasétáltunk a kocsihoz. Amikor beültünk egyből csatlakoztattam a telómat a kocsi hangszórójához, és Hanna kezébe nyomtam a telómat, azzal az utasítással, hogy hívja fel Lorit.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntem, amikor felvette.
- *** - mondott egy szép cifra káromkodást – A mai nap már másodjára ébresztesz fel hajnalban! Normális vagy te?
- Már reggel nyolc van, tehát, ez már nem hajnal – tudálékoskodtam, majd folytattam mondanivalómat. – Ma, 10-kor, a próbateremnél várlak titeket!
- Te csak szívatsz… ugye?
- Nem – mondtam vidáman, majd egy nagyot cuppantottam, hogy érezze azért a szeretetet.
- És Fannit is fel fogod hívni? – kérdezte félve.
- Persze. Gyakorolnunk kell, és amúgy is, fogadok, neki is pont ezen jár az esze.
- Hát, azért majd mondhatok beszédet a temetéseden? –poénkodott, mire a hugom felröhögött mellettem. Köszi, köszi…
- Nem lesz rá szükségem, de cuki vagy!
- Okké, értettem – nevetett tovább, majd kinyomott. Na, most jön a neheze… - gondoltam, majd egy nagy levegőt véve megkértem a húgomat, hogy hívja fel Unniet… Kicsöng…
- Haló? – szólt bele egy viszonylag éber hang, mire megkönnyebbültem.
- Szia! – szóltam bele vidáman. – Ma próbálni kéne… - vetettem fel az ötletet egy picivel finomabban, mint Lorinál tettem.
- Oké – ment bele egyből, mire nagyon meglepődtem, de palástoltam az érzelmeimet. – Amúgy, hogy hogy ébren vagy? – kérdezte jogosan…
- Elkísértem a fiúkat a reptérre…
- Ó, hát persze! Ma indultak! – jutott eszébe. – És? Megkedvelted őket, mi? – kérdezte (a hangjából ítélve) mosolyogva.
- Hát persze hogy! – válaszolt helyettem Hanna. – Főleg azt a vigyorit, akinek állítása szerint, angyali a mosolya – tálalt ki.
- Na de, Lala! – kiáltott fel azzal a tipikus lányos hanglejtéssel. – Csak nem „jóba lettél” JungKookieval?
- Igen, így hívták! Tisztán emlékszem, hogy volt valami süti a nevében… - gondolkozott el a drága kistestvérem, én pedig már közel voltam ahhoz, hogy lefejeljem a kormányt…
- Unnie… ijesztő téged ilyennek hallani… Gyere vissza közénk… Kérlek… - imádkoztam, már-már könnyezve Fannihoz. Nem jött be, kiröhögött.
- Sziasztok, te Lala, te pedig készülj arra, hogy mesélni fogsz nekünk! – fenyegetett meg… Ijesztő…
- 10-kor! És el ne késs! – nyomtam ki, még mielőtt válaszolhatott volna. Felhívtam a többieket is, aki hozzájuk képest, már sétagalopp volt, hisz annyit kellet csak mondanom, hogy Fanni belement. Tekintély… Na, ez az, ami nekem egyáltalán nincs… Mivel tökéletesen egy olyan helyre sikerült parkolnom, ami fogalmam sem volt, hogy hol van, ezért, nagyjából addigra keveredtünk haza, mire mindenkivel letárgyaltam ezt a próba dolgot.
- Csodálatos a tájékozódási képességed, nővérkém… - szállt ki a kocsiból az én drága hugicám, majd kinyitotta a csomagtartót és szenvedett egy sort a bőröndjével. Aztán, persze kivettem neki,és fel is cipeltem a szobájába. Segítettem neki kipakolni, miközben körülbelül ötvenszer elmagyaráztam neki ezt az én és JungKook témát, ami nincs is, de nem baj, azt hiszem, végre megértette. Miután ezzel végeztünk, megkért, hogy mutassam meg a táncot, így bekapcsoltam a zenét, és minden tudásomat összeszedve, bemutattam azt, amit 3 hete megállás nélkül próbálunk. Abban maradtunk, hogy ha egyedül csinálom, akkor furi, szóval eljön a próbánkra és megnézi úgy is. Így történt az, hogy a 14 éves húgommal állítottam be a táncterembe, szokás szerint 45 perces késéssel. De esküszöm, ez most nem azén hibám volt! Széttúrta a szekrényemet, mert az övében „semmi vállalható sincs”. Aztán persze azzal kezdett el szórakozni, hogy öltözeteket állít össze NEKEM, és még körülbelül fél órán keresztül vacakolt azon, hogy melyiket kell felvennem… Tehát nagyon „szveg” voltam ma, és adott egy beanie-t is, ami viszont tetszik, szóval ezt már nem kapja vissza. És aztán természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy megtalálta a táskámban azt az egymillió sapkát, és azok közül akart rám adni valamit, aztán fél óra kisebb veszekedés után, megértette, hogy ezek nem az enyémek („Pedig de, ezeket már láttam valahol!” „Esküszöm, hogy van rólad egy fénykép a telefonomba, amiben ebben vagy!” „Ne már! Ezt még tuti én is viseltem valamikor!”). Aztán, ő is átöltözött, és kénytelen voltam fényképezkedni vele. Aztán, meg ki volt akadva, hogy két hétig, hét idollal voltam, és még azt sem tudom, hogy kell selca-t készíteni. Szóval, neki meg kellett tanítania engem. Tehát, most nem én voltam a hibás. Kivételesen. Mire odaértünk, mindenki tudott mindent, ugye Fannitól, tehát leültettek, és le kellett mesélnem mindent. Az uszodás-zuhanyos résznél, úgy mesélés közben, tuti minimum tízszer annyira vörös voltam, mint akkor JungKook, a többiek, meg legalább ezerszer annyira nagyon röhögtek, mint én akkor. Ja, és szavakkal ki sem fejezhető, hogy mennyit oltogattak emiatt… Aztán, a többiek kitalálták, hogy videóra kéne venni a táncot, hogy lássuk, hogy mit kéne rajta javítani. Tiltakoztam, hisz, nem hinném, hogy pont a mai lenne az a nap, amikor kameraképes vagyok, de természetesen, nem mentem sokra. Amíg a többiek kitárgyalták, hogy hogy legyen (nem értem, mit kell ezen annyit dumálni), addig én odaléptem a tükörhöz, és végignéztem magamon. Beanie, egy ujjatlan, amin Bart Simpson feje díszeleg, egy rövidgatya (az ízlés határain belüli rövidséggel), és egy ütött-kopott eredetileg sötétkék színű, magas szárú Converse. A hajam a sapka miatt mondhatni egészen vállalhatóan nézett ki, mert nem állt fel a fejem búbján minden szál, és itt még az apró kis hullámok nem is jöttek rosszul. A sminkem, miután már nem „panda cosplayben”voltam, az egészen elfogadható kategóriába tartozott, szóval respect nekem, mert ezeket összegezve pont úgy nézhettem ki, mint valami normális tizenéves lány. Már csak egy aranyszínű iPhone kellett volna a kezembe, hogy még ennél is jobban mainstream legyek kinézetre, de nekem Samsungom van, szóval ez nem jött össze. Egy ideig még nézegettem a csodálatos kinézetemet, amikor Bell leült mellém törökülésbe, majd megpaskolta a földet, jelezve, hogy tegyek én is így.
- Arról nem meséltél, hogy hogy éreztél, amikor elmentek – tapintott rá egyből arra a pontra, ami a többieket is érdekelné, viszont ők túlságosan is el voltak foglalva a csesztetésemmel.
- Hát… Be kell vallanom, hogy egy kicsit hiányoznak… Ők is, meg az az egész napos ide-oda rohangálás, amikor nem csak úgy léteztem, hanem volt is egy kis dolgom – kezdtem el érvelni, és rápillantottam, mire bólintott, tehát végeláthatatlan regélésbe kezdtem. Hogy előttük sírtam, hogy milyen csodásam festettem, hogy a pultos csaj még magyarul sem értett, és még azt is, hogy a taxis bácsi cosplayernek nézett, aki pandának van beöltözve. Nem szólt bele, én pedig csak mondtam, és mondtam, mert nagyon jól esett elmesélni ezt a sok-sok bennem kavargó érzést, valami kívülállónak. És, azzal, hogy ezt mind elmondtam, ténylegesen éreztem, hogy megkönnyebbülök. Ő volt az első, aki hallotta ezt a részét is ilyen részletesen a sztorinak, hisz ezt még a húgomnak se mondtam el. Nem szeretek sírni, ez tény. És azt se szeretem, ha nincs igazam, pedig most rohadtul nem volt…
- Majd holnap felhívjuk őket? – kérdezte mosolyogva, amint befejeztem a mondókámat, nekem pedig erre egy nagy vigyor jelent meg az arcomon, és bólintottam.
- Hé, csajok! – kiáltott ide nekünk Lori. – Akkor kezdhetjük? – kérdezte, mire nagy nehezen felálltunk, én előkapartam a táskámból a prof. fényképezőgépemet VJ Hannának, hogy azzal készítse a videót, majd mindenki beállt a helyére. Elindult a már túlságosan is ismerős zene, majd kizártam a külvilágot (és a kamerát, ugyanis én olyannak lettem teremtve, aki a gép mögött bármikor megállja a helyét, vele szemben viszont már kevésbé), elkezdtünk táncolni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy vége van a dalnak, és a húgom tátott szájjal bámul ránk. Tehát, együtt jobban néz ki.
- Ez király volt! – váltott át meglepődött hugicából, vigyorogva ugráló hugicává. Intett a kezével, hogy nézzük meg a videót, mire mindenki mögé gyűlt, ő pedig elindította azt. Most mindenféle dicsekedés nélkül meg kell, hogy mondjam, nagyon szuperül néz ki az egész. Persze, van benne egy-két apróbb hiba, de nem nagyon észrevehetőek. Ezek után, a többiek leültek pihenni, mondván, már menni fog.
- Ne már! Hahó, csajok! – kapálóztam eredménytelenül. Nem igaz, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjanak! Elővettem a gépet, és beraktam a legeslegelső számot, amit együtt tanultunk. Egy négy éves szám, és ennél cukibbat én még életemben nem hallottam. A többiek nem értik, hogy én mit találok ebben, ami világ legaranyosabb számának minősítheti ezt, de ha egyszerűen olyan édes hangzása van! Ez pedig nem más, mint a 2011-ben debütált hip-hop banda második albumáról… a Tell Them. És akár hiszitek, akár nem, én leálltam nekik táncolni, aztán a vége felé tökéletesen elrontottam és akkorát estem… Igazából ez nem vészes egy koreográfia, de úgy belezavarodtam a végére, hogy csak úgy puffantam. Igazából, ez nem példa akart lenni elsőre, hogy milyen könnyen el lehet felejteni egy koreográfiát, hanem csak csinálni akartam valamit, hátha nekik is megjön hozzá a kedvük, de ez így még hatásosabb is. Tudat alatt is nagyon pro vagyok, ez már tény.
- Úristen, jól vagy? – rohantak oda hozzám a többiek.
- Persze - vigyorogtam, majd feltápászkodtam. – Na, táncoljunk! –kiáltottam, majd, mintha mi sem történt volna, belekezdtünk egy végtelennek tűnő próbába. Volt egy kis pizzaszünetünk, aztán megint folytattuk. Délután négy körül jött el az a pillanat, amikor már az ájulás határán voltam, hisz akkor már több mint 12 órája nem aludtam, és ez az idő nem éppen a TV előtt fetrengéssel, hanem rendes munkával telt. Hazamentünk, lezuhanyoztam, elkészülődtem, és én már hat óra körül szundiztam. Egészen addig, ameddig el nem kezdett nyolc óra tájt körül ordítani a Nanrina a telómból. Odanyúltam, és anélkül, hogy megnéztem volna, hogy ki hív, felvettem a készüléket.
- Haló? – szólaltam meg álmos hangon magyarul.
- Noona? – hallottam meg egy eléggé ismerős hangot a vonal másik végéről, mire automatikusan felugrottam, és már egy csepp álom sem volt a szememben. – Felébresztettünk?
- Mi? Ja… Nem, dehogyis, én nem aludtam… csak… majdnem –válaszoltam szép értelmesen.
- Jó… Csak azért hívtalak, mert leszálltunk, és úton vagyunk haza – mondta magyarázatképp, én meg majd’ elolvadtam itthon. 3 szó. Ez. De. Cuki. – Sajnos, most be kell érned velem, mert a többiek már húzzák a lóbőrt itt mellettem… - mondta, mire elkezdtem röhögni. Igazából, annyira nagyon, hogy Hanna bejött ellenőrizni, hogy mit csinálok. Érdekes látvány tárult elé. Én, a vaksötétben, telefonálok, és nevetek, bár addigra azt már abbahagytam.
- Lala… Te mi a szöszt csinálsz? – kérdezte, majd ahogy kezdtem egyre hátrébb menni az ágyamon, jelezve, hogy ne jöjjön a közelembe, leesett neki, hogy vajon kivel dumálok.
- Ööö… JungKook, nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és nagyon aranyos vagy, de asszem most le kell tennem, mert a húgom be fogja csórni a telefonomat, és annak nem lesz jó vége… - beszéltem még mindig a telefonba, miközben menekültem a hugicám elől.
- Van egy húgod? – esett le az álla JungKooknak.
- A…ha – próbáltam beszélni, miközben kirohantam a szobámból, Hannával a nyomomban. Aztán, mivel én ugye most keltem fel, sikerült elesnem (nyikkantam is egyet), ezért neki meg sikerült elkapnia, és ELVETTE A TELEFONOMAT. Valahogy éreztem, hogy ez lesz. És leállt társalogni Kookkal. Komolyan. Mármint, bemutatkozott, és elkezdte mesélni, hogy mennyit meséltem én róluk. Aztán, amikor elért volna egy bizonyos részhez, visszaloptam a telefonomat, és gyorsan elköszöntem. – Köszi, hogy felhívtál, viszont le kéne tenni, szia! – mondtam, majd kinyomtam. Jól hallottam, hogy azt mondja, hogy holnap még beszélünk? Komoly?? – kezdtem örülni a képemnek, majd emiatt a jó érzés miatt el is felejtettem, hogy nekem ki kéne osztanom a húgomat… Mindegy… Majd holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése