10. rész
Ma reggel, már megint egész korán keltem, valamikor reggel 8
körül, és mindenki örömére fogtam, és nem törődve senkivel bekapcsoltam a
tévét, a szokásos kis koreai csatornáimat, ahol éppen sorozat ment, tehát engem
nem nagyon érdekelt, hogy egy szót sem hallottam még róla, fogtam, és leültem
nézni egy nagy pohár kávés tej mellett. Mert ez már nem tejeskávé, ez kávés
tej. Aztán, a nagy izgalmak közepette, szépen magamra öntöttem a felét (taps
taps), és szépen kulturáltan olyan cifrát káromkodtam (ugye koreaiul, a sok
tévézés miatt), hogy anya meghallotta, hogy mit szerencsétlenkedek én idekint,
és kijött hozzám.
- Jó reggelt! – ült le mellém. – Mit nézünk?
- Fogalmam sincs – húztam le egyszerre a maradék kávémat, majd ugye természetesen nem vittem ki a poharat, mert ahhoz fel kellett volna állni, hanem ott szorongattam a kezemben, miközben néztem, ahogy a nő és a pasi szintén szerencsétlenkedik a tévében.
- És, mit csináltatok odafent tegnap? – utalt az esti kis rohangálásunkra a húgommal.
- Elvette a telefonomat! Pedig épp beszéltem valakivel! – akadtam ki teljesen.
- Egy fiúval? – kérdezte egy kicsit mosolyogva, de én ugye annak a rejtett jelentését nem is vettem észre elsőre, hisz miért is tettem volna, de tényleg.
- Igen! – mondtam még teljesen ideges hangnemben, majd anya kuncogását figyelembe véve halkabbra vettem a hangerőt, és észrevettem magam. – Mármint, nem úgy… Ő olyan fiúhaver…
- A kis koreai barátaid közül az egyik? – mosolygott. Komolyan, már megőrjítenek ezzel a titkolózós vigyorukkal! A „kis” jelzőre felnevettem, hisz ha tudná… Azt hiszem, ebben az évben Kookiet kivéve, mindenki 20 fölött lesz…
- Hát, nem hinném, hogy annyira örülnének, ha én azt mondanám rájuk, hogy kis… - mondtam, hogy azért tudjon róla, mire felhúzta a szemöldökét. – De nem idősek! – tettem hozzá, nehogy azt higgye, valami harmincas bagázzsal voltam összezárva 2 hétig.
- És, milyen programot találtál ki nekik erre az időre? – kérdezte, hisz gondolom jobbnak látta ezt a kor kérdést békén hagyni. Átgondolva, szerintem jól döntött…
- Ööö… Voltunk várost nézni, fotózkodni, de nagyon sokat, meg egyszer lerángattam őket úszni, és… - gondolkoztam el – ja, voltunk még próbálni egy párszor.
- Elvitted őket a lányokhoz? – nevetett fel.
- Igen… Azt a sikító rohamot, amit ők produkáltak, olyat te még nem láttál… De a srácok amúgy szerintem még élvezték is. Főnökösködhettek. És táncolhattak is. És… 7 lánnyal voltak…
- Ők idolok? – akadt fent az első részén a mondandómnak.
- Aham – bólintottam. – Nem is az ismeretlenebb fajtából… hjaj – sóhajtottam. Azóta is cseng a fülem…
- Értem… Lementetek úszni? És? Kockás hasuk van? – kérdezte, mire én automatikusan hátrahőköltem kitágult pupillákkal, és paradicsommá pirultam.
- Anyaa… Én… Én nem figyelem az ilyeneket – dadogtam, miközben azt hitte ennél jobban elvörösödve már sosem lehetek. Aztán, eszembe jutott a „jeges zuhany-eset” és még tovább vörösödtem. Anyu persze röhögött. Aztán, csak arra lettem figyelmes, hogy egy fáradt, kócos valaki áthalad előttem, majd leül mellém.
- Lala, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinek mindjárt felrobban a feje – köszöntött édesen a hugicám, mire egy ilyen esetben talán normálisnak mondható hisztis rohamos nyivákolással (khm sikítással) válaszoltam neki.
- Készülnöm kell, mert… 10-re bent kell lennem! – jutott eszembe a csodálatos ötlet, majd felpattantam, és felrohantam a szobámba.
- Azért reggelizni kell! – kiáltott utánam anya, aki ma szabadnapot vett ki, tehát tud reggelit készíteni. Tudom, ez csúnya volt, de ha nincs itt, akkor tuti nem csinálok magamnak, mert akkor soha nem érek be.
- Oké! – ordibáltam le, miközben már a ruháim között turkáltam. Maradtam a szokásos rövidgatya és a „kicsit” nagyobb póló mellett, ami most a nyár miatt egy ujjatlan lett, ami kellően ki volt vágva, de no problem, hisz táncon a lányok is ilyenbe járnak, mert a Tally Weijl-be olyan jó kis mintás pólókat lehet kapni, csak mindegyik derékig ki van vágva a hónaljánál, és itt senki sem nézi, tehát itt lehet ilyenekbe járni. A buszon meg majd felveszek rá valami pulcsit. A hajamat szimplán kifésültem, mert már nem éppen érdekel, hogy mennyire áll gázul, hogy hullámos. Elkészültem, és rohantam is le reggelizni, mert… megint késésben voltam. Bezony. Visszatértem. Bezabáltam, majd gyorsan beleugrottam a Conversembe, és már indultam volna, amikor a húgom megállt mellettem, cipőben.
- Megyek én is veled – jelentette ki, mire sóhajtottam, és anya engedélyével elvittem a kocsit. – Igazán lecserélhetnéd a cipődet már… Tök régi – panaszkodott, amint beültünk a kocsiba.
- Most miért? Tegnap tisztítottam ki. És szoktam másban is lenni!
- Mint például? – húzta fel a szemöldökét.
- Mint például télen a bakancsom – adtam tökéletes választ, miközben éppen kiálltam a garázsból.
- Na, az a másik…
- Mi bajod van a cipőimmel? – nevettem fel.
- Semmi… Majd azért holnap a próbátok után be kéne mennünk a városba, venni neked valami normálisabb darabot. Végül is, pár hét és Koreába utazol… - tette hozzá.
- Az még nem biztos… Nem igazán hinném, hogy tényleg elengednek, hisz az egy másik kontinens! A másik meg az, hogy nem is biztos, hogy megkapom azt az ösztöndíjat.
- De, már elküldték e-mailbe, hogy megkaptad, nem? Meg Lorinak is –értetlenkedett.
- Igen, de amíg nincs a kezedbe a hivatalos papír, és a repülőjegy, addig nem lehetsz biztos semmiben…
- Jaj, Lala, ez nem az Éden Hotel, ahol bármi megtörténhet! A Való Világban tök kiszámíthatóak az események! – mondta, mire mindketten felnevettünk. – Amúgy meg, ha azt mondták, felvesznek, akkor fel fognak venni, és kész. De, mondjuk teljesen mindegy, jelen szempontból, mert így is, úgy is elmegyünk cipőt venni neked, mert ez így nem okés – mondta, mire felröhögtem. Nem értem mi baja van a bakancsommal, és a többivel… Így teltek a napok. Próba, haza, próba, haza. Kivéve a másnapot, mert akkor bementünk lábbelit nézni nekem. Nos, a fekete DC-s vászoncipő volt az, amibe mindketten belementünk. Időközben sorra jelentek meg a teaser képei a The Mood For Love Pt.1 elnevezésű BTS albumnak is, akikkel amúgy tényleg minden nap beszéltünk, ha csak egy mondat erejéig is, de beszéltünk. Plusz JungKook, aki a nap 24 órájában (és szó szerint 24 órájában, ugyanis volt, hogy itteni idő szerint hajnali kettőkor, és volt olyan is, hogy ottani idő szerint hajnali kettőkor) örvendeztetett meg egy üzenettel KakaoTalk-on. Annak, viszont olyan hangja van, hogy az embert még a legmélyebb alvásából is simán képes felrázni. Főleg, ha valaki annyira várja azt a jelzést, mint jómagam. Igen, természetesen mindig visszaírtam neki, és mindig minimum fél órára (lehet, volt az néha 1 – 1 és fél óra is) leálltunk chatelni. Aztán, meg nem bírtam magyarázkodni, hogy miért vagyok olyan, mint egy zombi. A versenyünk előtti nap Lorinál aludtam, hogy már értem ne kelljen jönni, ugyanis Lori apukája szerzett valahonnan kisbuszt, amiben mind elférünk (mi 7-en + Lori apukája + a húgom, aki már nem hagyhattunk otthon). Amúgy, pedig teljesen „felesleges” volt náluk aludnom, hisz Hannáért úgy is vissza kéne menni, de igazából, ez csak az alibi volt. Csak akkor tudtam meg az igazi indokot, amikor már odaértem. Aha, pont aznap volt a BTS comeback. Tehát, mi 16:59-kor már teljes harci díszben (pizsamában) ültünk a gép előtt, és vártuk, hogy átváltson az óra. Átváltott, azzal semmi baj nem volt, csak nem jött ki egy másodperccel 17 óra után, ezért Loretta kiborult, Lala pedig újraöltötte az oldalt. Akkor már kint volt. Amúgy, érdekes volt. Mármint, Lori anyukájának biztos, amikor feljött, és két BŐGŐ csajt látott, akik a gép előtt ültek. Mármint, az oké, hogy Lora sír, hisz ő egy kicsit érzékenyebb néha, viszont én szeretem, ha az embernek ha meglát, akkor az jusson az eszébe, hogy milyen kemény és érzelemmentes vagyok. Erre jön ez a 7 gyerek és lerombol mindent, amit eddig 18 év alatt felépítettem. Ejnye. Igazából, én éreztem, hogy akkor fognak felhívni, és igazam lett. És, el kellett mondanunk, hogy miért sírunk. Először cukik voltunk, aztán kiröhögtek. Ejnye, part 2. Aztán, Lori kitalálta, hogy mennyire aranyos cél az, hogy nyerni akarnak a zenei műsorokban, és hogy ezért ő biztos, hogy nem fog addig aludni, amíg el nem érjük az 1 millió megtekintést. Nyolcan vágtuk rá egyszerre, hogy eszébe ne jusson. Elköszöntünk, hisz eldumcsiztunk 15 percet, és Koreában már negyed egy volt, aztán pedig folytattuk a folyamatos ismétlését a számnak inkognitó ablakban úgy, hogy egyszerre vagy egymillió volt megnyitva, de azért néha, a változatosság kedvéért beraktunk más számokat is az albumról… huh… Amúgy egész jó lett, nekem tetszik, de egyfolytában ezt nyomatni azért… huh. Az este folyamán, még befestettük ilyen kis hajra való festékcuccos krétácskákkal feketére a hajam, meg mivel ijesztően néztem ki, az eredetileg szőke létem miatt, a szemöldökömet is. Érdekes látvány lehettem, annyi szent. A verseny napja már érdekesen indult, hisz, mivel én is ott voltam, az energiaáramlásaimnak köszönhetően, elaludtunk. Nagyon rohantunk, és egy jó fél óra múlva már mindketten elkészülve ültünk az asztalnál. Nem nagyon tűntünk úgy, mintha egy csapatban lennénk, de jó indokom van rá. Tehát, nem egyben adunk elő mindent, hanem teljesen random sorrendben, és mi Bruno Mars dalával kezdünk, amihez ugye vörös rúzs meg kendőcske meg farmerkabát vagy mi kell. A többiek úgy gondolták, hogy már menjünk eleve abba. Nekem nem volt annyira szimpi az az öltözet, mint a másik, meg hát legyünk már totál kívülállók nem? Az bulis. Tehát, én a JungKookos pulcsimban, alatta egy „kicsit” nagyobb rövid ujjú pólóban, amin fehér alapon, egy egyszerű fekete minta van, egy rövidgatyában, és a fekete cipőmben voltam, míg ugye Lori egy kicsit olyan 80’-as évekbeli lett. Ugye, a többiek nem értették, hogy minek veszem fel, már most ezt hisz majd át kell vennem, utána meg vissza, de nem érdekelt. Tuti nem fogok úgy utazni. Nincs az az Isten. Még Lora szobájában elpakoltunk minden sminkes cuccot (merthogy nekünk az is kellett még oda), és indultunk is a többiekért. A kocsiban már automatikusan leghátra ültem, hisz nem akartam reggel nyolckor ezen vitázni egyből, szóval előrelátó kislány voltam. Az egész út alatt én és Bell nyomorogtunk ketten hátul. Hogy miért? Azért, mert a kicsik mindig szívnak. Hanna meg azt mondta, hogy most ő a menedzserünk, tehát neki előre kell ülni. Ravasz… Bella amúgy percek múlva már aludt is, a többiek meg szívták be az energiát a telefonjukból áramló zenéből (valószínűleg mind ugyanazokat a dalokat hallgatták), tehát majdnem kezdtem magányos lenni, a kis zenécskémmel, aztán nekiálltam JungKookkal dumálni, és utána már jól voltam. Mostanság, azt szokták mondogatni a többiek, hogy hozzá vagyok ragadva a telefonomhoz. Pedig ez nem is igaz! Csak… ha valaki ír, akkor válaszolok. Tehetek én arról, hogy sokat ír(nak)? Nem. Tehát, ez nem telefonmánia, hanem szimpla illedelmesség. A verseny valahol vidéken volt (én meg a jó kis tájékozódási képességem, mi?), és úgy két órát kellett utazni, és végre nem untam szét magam! És egy kicsit se nézhettek rám hülyén a többiek, amikor „csak úgy spontán” felröhögök (ugye telefont nyomorgatva, mobilnetet el-, a KakaoTalkot pedig széthasználva, csak ugye ők ezt nem láthatták). No problem, maximum azt hiszik, hogy megzakkantam. Megérkeztünk a helyszínre, és már rohanni (mármint rohannom) is kellett az átöltözéssel, hisz késtünk egy picit (eltévedtünk…), és 15-ek voltunk az Uptown Funk-os produkciónkkal, és valahol a kilencedik környékén járhattunk, amikor odaértünk. Amíg én átszenvedtem magam egy vékony (nagyonszupervékony) farmerbe, egy másik fehér pólóba, amit össze kellett még kötnöm elől, és amíg feltettem azt a piros kis kendőt, addig a többiek kikenték magukat (piros rúzs…), majd utána engem is (pedig én elleneztem, de nem… megint nem jutottam sehova). Épp, hogy elkészültünk, már hívtak is minket a színpadra. Bangtan Girls? Hüm… nem kicsit se vagytok egyértelműek, tényleg… Szinte már ki sem lehet találni, hogy ez honnan van! Eredeti… - gondolkoztam, miközben kimentünk a közönség elé. - Ha fütyülnek, az normális? Intett a pont velünk szemben, pont középen ülő pasas (fő zsűri? Olyan van?), mire elindult a zene, mi pedig… csak csináltuk azt, amit próbán. Azaz, gondolom. Igazából nem is figyeltem, és mire feleszméltem, a nézők tapsoltak, a zene pedig leállt. Meghajoltunk, majd én olyan gyorsan le is rángattam a többieket a színpadról, amilyen gyorsan csak lehetett. Idegesített, hogy bámultak rám. Ez tánc közben nem éppen észrevehető, hisz akkor azzal van elfoglalva az ember, hogy úgy lehetőleg ne törje össze magát, és a társait. De amikor csak bámulni kell, meg mosolyogni (netán esetleg megszólalni, úristen), na akkor én ott hasznavehetetlen vagyok, ugyanis totálisan leblokkolok. Éppen csak leértünk, de máris sietni kellett, mert át kellett öltözni (most mindenkinek), le kellett mosni a vörös rúzst a szánkról, meg újra ki kellett kenni magunkat. Ami az öltözködést illeti, a közelben volt egy suli, ami kölcsönadta nekünk az öltözőit, így meg lett oldva ez a probléma. Az egy teljesen más téma, hogy hót retkes volt az egész, de a szándék a lényeg… Átvedlettünk, lemostuk magunkról a sok vakolatot, majd újra felkentünk azokat. Lori a szememnél például tuti elhasználta a szerencsétlen szemceruzának a felét. Az volt a cél, hogy minél jobban hajazzon a mi külsőnk a fiúkéra. Nem értem a logikáját, de… mindegy. Egy szemceruzával több, vagy kevesebb, oly mindegy. Az egy másik téma, hogy úgy néztem ki, mint akit most szakítottak ki valami rock bandából, de tényleg, ezen ne múljon… Mivel az utolsó két produkciónkig még volt nagyjából háromnegyed óra (tartottak közben egy 15 perces szünetet), ezért addig elsétáltunk a közeli mekibe (GPS-szel). Mire felfaltuk a fél gyorséttermet, tökéletesen elment az idő, így rohantunk is vissza, mint kiderült teljesen feleslegesen, mert még vagy 10-15 csapat volt előttünk, de nem baj… Kaja közben észrevettem, hogy a fiúk írtak, így természetesen én lassítottam le a csapatot, de nem haragudtak... hehe. Amúgy, sikerült addig nyaggatniuk (mármint annak a gonosz maknaenak), ameddig nem csináltam egy tök jó csoportképet magunkról. Egyetértettek velem, szerintük is ijesztően néztem ki. Mert igazából, ez volt a kiváltó oka a csesztetésüknek, hogy megmondtam nekik, hogy totál para fejem van. A helyzet súlyosságát ismertetve, JungKook is azt mondta h rohadt ijesztő vagyok. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg mélyen elgondolkoztam azon, hogy nekem tényleg ki kéne-e állni így a közönség elé. De megnyugtatott a tény, hogy állítólag a We’re Bulletproof Pt.2 forgatásán is ugyanez volt Kookieval, és mégis hány ezer (sőt, százezer) lány csorgatja a nyálát rá. Aztán, bemondták az előttünk jövő csapat nevét, így elköszöntem (vagyis elköszöntünk, mert mikor a többiek észrevették, kikkel beszélek, mindenki körém gyűlt, és diktálták nekem a mondatokat), és felmentünk a színpadra. Most sem lett volna sok különbség érzésben az előző fellépésünkkel, viszont most azért amiatt a „icipicike” kis indok miatt, hogy az elején ÉN VOLTAM ELŐL, egy kicsit idegesebb voltam közben. De az ezer wattos mosoly azért még megvolt, főleg, hogy a húgom ott kamerázott minket az első sorból. Amúgy, a zsűrik jó fejek voltak, mosolyogtak, annak ellenére, hogy a fekete haj, brutális smink és világoskék szemek kombinációval borzasztóan ijesztő lehettem… Már túl voltunk az utolsó táncunkon is (boldogan jelentem, túléltem a nyaktörő részemet), és vártunk a végeredményre. 3. hely… 2. hely… 1. hely… Köszönőbeszéd, mint ha épp az Oscart nyerték volna meg, aztán, amikor már épp készültünk volna haza (mi aztán nem voltunk letörve, hisz nem kellett kimennünk megint a színpadra, ráadásul jól éreztük magunkat), amikor a bemondóbácsi még egyszer megszólalt.
- A zsűri nevében szeretném még átadni a 10 legjobbnak az Oklevelét – mondta, majd elkezdett a halom papír között kutakodni, és elkezdte helyezésenként felolvasni a neveket. Igazából, tök jól jött most nekünk, hogy nem én vagyok a munkaerő mintaképe, hisz a többieknek tele volt a keze, pedig mégiscsak vissza kellett mennünk. 6. hely az szép dolog, ráadásul tök sokan voltak itt, szóval én fellibbentem a színpadra, addig ameddig a többiek összeszedték három másodperc alatt az állukat a földről, és eldobtak mindent, ami náluk volt. Ez a bácsi már kevésbé volt mosolygós. Ő inkább már menni szeretett volna. Megértettem, mert én is. Gyorsan mindenki kezet fogott vele, átvettük a lapunkat, aztán már száguldottunk is haza! 80 km/h-val, de száguldottunk… az autópályán… Mint kiderült (amikor hazaértem), aznap volt az egyik volt osztálytársam szülinapja, és fél kilencre hivatalosak voltunk Lorival egy buliba. Tehát, fél kilenckor „kezdődött”, de mindenki tíz körül ért oda. Mivel ez egy 18. születésnapi parti, ezért ki kellett rúgni a hámból, és így lett az, hogy éjfélre értem haza. Félreértés ne essék, kiskorú vagyok, és amúgy se ittam volna semmit, tehát teljesen józanul. Én inkább Coca Cola párti vagyok. Otthon, nem törődve semmivel, hazaértem, és úgy bezuhantam az ágyba, ahogy voltam.
- Jó reggelt! – ült le mellém. – Mit nézünk?
- Fogalmam sincs – húztam le egyszerre a maradék kávémat, majd ugye természetesen nem vittem ki a poharat, mert ahhoz fel kellett volna állni, hanem ott szorongattam a kezemben, miközben néztem, ahogy a nő és a pasi szintén szerencsétlenkedik a tévében.
- És, mit csináltatok odafent tegnap? – utalt az esti kis rohangálásunkra a húgommal.
- Elvette a telefonomat! Pedig épp beszéltem valakivel! – akadtam ki teljesen.
- Egy fiúval? – kérdezte egy kicsit mosolyogva, de én ugye annak a rejtett jelentését nem is vettem észre elsőre, hisz miért is tettem volna, de tényleg.
- Igen! – mondtam még teljesen ideges hangnemben, majd anya kuncogását figyelembe véve halkabbra vettem a hangerőt, és észrevettem magam. – Mármint, nem úgy… Ő olyan fiúhaver…
- A kis koreai barátaid közül az egyik? – mosolygott. Komolyan, már megőrjítenek ezzel a titkolózós vigyorukkal! A „kis” jelzőre felnevettem, hisz ha tudná… Azt hiszem, ebben az évben Kookiet kivéve, mindenki 20 fölött lesz…
- Hát, nem hinném, hogy annyira örülnének, ha én azt mondanám rájuk, hogy kis… - mondtam, hogy azért tudjon róla, mire felhúzta a szemöldökét. – De nem idősek! – tettem hozzá, nehogy azt higgye, valami harmincas bagázzsal voltam összezárva 2 hétig.
- És, milyen programot találtál ki nekik erre az időre? – kérdezte, hisz gondolom jobbnak látta ezt a kor kérdést békén hagyni. Átgondolva, szerintem jól döntött…
- Ööö… Voltunk várost nézni, fotózkodni, de nagyon sokat, meg egyszer lerángattam őket úszni, és… - gondolkoztam el – ja, voltunk még próbálni egy párszor.
- Elvitted őket a lányokhoz? – nevetett fel.
- Igen… Azt a sikító rohamot, amit ők produkáltak, olyat te még nem láttál… De a srácok amúgy szerintem még élvezték is. Főnökösködhettek. És táncolhattak is. És… 7 lánnyal voltak…
- Ők idolok? – akadt fent az első részén a mondandómnak.
- Aham – bólintottam. – Nem is az ismeretlenebb fajtából… hjaj – sóhajtottam. Azóta is cseng a fülem…
- Értem… Lementetek úszni? És? Kockás hasuk van? – kérdezte, mire én automatikusan hátrahőköltem kitágult pupillákkal, és paradicsommá pirultam.
- Anyaa… Én… Én nem figyelem az ilyeneket – dadogtam, miközben azt hitte ennél jobban elvörösödve már sosem lehetek. Aztán, eszembe jutott a „jeges zuhany-eset” és még tovább vörösödtem. Anyu persze röhögött. Aztán, csak arra lettem figyelmes, hogy egy fáradt, kócos valaki áthalad előttem, majd leül mellém.
- Lala, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinek mindjárt felrobban a feje – köszöntött édesen a hugicám, mire egy ilyen esetben talán normálisnak mondható hisztis rohamos nyivákolással (khm sikítással) válaszoltam neki.
- Készülnöm kell, mert… 10-re bent kell lennem! – jutott eszembe a csodálatos ötlet, majd felpattantam, és felrohantam a szobámba.
- Azért reggelizni kell! – kiáltott utánam anya, aki ma szabadnapot vett ki, tehát tud reggelit készíteni. Tudom, ez csúnya volt, de ha nincs itt, akkor tuti nem csinálok magamnak, mert akkor soha nem érek be.
- Oké! – ordibáltam le, miközben már a ruháim között turkáltam. Maradtam a szokásos rövidgatya és a „kicsit” nagyobb póló mellett, ami most a nyár miatt egy ujjatlan lett, ami kellően ki volt vágva, de no problem, hisz táncon a lányok is ilyenbe járnak, mert a Tally Weijl-be olyan jó kis mintás pólókat lehet kapni, csak mindegyik derékig ki van vágva a hónaljánál, és itt senki sem nézi, tehát itt lehet ilyenekbe járni. A buszon meg majd felveszek rá valami pulcsit. A hajamat szimplán kifésültem, mert már nem éppen érdekel, hogy mennyire áll gázul, hogy hullámos. Elkészültem, és rohantam is le reggelizni, mert… megint késésben voltam. Bezony. Visszatértem. Bezabáltam, majd gyorsan beleugrottam a Conversembe, és már indultam volna, amikor a húgom megállt mellettem, cipőben.
- Megyek én is veled – jelentette ki, mire sóhajtottam, és anya engedélyével elvittem a kocsit. – Igazán lecserélhetnéd a cipődet már… Tök régi – panaszkodott, amint beültünk a kocsiba.
- Most miért? Tegnap tisztítottam ki. És szoktam másban is lenni!
- Mint például? – húzta fel a szemöldökét.
- Mint például télen a bakancsom – adtam tökéletes választ, miközben éppen kiálltam a garázsból.
- Na, az a másik…
- Mi bajod van a cipőimmel? – nevettem fel.
- Semmi… Majd azért holnap a próbátok után be kéne mennünk a városba, venni neked valami normálisabb darabot. Végül is, pár hét és Koreába utazol… - tette hozzá.
- Az még nem biztos… Nem igazán hinném, hogy tényleg elengednek, hisz az egy másik kontinens! A másik meg az, hogy nem is biztos, hogy megkapom azt az ösztöndíjat.
- De, már elküldték e-mailbe, hogy megkaptad, nem? Meg Lorinak is –értetlenkedett.
- Igen, de amíg nincs a kezedbe a hivatalos papír, és a repülőjegy, addig nem lehetsz biztos semmiben…
- Jaj, Lala, ez nem az Éden Hotel, ahol bármi megtörténhet! A Való Világban tök kiszámíthatóak az események! – mondta, mire mindketten felnevettünk. – Amúgy meg, ha azt mondták, felvesznek, akkor fel fognak venni, és kész. De, mondjuk teljesen mindegy, jelen szempontból, mert így is, úgy is elmegyünk cipőt venni neked, mert ez így nem okés – mondta, mire felröhögtem. Nem értem mi baja van a bakancsommal, és a többivel… Így teltek a napok. Próba, haza, próba, haza. Kivéve a másnapot, mert akkor bementünk lábbelit nézni nekem. Nos, a fekete DC-s vászoncipő volt az, amibe mindketten belementünk. Időközben sorra jelentek meg a teaser képei a The Mood For Love Pt.1 elnevezésű BTS albumnak is, akikkel amúgy tényleg minden nap beszéltünk, ha csak egy mondat erejéig is, de beszéltünk. Plusz JungKook, aki a nap 24 órájában (és szó szerint 24 órájában, ugyanis volt, hogy itteni idő szerint hajnali kettőkor, és volt olyan is, hogy ottani idő szerint hajnali kettőkor) örvendeztetett meg egy üzenettel KakaoTalk-on. Annak, viszont olyan hangja van, hogy az embert még a legmélyebb alvásából is simán képes felrázni. Főleg, ha valaki annyira várja azt a jelzést, mint jómagam. Igen, természetesen mindig visszaírtam neki, és mindig minimum fél órára (lehet, volt az néha 1 – 1 és fél óra is) leálltunk chatelni. Aztán, meg nem bírtam magyarázkodni, hogy miért vagyok olyan, mint egy zombi. A versenyünk előtti nap Lorinál aludtam, hogy már értem ne kelljen jönni, ugyanis Lori apukája szerzett valahonnan kisbuszt, amiben mind elférünk (mi 7-en + Lori apukája + a húgom, aki már nem hagyhattunk otthon). Amúgy, pedig teljesen „felesleges” volt náluk aludnom, hisz Hannáért úgy is vissza kéne menni, de igazából, ez csak az alibi volt. Csak akkor tudtam meg az igazi indokot, amikor már odaértem. Aha, pont aznap volt a BTS comeback. Tehát, mi 16:59-kor már teljes harci díszben (pizsamában) ültünk a gép előtt, és vártuk, hogy átváltson az óra. Átváltott, azzal semmi baj nem volt, csak nem jött ki egy másodperccel 17 óra után, ezért Loretta kiborult, Lala pedig újraöltötte az oldalt. Akkor már kint volt. Amúgy, érdekes volt. Mármint, Lori anyukájának biztos, amikor feljött, és két BŐGŐ csajt látott, akik a gép előtt ültek. Mármint, az oké, hogy Lora sír, hisz ő egy kicsit érzékenyebb néha, viszont én szeretem, ha az embernek ha meglát, akkor az jusson az eszébe, hogy milyen kemény és érzelemmentes vagyok. Erre jön ez a 7 gyerek és lerombol mindent, amit eddig 18 év alatt felépítettem. Ejnye. Igazából, én éreztem, hogy akkor fognak felhívni, és igazam lett. És, el kellett mondanunk, hogy miért sírunk. Először cukik voltunk, aztán kiröhögtek. Ejnye, part 2. Aztán, Lori kitalálta, hogy mennyire aranyos cél az, hogy nyerni akarnak a zenei műsorokban, és hogy ezért ő biztos, hogy nem fog addig aludni, amíg el nem érjük az 1 millió megtekintést. Nyolcan vágtuk rá egyszerre, hogy eszébe ne jusson. Elköszöntünk, hisz eldumcsiztunk 15 percet, és Koreában már negyed egy volt, aztán pedig folytattuk a folyamatos ismétlését a számnak inkognitó ablakban úgy, hogy egyszerre vagy egymillió volt megnyitva, de azért néha, a változatosság kedvéért beraktunk más számokat is az albumról… huh… Amúgy egész jó lett, nekem tetszik, de egyfolytában ezt nyomatni azért… huh. Az este folyamán, még befestettük ilyen kis hajra való festékcuccos krétácskákkal feketére a hajam, meg mivel ijesztően néztem ki, az eredetileg szőke létem miatt, a szemöldökömet is. Érdekes látvány lehettem, annyi szent. A verseny napja már érdekesen indult, hisz, mivel én is ott voltam, az energiaáramlásaimnak köszönhetően, elaludtunk. Nagyon rohantunk, és egy jó fél óra múlva már mindketten elkészülve ültünk az asztalnál. Nem nagyon tűntünk úgy, mintha egy csapatban lennénk, de jó indokom van rá. Tehát, nem egyben adunk elő mindent, hanem teljesen random sorrendben, és mi Bruno Mars dalával kezdünk, amihez ugye vörös rúzs meg kendőcske meg farmerkabát vagy mi kell. A többiek úgy gondolták, hogy már menjünk eleve abba. Nekem nem volt annyira szimpi az az öltözet, mint a másik, meg hát legyünk már totál kívülállók nem? Az bulis. Tehát, én a JungKookos pulcsimban, alatta egy „kicsit” nagyobb rövid ujjú pólóban, amin fehér alapon, egy egyszerű fekete minta van, egy rövidgatyában, és a fekete cipőmben voltam, míg ugye Lori egy kicsit olyan 80’-as évekbeli lett. Ugye, a többiek nem értették, hogy minek veszem fel, már most ezt hisz majd át kell vennem, utána meg vissza, de nem érdekelt. Tuti nem fogok úgy utazni. Nincs az az Isten. Még Lora szobájában elpakoltunk minden sminkes cuccot (merthogy nekünk az is kellett még oda), és indultunk is a többiekért. A kocsiban már automatikusan leghátra ültem, hisz nem akartam reggel nyolckor ezen vitázni egyből, szóval előrelátó kislány voltam. Az egész út alatt én és Bell nyomorogtunk ketten hátul. Hogy miért? Azért, mert a kicsik mindig szívnak. Hanna meg azt mondta, hogy most ő a menedzserünk, tehát neki előre kell ülni. Ravasz… Bella amúgy percek múlva már aludt is, a többiek meg szívták be az energiát a telefonjukból áramló zenéből (valószínűleg mind ugyanazokat a dalokat hallgatták), tehát majdnem kezdtem magányos lenni, a kis zenécskémmel, aztán nekiálltam JungKookkal dumálni, és utána már jól voltam. Mostanság, azt szokták mondogatni a többiek, hogy hozzá vagyok ragadva a telefonomhoz. Pedig ez nem is igaz! Csak… ha valaki ír, akkor válaszolok. Tehetek én arról, hogy sokat ír(nak)? Nem. Tehát, ez nem telefonmánia, hanem szimpla illedelmesség. A verseny valahol vidéken volt (én meg a jó kis tájékozódási képességem, mi?), és úgy két órát kellett utazni, és végre nem untam szét magam! És egy kicsit se nézhettek rám hülyén a többiek, amikor „csak úgy spontán” felröhögök (ugye telefont nyomorgatva, mobilnetet el-, a KakaoTalkot pedig széthasználva, csak ugye ők ezt nem láthatták). No problem, maximum azt hiszik, hogy megzakkantam. Megérkeztünk a helyszínre, és már rohanni (mármint rohannom) is kellett az átöltözéssel, hisz késtünk egy picit (eltévedtünk…), és 15-ek voltunk az Uptown Funk-os produkciónkkal, és valahol a kilencedik környékén járhattunk, amikor odaértünk. Amíg én átszenvedtem magam egy vékony (nagyonszupervékony) farmerbe, egy másik fehér pólóba, amit össze kellett még kötnöm elől, és amíg feltettem azt a piros kis kendőt, addig a többiek kikenték magukat (piros rúzs…), majd utána engem is (pedig én elleneztem, de nem… megint nem jutottam sehova). Épp, hogy elkészültünk, már hívtak is minket a színpadra. Bangtan Girls? Hüm… nem kicsit se vagytok egyértelműek, tényleg… Szinte már ki sem lehet találni, hogy ez honnan van! Eredeti… - gondolkoztam, miközben kimentünk a közönség elé. - Ha fütyülnek, az normális? Intett a pont velünk szemben, pont középen ülő pasas (fő zsűri? Olyan van?), mire elindult a zene, mi pedig… csak csináltuk azt, amit próbán. Azaz, gondolom. Igazából nem is figyeltem, és mire feleszméltem, a nézők tapsoltak, a zene pedig leállt. Meghajoltunk, majd én olyan gyorsan le is rángattam a többieket a színpadról, amilyen gyorsan csak lehetett. Idegesített, hogy bámultak rám. Ez tánc közben nem éppen észrevehető, hisz akkor azzal van elfoglalva az ember, hogy úgy lehetőleg ne törje össze magát, és a társait. De amikor csak bámulni kell, meg mosolyogni (netán esetleg megszólalni, úristen), na akkor én ott hasznavehetetlen vagyok, ugyanis totálisan leblokkolok. Éppen csak leértünk, de máris sietni kellett, mert át kellett öltözni (most mindenkinek), le kellett mosni a vörös rúzst a szánkról, meg újra ki kellett kenni magunkat. Ami az öltözködést illeti, a közelben volt egy suli, ami kölcsönadta nekünk az öltözőit, így meg lett oldva ez a probléma. Az egy teljesen más téma, hogy hót retkes volt az egész, de a szándék a lényeg… Átvedlettünk, lemostuk magunkról a sok vakolatot, majd újra felkentünk azokat. Lori a szememnél például tuti elhasználta a szerencsétlen szemceruzának a felét. Az volt a cél, hogy minél jobban hajazzon a mi külsőnk a fiúkéra. Nem értem a logikáját, de… mindegy. Egy szemceruzával több, vagy kevesebb, oly mindegy. Az egy másik téma, hogy úgy néztem ki, mint akit most szakítottak ki valami rock bandából, de tényleg, ezen ne múljon… Mivel az utolsó két produkciónkig még volt nagyjából háromnegyed óra (tartottak közben egy 15 perces szünetet), ezért addig elsétáltunk a közeli mekibe (GPS-szel). Mire felfaltuk a fél gyorséttermet, tökéletesen elment az idő, így rohantunk is vissza, mint kiderült teljesen feleslegesen, mert még vagy 10-15 csapat volt előttünk, de nem baj… Kaja közben észrevettem, hogy a fiúk írtak, így természetesen én lassítottam le a csapatot, de nem haragudtak... hehe. Amúgy, sikerült addig nyaggatniuk (mármint annak a gonosz maknaenak), ameddig nem csináltam egy tök jó csoportképet magunkról. Egyetértettek velem, szerintük is ijesztően néztem ki. Mert igazából, ez volt a kiváltó oka a csesztetésüknek, hogy megmondtam nekik, hogy totál para fejem van. A helyzet súlyosságát ismertetve, JungKook is azt mondta h rohadt ijesztő vagyok. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg mélyen elgondolkoztam azon, hogy nekem tényleg ki kéne-e állni így a közönség elé. De megnyugtatott a tény, hogy állítólag a We’re Bulletproof Pt.2 forgatásán is ugyanez volt Kookieval, és mégis hány ezer (sőt, százezer) lány csorgatja a nyálát rá. Aztán, bemondták az előttünk jövő csapat nevét, így elköszöntem (vagyis elköszöntünk, mert mikor a többiek észrevették, kikkel beszélek, mindenki körém gyűlt, és diktálták nekem a mondatokat), és felmentünk a színpadra. Most sem lett volna sok különbség érzésben az előző fellépésünkkel, viszont most azért amiatt a „icipicike” kis indok miatt, hogy az elején ÉN VOLTAM ELŐL, egy kicsit idegesebb voltam közben. De az ezer wattos mosoly azért még megvolt, főleg, hogy a húgom ott kamerázott minket az első sorból. Amúgy, a zsűrik jó fejek voltak, mosolyogtak, annak ellenére, hogy a fekete haj, brutális smink és világoskék szemek kombinációval borzasztóan ijesztő lehettem… Már túl voltunk az utolsó táncunkon is (boldogan jelentem, túléltem a nyaktörő részemet), és vártunk a végeredményre. 3. hely… 2. hely… 1. hely… Köszönőbeszéd, mint ha épp az Oscart nyerték volna meg, aztán, amikor már épp készültünk volna haza (mi aztán nem voltunk letörve, hisz nem kellett kimennünk megint a színpadra, ráadásul jól éreztük magunkat), amikor a bemondóbácsi még egyszer megszólalt.
- A zsűri nevében szeretném még átadni a 10 legjobbnak az Oklevelét – mondta, majd elkezdett a halom papír között kutakodni, és elkezdte helyezésenként felolvasni a neveket. Igazából, tök jól jött most nekünk, hogy nem én vagyok a munkaerő mintaképe, hisz a többieknek tele volt a keze, pedig mégiscsak vissza kellett mennünk. 6. hely az szép dolog, ráadásul tök sokan voltak itt, szóval én fellibbentem a színpadra, addig ameddig a többiek összeszedték három másodperc alatt az állukat a földről, és eldobtak mindent, ami náluk volt. Ez a bácsi már kevésbé volt mosolygós. Ő inkább már menni szeretett volna. Megértettem, mert én is. Gyorsan mindenki kezet fogott vele, átvettük a lapunkat, aztán már száguldottunk is haza! 80 km/h-val, de száguldottunk… az autópályán… Mint kiderült (amikor hazaértem), aznap volt az egyik volt osztálytársam szülinapja, és fél kilencre hivatalosak voltunk Lorival egy buliba. Tehát, fél kilenckor „kezdődött”, de mindenki tíz körül ért oda. Mivel ez egy 18. születésnapi parti, ezért ki kellett rúgni a hámból, és így lett az, hogy éjfélre értem haza. Félreértés ne essék, kiskorú vagyok, és amúgy se ittam volna semmit, tehát teljesen józanul. Én inkább Coca Cola párti vagyok. Otthon, nem törődve semmivel, hazaértem, és úgy bezuhantam az ágyba, ahogy voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése