Why are you shaking up my heart? - 7. rész

7. rész

Valamikor az éjszaka közepén ébredhettem fel, a filmnek köszönhető rémálmomból. Akkor ijedtem meg még jobban, amikor körbenéztem, és egyedül találtam magam, a sötét szobában. Meg sem próbáltam visszaaludni, egyből bekapcsoltam a tévét. Egy darabig keresgéltem, majd a Music Channelen találtam magam. Tudtam, hogy a legjobb barátnőm még hajnali kettőkor sem alszik, ezért írtam neki KakaoTalkon. Mint gondoltam, egyből visszaírt. Mit csinál ez ilyenkor? –gondolkoztam. Örök rejtély marad… Éppen a tévére bambultam, amikor ismerős arcokat véltem felfedezni benne. Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, miközben videóhívást kezdeményeztem Unnieval.
- Te most ugye ezt nem mondod komolyan? – fordítottam a tévékészülék felé a kamerát.
- ÁÁÁ – sikítozott. – DANGER!
- Tehát tényleg ők azok – sóhajtottam, mire Lori elkezdte énekelni (khm ordibálni) a dalt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bekapcsolnád a tévédet, és mondjuk, engednéd, hogy meghallgathassam ezen csodát, amiért úgy odavagy? – beszéltem enyhe szarkazmussal a hangomban, mire vigyorogva kinyomott. Egész jó dal… - konstatáltam magamban, majd lefotóztam a képernyőt, hogy holnap meg tudjam mutatni a fiúknak is, kikapcsoltam a tévét, és visszaaludtam. Reggel megint telefoncsörgésre ébredtem, csak legnagyobb meglepődésemre, a mobilom szólt. Az érzés, amikor annak a nevét látod meg a kijelződön, akinek amúgy meg sem adtad a számodat, na az, komolyan csodálatos. Főleg, ha ez a hívás kelt fel álmodból. JungKookie százmillió szívecske és smiley hív engem… WTF?
- Halló? – szóltam bele a telefonba, mintha attól tartanék, hogy valaki csak szórakozik velem.
- Szia Noona! – csengett a jól ismert hang a vonal másik végéről. – Képzeld, fotózásra kell mennünk, és te is kellesz, szóval 15 perced van elkészülni! – mondta vidáman, majd letette a telefont. Éppen visszaaludtam volna, amikor leesett, hogy mit mondott. Szélsebességgel készültem el, és tíz perc múlva már a fiúk ajtaját vertem. Reggelire nem volt idő, rögtön menni kellett, hogy lefotózzák őket a nevezetességeknél. Mint kiderült, ez nem tíz perc. Hogy mire kellettem én? A fényképész magyar volt, nulla angoltudással, a koreairól meg ne is beszéljünk… Én voltam az, aki mutogatott, és fordított mindent össze-vissza. Meg természetesen az is, aki leszedte a gonosz fotós fejét, amikor ordibálni kezdett szerencsétlen fiúkkal… Délben beültünk pizzázni, majd rohanni is kellett a következő helyre. Az elkövetkező napok ugyanígy teltek. Korán kelés, fotózás, gyorskaja, megint fotózás, szállodai vacsora, alvás, és ez ismétlődött körülbelül 4-5 napon át. Utána múzeumokat látogattunk, és megint rám hárult az a csodás feladat, miszerint figyeljek rájuk, hogy ne tegyenek tökre semmit, és fordítsam le, hogy mi miért van kiállítva. Például a Természettudományi Múzeumban kiakasztottuk a biztonsági őr bácsit, mert túlságosan is rosszul voltam a Múmia Kiállításon a látványtól ahhoz, hogy vigyázzak a fiúkra. Másnap reggel már 10 előtt öt perccel a próbateremben voltunk. Kezdek hozzászokni, ehhez az én jövök elsőnek dologhoz… Nagyjából tizenöt perccel az érkezésünk után, már mindenki ott volt, kivéve Fannit, akinek hollétéről senki sem tudott semmit. Amíg várakoztunk, a gépen hallgattunk zenét, a többiek táncolgattak rá, én pedig röhögtem. Hát, nagyjából három fiún kívül senki nem jó a free-style-ban… Félreértés ne essék, én se, csak én ezt nyíltan elismerem. A Bangtan éppen a Boy in Luv-ot táncolta el nekünk (igazából vagy fél órán kérleltük őket előtte), amikor kinyílt az ajtó, és a hiányzó főnk belépett rajta egy dobozzal a kezében.
- Unnie! – integettem neki serényen. – Mi van a kezedben?
- A fellépőruhád – mosolygott rám, mire elképedtem.
- Az enyém? – kérdeztem, mire odadobta nekem a dobozt. Amikor kinyitottam, akaratlanul is széles mosolyra húzódott a szám.
- Mi van benne? – kérdezte Tae.
- Egy nagyon menő pulcsi – röhögtem, majd felemeltem a tárgyat, úgy, hogy feléjük legyen a felirat, mire felnevettek. Egyen felső, egy nagy JungKook felirattal rajta. – Köszönöm szépen! – vigyorogtam.
- Vedd már fel! – szólt rám Lori. Engedelmeskedtem neki, és beálltam a maknae mellé, és egy pillanatig komor arccal bámultam magam a tükörben, de nem bírtam tovább így elnevettem magam.
- Amúgy… Mi lesz a második szám, amire táncolunk? – tettem fel a kérdést magyarul, majd lefordítottam, hogy a fiúk is értsék. Ez volt az a mondatom, amivel robbanásszerűen indítottam el egy hatalmas vitát. Próbáltam belefolyni, de szokás szerint senki nem hagyott szóhoz jutni, így a fülesem társaságában leültem a géphez, és elkezdtem keresgetni. Mivel a többiek tippjei CSAK BTS dalok voltak, így úgy döntöttem, hogy jó fej leszek, és én is csak ezen a téren mozogtam. JungKook (miután gondolom őt sem hallgatták meg), leült mellém, és segített a keresésben, végül is, ő csak jobban tudja, hogy milyen táncokat adtak elő. Amikor találtam egyet, ami egészen szimpi volt, ránéztem, és amikor megkaptam az „ez megoldható lenne” pillantást, akkor megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet.
- Hééé! Hahó! – kalimpáltam össze-vissza, de semmi eredménye nem volt. Elgondolkoztam, végül azt láttam legjobb megoldásnak, ha felveszem maximumra a hangerőt a laptopon, kirántom belőle a fülest, és elindítom a videót. Erre mindenki felfigyelt, én pedig diadalittas mosollyal fordítottam feléjük a gépet.
- Erre hogy találtál rá? – kérdezte csillogó szemekkel Bell, mire rámutattam a profi segítőmre. A többiek mind a táncot elemezték, de észrevettem, hogy a drágalátos „amiótaismeremalegjobbbarátnőm” egy fülig érő vigyorral a fején bámul rám. Egyből leesett, mire gondolhat.
- Nem! – kezdtem, majd felsoroltam ugyanezt a szót, az általam ismert összes nyelven.
- Pedig nagyon úgy tűnik – beszélt szerencsémre magyarul.
- De ne tűnjön úgy! – kapálóztam mérgemben.
- Én arról nem tehetek, hogy félreérthető – röhögött ki.
- Ezt már megbeszéltük egyszer, nem?
- De azóta megint így gondolom – vigyorgott.
- De ez hülyeség! Amiről beszélsz, az nincs! Most éppen a semmiről társalgunk! – hitegettem az igazamat.
- Ahha, persze – bólintott, mindenféle szarkazmus nélkül… Idézőjelben. Természetesen a kis vitánkkal elértük, hogy mindenki ránk figyeljen. A lányok értették, és ők is csatlakoztak Unniehoz, viszont legnagyobb szerencsémre a fiúk nem. Már csak az kéne, hogy ezek a zsenik (pl.: Jimin) is elkezdjenek szívatni ezzel. Na meg, hogy a kis maknae félreértse! Jajj… Miután ezt kitárgyaltuk, nekiálltunk próbálni. A Boy in Luv-ot vagy kétszer bemutattuk, de ez már nagyjából megy, már csak apró finomításokra van szükség. Utána a fiúk nekiálltak megtanítani nekünk, az It’s tricky-re a táncukat. Ez nem olyan kifejezetten nehéz, csak van benne egy rész, amikor ilyen fejenállás-szerűséget kell csinálnom, na attól, még parázok rendesen.
- Neeem, én ezt nem akarom! – nyígtam, amikor JungKook bemutatta, hogy nekem pontosan mit is kéne művelnem. – Ez életveszélyes! Kizárt dolog!
- De hiszen te találtad ezt a koreográfiát – értetlenkedett Lori.
- Igen, tudom, és zseniális vagyok. De ezt a részt én nem csinálom meg – vágtam le magam a földre. – Nem lehetne kitalálni a helyére valami mást?
- Nem – adott egyértelmű választ Kook, majd megfogta a csuklóm és megpróbált összekaparni a földről. Nem, nem sikerült neki. – Szeretnéd, hogy felemeljelek? – tette fel ezt az igen hatásos kérdést, mire egyből felpattantam. A reakció úgy nézett ki, hogy a lányok vigyorogtak, mint a vadalma, a fiúk röhögtek, JungKook meg büszke volt magára. Lépésről lépésre követtem a „tanár bácsit” de semmi haszna nem volt. Ja, de, annyi, hogy majdnem összetörtem magam. Még próbálkoztam ezeregymilliószor, de nem sikerült. A többiek már szerintem kívülről fújták, hogy mit kéne csinálnom, de nekem nem ment. Már mindenki ki volt akadva (velem az élen), de Kookie még mindig nem adta fel,és újra és újra megcsináltatta velem. Mármint, próbálkozott.
- De nekem ez nem megy! – nyafogtam.
- Pedig ez olyan könnyű! – replikázott a maknae.
- Neked akkor miért telt két napba, hogy megtanuld? – kérdezte Jimin fel sem nézve a telefonjából. Igen, engem éppen halálra kínoztak, ők meg kockultak… Ezután, a lehető leghitetlenebb fejjel néztem a „tanáromra”.
- Könnyű, mi? –vágtam le magam a földre. – Szünetet tartok.
- Szeretnéd, hogy felemeljelek? – vetette be az adu-ászát. Na, te azt csak hiszed!
- JungKook! – néztem rá óriási bociszemekkel.
- Öt percet kapsz – esett ki a „gonosz tanárbácsi, aki túlhajtja a gyereket” szerepéből. Sőt, még láttam, hogy mosolygott is egy kicsit! Ebben a fél órában először… Komolyan nem viccelt, másodpercre pontosan öt perc múlva, felrántott a földről, én meg nem voltam rá felkészülve, és nem tudtam ülve maradni.
- Hjaj, akkor mit is kell csinálni? – kérdeztem már hullafáradtan.
- Csak támaszkodj a kezeidre, hogy ne törjön ki a nyakad! – kérdezte már egy fokkal kedvesebben, mint előzőleg. Unottan sóhajtottam egyet, majd megpróbálkoztam vele. Nem estem hasra, ezért teljesen biztos voltam benne, hogy valamit elcsesztem.
- Na, most mit rontottam el? – kérdeztem, amikor felálltam. Egy igencsak meglepődött szempárral találkoztam.
- Ezt nem lehetett volna megcsinálni fél órával ezelőtt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Jaa, hogy ezt kellett volna végig csinálni? – esett le.
- Javíthatatlan vagy – rázta a fejét, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem.
- Köszi, cuki vagy – nevettem még mindig. Ez természetesen a lányok „óóó” –zása után (ezt a mondatot mindenki értette), átment egy jó kis szemforgatásba. Hogy ezek mindent ÚGY értenek… Miután nagyjából háromnegyed óra után sikerült prezentálnom, amit kell, folytattuk tovább a tánctanulást. Hat óra körül, már mindenkinek összeálltak a fejében a mozdulatok, egy kis gyakorlás híján tökéletes.
- Holnap ráértek? – kérdezte Fanni tőlünk, vagyis inkább tőlem. Fordítottam a fiúknak a kérdést, majd gyorsan válaszoltam is rá.
- Tíztől fotózás, de nagyjából háromra már végzünk.
- Már megint? De már csak négy nap és indulunk haza! – értetlenkedett Tae. Ez volt az a pont, amikor megértettem azt, amin a nap során sokat agyaltam. Nem értettem, hogy miért veszünk új táncot, amikor még a régiben sem vagyunk biztosak. Aztán rájöttem. Már teljesen természetesnek vettem, hogy ez a hét idióta a nap huszonnégy órájában körülöttem van, de ez a mondat visszarázott a valóságba, miszerint pár nap, és olyan, mintha nem is ismertük volna egymást. Nem hazudok, az életkedvem egyből zuhant egy párszáz kilométert. Akaratom ellenére, egészen megkedveltem ezeket a hülyéket. Megbeszéltük, hogy holnap háromkor találkozunk, majd elindultunk vissza a hotelba. Ők természetesen végbohóckodták az utat, de tőlem egy röpke mosolynál többre már nem futotta. Valamilyen különös okból rossz volt a hangulatom, és nem volt kedvem még a nevetéshez se. A szobában felérve ma egyből elnyomott az álom.

Why are you shaking up my heart? - 6. rész

6. rész

Az úszás után, elkezdtünk készülődni a vacsorához. Nem volt semmi komoly, de ezért mégis kell ilyenkor egy fél-egy óra, hogy hajat mossunk, meg ilyenek. Mármint nekünk, lányoknak. Azt, hogy a fiúk hogy készülnek el ilyen gyorsan, az örök rejtély marad. Tehát, én kedves kislány voltam, és előreengedtem a vendéget. Ezzel elment egy jó háromnegyed óra. (Nem mondom meg, mennyi hívást kaptam, hogy „Kész vagytok már?” „Még sok idő kell?” „ Nem sietnétek egy kicsit?”. A lényeg, hogy sokat.) Mikor sorra kerültem, én megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet kelljen várniuk. (Állítom, nem könnyű úgy gyorsan hajat mosni, hogy közben a legjobb barátnőnk a zárt ajtón átkiabálva kötelez arra, hogy válaszoljunk neki ilyen és hasonló kaliberű kérdésekre, mint „Azt hogy a francba csinálják, hogy háromszor olyan gyorsan készülnek el mint én, mégis ilyen csodálatos a hajuk? Jó, mondjuk nekik mindenük csodálatos, de akkor is! Lala, te érted ezt?”.) Egy fél óra múlva, odakint egy már ideges Loretta várt engem. Mármint, rám. Igazából, láttam rajta, hogy már nagyon sietne a fiúkhoz.
- Menj át, ha már nem bírsz magaddal – röhögtem ki.
- Mi? – tágultak ki a pupillái. – Átmehetek?
- Nem. Ha belépsz, megesznek előételnek – mondtam „teljesen komolyan”, mire (úgy látszik megkönnyebbülve) felsóhajtott.
- De, nem baj, hogy itt hagylak?
- Még úgyis hajat vasalok – legyintettem mosolyogva. Ő úgyis lefoglalja őket, legalább nem fognak nyafizni, hogy éhesek, én pedig nyugodtan megcsinálhatom a hajkoronám. Igen, tudom, hogy azt mondtam, sietek. De ha ezt nem csinálom meg, esküszöm, hogy az első személy, aki eszébe jut az embernek rólam, az Izabella Göndör… Nekiálltam nyugodtan a hajvasalásnak, természetesen úgy, hogy üvöltött a zene a telefonomból, én pedig szintén énekelgettem. Így történhetett az, hogy nem vettem észre, hogy valaki áll mögöttem.
- Nincs is rossz hangod Noona! – nevetett fel a kis kém. Kitaláljátok ki volt az?
- Basszus! – ijedtem meg, szerintem tök jogosan, majd az imént megégetett fülemhez kaptam, ugyanis a nagy kapálózásban (ami, ami miatt volt, hogy frászt kaptam, ami meg amiatt volt, hogy JungKook megrémisztett, tehát ez az egész a kis gonosz maknae hibája!), a nem éppen hideg eszközzel „megsuhintottam”.
- Jól vagy? – ugrott oda hozzám.
- Rám hoztad a szívrohamot, és kis híján megsütöttem a fülem. Hogyne – váltottam egyből flegmába, majd megláttam a fiú nagy bűnbánó szempárját, és egyből megpróbáltam menteni a menthetetlent, elérni, hogy ne érezzen bűntudatot és ne haragudjon rám. -  Mármint, bocsi… Ez csak reflexből jött… - szégyelltem el magam. Ő itt van, és aggódik, én meg ilyen bunkó vagyok vele. Taps taps. – Nem vészes – próbáltam minél szélesebb vigyort varázsolni az arcomra, hogy el is higgye, amit mondok.
- Biztos? – fürkészett még mindig félőn. Kész. Egy paraszt vagyok. És még sok minden más is, de ez a legszebb jelző, amit lehet a magamfajtákra találni. A többibe mind van káromkodás.
- Tuti – mosolyogtam. És elérte, hogy nekem legyen bűntudatom! Jó, igaz, hogy jogosan van, de ha valaki kihozza belőlem a köcsögöt, akkor általában ő az, aki rosszul érzi magát, és nem én!
- Akkor jó – derült ki az arca. – Megvárlak itt jó? A többiek azért küldtek, mert már éhesek.
- A maknae-sors – gondolkoztam hangosan, mire felnevetett. Ő biztos ismeri az érzést… Folytattam a munkámat, és elkezdtem dúdolgatni, majd azon kaptam magam, hogy már JungKookkal együtt énekelek. Nem is halkan. Igen, lehet, hogy ez is lassította egy kicsit a haladásomat, de az a mentségem rá, hogy nem tehetek róla. Jó, mi? Egy fél óra múlva jött el az a pillanat, amikor kihúztam a hajsütővasat a konnektorból és bevágtam a táskámba.
- Haragszol rá? – kérdezte röhögve az éppen a telefonján játszó Kook.
- Én nem, de valaki biztos… - nevettem, majd elgondolkoztam. – például a másik szobában ülő éhes fiúk, úgy, mint azt a tárgyat, ami miatt nem mehetnek enni.
- De az nem a hajad?
- Pofa be – néztem rá szúrós szemekkel, majd átmentünk a másik szobába.
- Ti mit csináltatok eddig? – kérdezte kiakadva Lori. Biztos kiakasztották a többiek. Ő akart átjönni…
- Nekem van pár tippem – kacsintott vigyorogva Jimin, de peche volt, mert pont mellette mentem el, így jól fejen suhintottam.
- Hajat vasaltam – mondtam egyszerűen.
- Ez mind szép, és jó, de én éhes vagyok – jelentette ki YoonGi, mire mindenki heves bólogatással fejezte ki egyetértését. Így, 100%-os egyetértéssel úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni. Mi lányok lemaradtunk, hogy nyugodtan tudjak neki mesélni.
- Mondtam már, hogy egy bunkó paraszt vagyok? – kezdtem magyarul a történetemet.
- Nem drágám, de anélkül is tudtam. Na, mesélj.
- Képzeld el a jelenetet, hogy teljesen bele vagyok feledkezve a világomba, énekelgetek, meg minden, erre JungKook megszólal mögöttem. Én rohadtul megijedek, és megsebesítem a fülemet. Aztán ő észreveszi, kedves én meg flegma vagyok, csak úgy, mint általában. Valószínűleg totál megsértettem, aztán elkezdtem szépíteni a dolgokon kedvesen, és aztán mosolygott nekem meg bűntudatom van – hadartam el egy szuszra az egészet.
- Kedves, ezt most lassabban és próbálj meg összefüggő mondatokat használni – röhögött ki, mire elmondtam mindezt úgy, hogy levegőt is vettem közben. – Értem… - folytatta. – Nem hinném, hogy olyan sértődékeny lenne, szerintem inkább csak aggódott… És, nem lehet, hogy – kezdte a már jól ismert mondatát, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem – jelentettem ki határozottan.
- Azt sem tudod, mit akarok mondani!
- Hidd el, pontosan tudom.
- De biztos? – véltem reménysugarat felfedezni az arcán.
- Biztos – bólintottam. Mindig ezt csinálja. Amióta ismerem. Elmesélek neki egy sztorit, ami egy sráccal kapcsolatos, és máris elkezdi, és a végén beleveri a fejembe, úgy, hogy még én magam is elhiggyem, ami nem igaz. Ha valaki nem vágná, hogy mi a szitu (amit teljesen megértek, hisz dühösen sosem beszélek érthetően), akkor itt erről a tetszik-e neked, avagy sem témáról van szó. Miután ezt kibeszéltük (és még fél órán keresztül taglalta, hogy mennyire kár), sikerült lemennünk azon a lépcsőn, amin a mondandóm fele óta állhattunk. A fiúk már bent ültek és már a másodikat eszegették, amikor leültünk.
- Mit traccsoltatok ennyit? – röhögött HoSeok.
- Csak volt a sorozatunknak egy új része, és mivel nem tudom megnézni veletek, ezért el kellett mesélnie. Kicsit több, mint egy órás egy rész, tehát volt mit – vágtam ki egyből magunkat. Mint a vízfolyás… Nem vagyok rá büszke, de na! Erre egyből abbahagyták a kérdezősködést, de teljesen megértem, hisz egyértelműen arra gondol ilyenkor egy fiú, hogy a csajok csak olyanokat tudnak nézni, mint a Pretty Little Liars vagy a Gossip Girls. Ez természetesen nincs így, de higgyenek amit akarnak. Körbenéztem, hogy mit választottak enni a segítségem nélkül és elhűlt bennem a vévér. Félrerakott levesestányérok (amikben, így ránézésre eléggé emberes adagok lehettek), és jó kis magyaros ételek. Ráadásul elég sok.. Az, hogy ezek nem fognak aludni éjjel, az hótziher. Ki fog velük fent maradni? Jah, persze. Én. Ránéztem Lorira, de láttam, hogy benne is hasonló érzések játszódhatnak le. Mi inkább egy kicsit kevesebb kaját hoztunk, meg egy kis desszertet. Ennyi kellett a cukorfalóknak is, megrohamozták a sütis pultot. Most már megvan a cukor is az ébren maradáshoz. Szuper… Már éppen mindenki ment volna be a szobájába, amikor Lori megszólalt.
- Hé! Mi lenne, ha néznénk egy filmet? – kérdezte mosolyogva. Ez kész. Ez a nőszemély a biztos halálba lök minket. Természetesen a kijelentését, örömujjongás fogadta. Bár, elnézve, hogy örülnek neki, talán még a pokolba is leugranék… Fúj, ez de nyálas volt!. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a mellettünk lévő szobában nézzük meg, mert ott mondhatni rend van, és mert a mi szobánkba ők nem jöhetnek be, és pont. Így történt az, hogy este tíz körül mind nekiálltunk Simpson család – A film-et nézni. Azt az egy és fél órát, még kibírtam ébren, de miután fogták, és elkezdték a 26. évad részeit nézegetni (hozzátenném: fan vagyok és premieren nézem), akkor jött el a pillanat, hogy a földön ülve, a számítógéphez kötözött tévé előtt bealudtam. Az viszont megnyugtatott, hogy barátosném már a film végénél álomba szenderedett.

///

- Nehogy leejtsd!
- Mondod te? Figyelj inkább arra, hogy ne bukj fel a cipődben!
- Halkabban, hülye! Még a végén felébrednek.
- Persze, pont arra fognak felébredni, hogy nem beszélek olyan halkan, hogy még én se halljam. Viszont arra tényleg semmi esély nem volt, hogy te ébreszd fel őket, azzal, hogy bömbölteted a zenét... Huppsz!
- Erre beveri szerencsétlen csaj fejét a falba. Mondd Kookie, te normális vagy?
- Ez csak azért volt, mert itt dumálsz nekem! És amúgy sem ébredt fel.
- Persze. Ettől az ütéstől azon se csodálkoznék, ha kómába zuhant volna…
- … Nálad van a kulcs?
- Azt hittem, hogy te hozod.
- Jimin! Ahj. Visszamegyek érte.
…
- Parancsolj hyung.
- Siker! Öcsém, itt mekkora rend van!
- Tegyük le őket, aztán menjünk is.
- Okké Kookie! Azok ott a telóik?
- Mi a hátterük?
- Az egyiken természetkép, jéé a másikon meg a Bangtan!
- A második lesz a Lorié.
- Igen, ez valószínű. Vajon mi lehet a zárolt hátterük?
- Oldjuk fel.
- Kódos…
- Melyik a Laláé?
- A fehér.
- Mindkettő fehér!
- Tényleg. Akkor ez.
- Hüm… „1997”… Jackpot!
- Te ezt honnan tudtad?
- Láttam, amikor beírta. De ugyanaz a háttere.
- „BangtanSonnyeondan”?… BEJUTOTTAM!
- Ne kiabálj!
- Itt is mi vagyunk csak ez egy másik kép.
- De ez tiszta régi! Hé, csináljunk egy újat?
- Végre egy normális ötlet JungKookie! De akkor már szegény Lalának is át kéne állítani ezt az uncsi virágot…
- Csak nincs elég fény…
- Kapcsoljuk fel a villanyt! Úgy se ébrednek fel.
…
- Vajon milyen fejet fognak vágni, ha ezt meglátják?
- Érdekes lesz, annyi szent.
- Mi a telefonszámuk?
- Na de JungKookie!
- Hidd el, szükség lehet rá! Például, ha elveszünk valamilyen múzeumban, akkor hogy fogjuk elérni?
- Én is ezt mondanám…
- Nem érdekel, én átírom…
- Akkor már én is… De írjuk bele a miénket is, hisz nem biztos, hogy idegen számot felvesznek. Meg akkor már mindenkiét átírhatjuk…
…
- Szerintem menjünk… Így tényleg fel fognak ébredni, és két álmos és ideges Noona mellett nem hinném, hogy túlélnénk…

///

Reggel két dolgot véltem felfedezni. Egy: a szobánkban vagyunk. Kettő: rohadtul fáj a fejem. Mintha a fejemmel zúzták volna le a falat, vagy ilyesmi. Meg akartam nézni, hogy mégis mennyi idő lehet, de amikor felélesztettem a mobilom, ijedtemben egy sikítás kíséretében elhajítottam. Az ágyra esett, pontosabban Lorira.
- He? – ébredt fel ő is.
- Bocs, véletlen volt – mondtam, mire megnézte ő is az eszközt, amivel majdnem pofán találtam.
- Basszus! – ejtette ki a kezéből. – Ezek mik ezek a fejeeek? – kezdett el röhögni, mire én is megnéztem, majd együtt nevettem vele. Ez olyan tipikus peace-jel mutatós (hogy miért mániája ez az idoloknak?), „yolóságvan”-os képre sikerült. Amúgy 9 óra volt… Felhívtam a fiúk szobáját, és mindenkit felkeltettem, hogy le tudjunk menni időben reggelizni. Noona bekeményít… Az volt a tervem, hogy kimegyünk, mondjuk egy játszótérre, hagy rohangálják ki magukat, de erről sajnos le kellett tennem, amikor el kezdett zuhogni az eső. És még villámlott is… Loretta kedves, az anyukájára hivatkozva hazarohant, mintha tudná, hogy mi fog következni. Biztos vagyok benne, hogy így is volt… A fiúk köteleztek arra, hogy nézzek velük horrort. Én nem vagyok az a tipikus lány. Nem nyávogok, nem sikítozok, és eléggé ritkán kapok fangörcsöt. Szerelmes sem voltam még soha. De van két dolog, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik az ijesztő filmek, a másik pedig minden csúszómászó kis élőlény… Én ezt meg is mondtam nekik, de süket fülekre találtam. Volt pár szökési kísérletem (az első film felénél, a végénél, a második film közben is vagy kétszer), de úgy a harmadik Paranormal Activity résznél már feladtam. Tudjátok, én tipikusan az az ember vagyok, aki még a Horrorra Akadva-tól is fél, nemhogy az egyik legparázósabb filmtől… A fiúk azt mondták, hogy tök jó velem horrorfilmet nézni, mert megadom alá a sikolyokat, de állítom, hogy a fele nem is én voltam, hanem Jimin és HoSeok. Én csak néha sikítoztam! Legnagyobb csodálatomra, viszont JungKook tűnt a legnyugodtabbnak az egész film alatt. Nem értem… Éjfél körül, amikor a 3. filmnek is vége lett, és én még mindig falfehéren bámultam a falat, úgy döntöttek, hogy „kedveznek nekem is”. Berakták, a Csillagainkban a hiba-t… Meséltem már, hogy nem vagyok az a tipikus lány? Igen… Nagyjából fél óra múlva, már a földön üldögélve szundiztam.

Why are you shaking up my heart? - 5. rész

5. rész

Arra keltem, hogy csörög a belső telefon.
- Haló? – szóltam bele még kómásan.
- Noona – hallottam Jungkook hangját a vonal túlsó végéről.
- Igen? – kérdeztem, majd egy pillanatra elgondolkodtam. – Basszus! – ugrottam fel, mint egy szöcske. – Sietek! – tettem le azonnal a telefont, majd villámgyorsan elkészültem, és már hívtam is vissza a mellettem lévő szobának a lakosait.
- Noona! – köszönt bele megint vidáman a kis maknae.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- A többiek már itt vannak.
- Mennyi az idő? – kérdeztem úgy teljesen mellékesen.
- Reggel 7 – válaszolt nekem, és a hangjából ítélve vigyorgott, mint a vadalma. A háttérből erős vihogást hallottam, úgyhogy egyből leesett, hogy ezek a kis izék megvicceltek.
- Óh *****! – káromkodtam el magam. – Hogy rohadnátok meg mind! – csaptam le a telefont, mire kirontottam a szobából, és elkezdtem dörömbölni a fiúkén.
- Sajnálom, de nem engedhetlek be, különben a többiek megölnek! – szabadkozott Tae. Ó, drágám nyugodj meg, ha beengedsz, biztos, hogy nem a fiúk fognak megölni téged! Még egy pár percig ott álltam, majd eszembe jutott egy zseniális ötlet.
- Szia! – köszöntem a recepciósnak. – Elkérhetném a 112-es szobának a pótkulcsát? A fiúk bezárták magukat, és most nem tudnak kijönni – hazudtam egyet gyorsan.
- Persze, de amint sikerült kinyitni, hozd vissza!
- Oké,oké – mondtam gyorsan, nem is figyelve arra, hogy mit mond. Kikaptam a kezéből a kulcsot majd felrohantam, és kinyitottam a fiúk szobáját. Amit láttam, az nem lányoknak való... Az első kép, ami a szemem elé tárult, az az volt, hogy ezek heten egymáson fetrengenek. Nem is kell mondanom, egészen falfehérré váltam.
- Oh, szia Noona! Hidd el ez nem az, aminek látszik… - nyöszörögte legalulról a legfiatalabb.
- Ah…ha –voltam 100%-ig meggyőző. –Öhm, fiúk, ha végeztetek a bu… akarom mondani a fetrengéssel, akkor majd szóljatok, mert már van kaja – hebegtem majd kisiettem a szobából, és visszavittem a kulcsot a recepcióra. Úristen… fúj! –borzongtam meg. Igen… Nem vagyok az a „shippelős” meg az a „yaoista”. Blah.  Ez a kép, még akkor is kísértett, amikor leadtam azt a szerencsétlen tárgyat, aminek át kellett ezt velem élnie. Sőt, még akkor sem ébredtem fel, amikor állítólag a srác hozzám beszélt.
- Jól vagy? – kérdezte aggódóan.
- Mi? – eszméltem fel.
- Lesápadtál.
- Jah… Csaköö… - Jó azért mégsem mondhatom el, hogy mi történt!- Biztos leesett a vércukrom.
- Azt hittem már, hogy attól, amit meséltem neked – nevetett fel. Hogy mi?! Te itt sztorizgatsz nekem kitudja mióta én meg meg sem hallottam? Huh…
- Nem, dehogy is! – nyugtattam meg mosolyogva. – Tökre érdekes az az izé, amivel az az izé történt…- hablatyoltam össze-vissza. Nem szeretem megsérteni az embereket, na! Már éppen nagy gázban lettem volna, amikor megérkeztett a felmentő sereg.
- Kisdínó! – hallottam koreaiul, mire odakaptam a fejem. Nem is volt időm gondolkodni, máris rám ugrott valaki, mire mindketten hátrazuhantunk. Innentől, mondanom sem kell, hogy a többiek egyből késztetést éreztek arra, hogy kilapítsanak minket.
- Tehát ez történt – próbáltam ki a levegő nélkül beszélést. A többiek már tapasztaltabbak voltak, így ők csak röhögve bólogattak. Látszik rajtuk, hogy énekesek és rapperek. Még így is tudnak levegőt venni a nevetéshez. Respect. – Leszállnátok rólam? Közterületen vagyunk.
- Nem, köszi – röhögött ki a legfelül fetrengő HoSeok.
- Szeretnéd, hogy felálljak? – vágott vissza még előttem az alulról a második, JungKook, mire magam elé képzeltem külsős szemmel a jelenetet, miszerint ő alulról feláll, a többiek meg eldőlnek, majd egy erős röhögőgörcs tört rám, attól függetlenül, hogy majd széttört a bordám.
- Hé, ez nem vicces! Csinált már ilyet! – cseszett le azonnal NamJoon, mire méginkább nevethetnékem lett.
- Ha nem szálltok le, akkor megint megteszem! – fenyegetőzött a legfiatalabb, mire mindenki felugrott, és felsegítettek engem is a földről.
- LEVEGŐ – lélegeztem mélyeket. – Rohadt nehezek vagytok, ugye tudjátok?!
- Köszönjük – vigyorgott V, majd mire meglátta a neméppen boldog arckifejezésemet, könyörgőre váltott. – Bocsiii!
- Úristen! Lala jól vagy? – kérdezte a srác a pult mögül. Ő tudja a nevem, de vajon honnan? Nem nagyon rémlik az arca… se az hogy hogy hívják…
- Persze, persze – próbáltam meg kedvesen mosolyogni. – Biztos az éhség váltotta ki belőlük ezt, szóval mi megyünk enni – indultam el magam előtt tolva a fiúkat, akik nem értettek ugyan semmit, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám.
- Ez ki volt? – méregették fogalmamsincskit a srácok
- Őszintén megmondom, hogy igazából lövésem sincs… De úgy tűnik, hogy ismer… - válaszoltam, mire röhögésbe kezdtek. Miután ezt megbeszéltük elmentünk reggelizni. A kaják nevei magyarul és angolul voltak kiírva, tehát 3-4 ember úgy nagyjából értette, hogy mi az. Viszont a maknae-line… Minden egyes kaját fel kellett sorolnom külön-külön mindhármójuknak, aztán elfelejtették, tehát elölről. Miután már senki sem nyaggatott, hogy ez mit jelent én is nekiálltam keresni valamit enni. Amikor leültem az asztalhoz, 7 fiút láttam magam előtt, mindegyik előtt egy-egy… müzli. MÜZLI! Ezt a nézést, amit én irányítottam feléjük, nem sokszor látni. Már éppen készültem megölni őket, amikor megszólalt JungKook.
- Itt van uszoda? – kérdezte mire felcsillant a szemem. Wellness. Lehet úszni és pihenni és csend és szauna és ahw.
- Van! – vigyorogtam.
- Nemáár! Az olyan unalmas! Nem lehet mást tenni csak úszni! – nyígtak a többiek.
- Pont az a jó benne! Nyugalom, és víz – próbáltam kedvezőbbé tenni a helyzetet. Még körülbelül 5 percig próbálkoztam a jó érvek felhalmozásával, nem sikerült rávennem őket arra, hogy önszántukból lejöjjenek, így más eszközökhöz kellett folyamodnom. – Léééégysziii! Nem lesz uncsi! Plíííz! – kezdtem hisztizni, mire csak kiröhögtek. Na kösz… Majd ránéztem a maknae-ra, aki egyből levágta a helyzetet.
- De ne csináljátok már hyungok! Buli lesz! – kezdte Jungkook is. Egy ideig bírták, majd hogy már ketten kérleltük őket, végül beadták a derekukat.
- Ez történik, ha két ’97-es szeretne valamit… - sóhajtott fel Jin. – Szerintem túlerőben vannak… - jelentette ki, mire mi, az említettek, gonoszul összevigyorogtunk.
- De –kezdtem a mondatomat-, hogy semmiképp se unatkozzatok, elhívom nektek ide Lorit! – jelentettem be.
- Ő nem nyelvvizsgára készül? – kérdezte Jimin meglepődve, mire legyintettem egyet, hogy csak bízza rám. A szobában felhívtam a barátosnémat.
- Halló? – szólt bele fáradtan.
- Itt Lala! – üdvözöltem vidáman.
- Mizu?
- Eljössz wellnessezni? – tértem azonnal a lényegre.
- Tudod, hogy nem szeretek úszni…
- Most sem szeretnél? – kérdeztem teljesen szomorú hangon, hogy biztos átgondolja még egyszer.
- Nem – biztos most kelt fel. Nem fog még az agya…
- Pedig a fiúk már várnak! – vetettem be a titkos fegyveremet, aminek úgy sem tud ellenállni.
- Hogy kik?! –értetlenkedett, majd leesett neki. – MEGYEK! SZÁGULDOK, MINT A SZÉL! –sikított bele a telefonba, majd kinyomta. Nekem nem, de a fiúknak eljön? Na ezért majd még számolunk! Miután ezzel végeztem, én is nekiálltam készülődni, majd felhívtam a fiúkat.
- Szia Noona! Menj le nyugodtan mi majd letalálunk! – tették le azonnal. Egy fél percig értetlenül meredtem, majd vállat rántottam, és lementem. Ha azt mondták, hogy letalálnak, akkor letalálnak. Biztos megint valami olyat csinálnak, amit jobb lenne, ha nem látnék… Odalent eldőltem egy napozóágyon és zenét hallgattam. Becsuktam a szemem, és kizártam a külvilágot. Ezt pár perc múlva nagyon megbántam. Tehát, nagyban hallgattam Zico rapjét, amikor valaki nyakon öntött egy nagy adag jéghideg vízzel.
- Basszus! – sikítottam fel. „Nagy meglepetésemre”, amikor kinyitottam a szememet, egy nagyon gonosz maknae állt előttem, és éppen nagyon röhögött valamin, majd vigyorogva rám nézett. Én is így tettem csak az én mosolyom szép lassan átment abba a bizonyos „kinyírlak” arckifejezésbe, ami kellően megijesztette. – Jungkook… Fuss.
- Ööö bocsii!
- Fuss – néztem rá komolyan, mire elkezdett rohanni, és beugrott a vízbe.
- Ez hideg! – sipítozott, mire vigyorogva néztem rá a víz széléről. – Gonosz vagy Noona! –röhögött fel ismételten, mire kinyújtottam rá a nyelvem, majd én is beugrottam a vízbe.
- Versenyzünk?- csillant fel a szemem.
- De aztán ne sírj majd amikor legyőzlek! – vigyorgott rám, amivel megadta a kellő akaraterőt. Elindultunk, és végig nagyjából egymás mellett voltunk, amikor az utolsó pillanatban ő hamarabb érte el a falat, mint én.
- Ez nem ér! Neked hosszabb a kezed! – vétóztam meg az eredményt mindenféle kertelés nélkül.
- Ez van – nyújtotta ki rám a nyelvét. – De te is nagyon ügyes voltál – nézett rám azzal a tipikus „ügyeskislány” mosollyal.
- Na, tudod hova menj! – küldtem el melegebb éghajlatra, mire kulturáltan kiröhögött. Még hozzánk csatlakozott Jimin és Tae az „idősek” meg pihentek. Engem a fiúk éppen a vízbe akartak fullasztani, amikor megjött Lori.
- Sziasztok! – integetett nekünk, mire elérte, hogy a fiúk egy fél pillanatig ne rám figyeljenek, így könnyen kiszabadultam, és kirohantam a vízből.
- Úristenem, de hiányoztál! – öleltem meg gyorsan. – Ezek vízbe akartak fojtani!
- Miért, mit tettél? – röhögött ki.
- Most miért gondolod azt rólam, hogy tettem valamit?! Hát olyannak ismersz te? – tettem fel a kérdést, amire a felvont szemöldöke szó nélkül adott választ – Jó, talán egy kicsit összepancsiztam a hajukat. Éééés?
- A kicsit az erős szépítés! Csepeg a víz a hajamból! – nyafogott TaeHyung.
- Lala, hogy lehetsz ilyen? – állt az ő pártjukra azonnal Loretta.
- Hé! Neked most mellém kellene állnod!
- Bocs – nevetett. – A szívem arra húz, hogy nekik adjak igazat.
- Igen? – húztam fel a szemöldökömet. – Jól van. Ezt megjegyeztem. – vágtam be a hisztit. – De készülj fel, hogy ezt még visszakapod! –fenyegettem meg, majd beültem szaunázni. Körülbelül 5 perce ülhettem bent, amikor kinyílt az ajtó és valaki leült mellém.
- Nem akarsz kijönni? Noona nem akar velünk úszni – biggyesztette le az ajkát a maknae, mire egyből megsajnáltam. Én és a jószívem…
- Mindjárt megyek – mosolyogtam, mire ő is úgy tett. Még egy pár percet ültünk egymás mellett szótlanul, majd kimentünk.
- Lala! – kiáltott fel boldogan Lori, akit a két srác vonszolt a víz felé. – Nézzétek fiúk! Ott van Lala!
- De ő már volt velünk a vízbe! Most te gyere be! – nyafogott neki Jimin, mire barátnőm elkezdett S.O.S –t tátogni nekem.
- Muhahaha – nevettem fel gonoszan. – Csak így tovább, fiúk!
- De nem lenne egyszerűbb, ha felemelnétek, és úgy dobnátok be a vízbe? – gondolkozott hangosan Jungkook, amire a reakció két ördögi vigyor és egy „eztnemhiszemel” pillantás volt. Ennek az lett a következménye, hogy Lori a vízben landolt, a többiek meg boldogok voltak, velem az élen. Szegény barátosném, még fel sem ocsúdott a kábulatból, amikor becsapódtam mellette a vízbe. A többi ördögnek se kellett több, ők is beugráltak a vízbe, minek következtében kialakult egy nagy lányok a fiúk, azaz kettő a hét ellen vízicsata. Ott ért véget a háború, amikor egy csapat idős néni és bácsi bemászott a vízbe, ezért békét kellett kötni, nehogy ártatlanok is megsérüljenek. Kievickéltünk a vízből, és én meg Lori beültünk a gőzkamrába.
- És tényleg, milyen érzés egy híres idol bandával lenni? – kérdezte, mire mindent elmeséltem neki ami ebben a két napban történt. Mondanom sem kell, hogy szinte már a földön fetrengett a röhögéstől. – Ez náluk a szeretet jele.
- Az, hogy rám ugranak?! – nevettem már én is. – És mi az, hogy „Kis Dinó”?
- Fantázia lvl 100…
- Na, majd akkor vigyorogj, amikor kitalálnak neked is egy ilyet! – vihogtunk. Egy darabig még beszélgettünk, amikor kinyílt az ajtó, és kivételesen nem valamelyik fiú jött be, hanem megint az öreg nénik és bácsik. Én és Lori ijedten összenéztünk, majd kisurrantunk. Éppen mentünk volna kifele, amikor egy csodás ötlet jutott eszembe, amit megosztottam bűntársammal is. Édes a bosszú… Fogtunk három műanyag poharat, és megtöltöttük őket jéggel, majd a mit sem sejtő, éppen a napozóágyon pihengető maknae-linehoz léptünk és rátettük a poharakat a mellkasukra. Jimin és Tae meg sem érezték – valószínűleg elaludtak –, viszont Jungkook kinyitotta a fél szemét és felült, mire az összes jég ráborult. Annyira örült neki, hogy felordított majd idegesen rám nézett. Csak mosolyog, és integet!
- Sziaa! – vigyorogtam a lehető legbűnbánóbban. Nem jött be… Felállt, a karjába vett (!!), majd éppen készült bedobni a vízbe, de meggondolta magát, hisz valamilyen úszásoktatás volt kicsiknek. Egy fél pillanatra megállt, de nem engedte, hogy kiszabaduljak. Hirtelen irányt váltott, majd amikor megláttam, hogy hova tart, mindennél jobban kezdtem el kapálózni, de semmi haszna nem volt, ugyanis ez a hülye beállt velem a jeges-zuhany alá! Ilyen sikítást is régen lehetett hallani tőlem… Már éppen kezdtem feladni, amikor szerencsémre kijöttek a nénik a gőzkamrából. Igen, szentül állítom, hogy követnek, de ebben az esetben kifejezetten jó hogy jöttek, és furcsán néztek a fiúra, aki „nem hagyja békén szerencsétlen kislányt”. Jungkook észrevette magát, és fülig pirulva letett a földre.
- Legközelebb szólj, ha megint molesztálni kezd! – mondta nekem az egyik néni, majd rácsapott egyet szegény maknae fejére majd elment, belőlem pedig kirobbant a röhögés.
- Ez meg mi volt? – kérdezte szegény fiú, még mindig vörösen és meglepődve.
- Megérdemelted. De legközelebb jobban vigyázz, mert már a lelkemre lett kötve, hogy szólok, ha megint nem hagysz békén! – kacarásztam tovább. Érdekesen festhettünk, amikor visszamentünk a többiekhez. JungKooknak égett a feje, én pedig majd megfulladtam a nevetéstől. A többiek igen furcsán néztek minket, de én úgy döntöttem, hogy szerencsétlen gyereket megkímélem a további oltogatásoktól, így csak legyintettem egyet, és ők ezzel be is érték, csak Lori az, aki tudta, hogy úgyis elmesélem neki. A nagy hangzavarra felkelt a két alvó fiú is, akik az olvadtjég hatására elkezdtek sikongatni, és egyből engem gyanúsítottak – vajon miért? -, majd megkergették az igazi tettest. Merthogy én csak az ötletgazda voltam, kivételesen most az, aki ténylegesen elkövette az a barátnőm volt. Még pancsiztunk egy kicsit – ahol sikeresen megint lefröcsköltem a hajukat, tehát megint vízbe akartak fojtani -, aztán fel is mentünk a szobába, ahol egy sor (inkább fél óra) könyörgés és mindenféle ígérgetés után sikerült rávennünk Lori anyukáját, hogy a lánya itt maradhasson lazulni velem (és még 7 koreai idol fiúval, de ez teljesen mellékes és elhalasztható dolog).

Why are you shaking up my heart? - 4. rész

4. rész

Fél négy körül sikerült ténylegesen elindulnunk várost nézni. Nos, nem mondhatom azt, hogy nem fárasztott le agyilag. Elsétáltunk a Hősök teréhez. Leálltak fotózkodni. Aztán, metróra ültünk. Megint elkezdtek selcázni. (Nem, kicsit sem nézhettünk ki hülyén, nem. De legalább most nem én vagyok a hibás.) TaeHyung majdnem fent maradt a járművön.
- Hé, hol van TaeTae? – forgatta a fejét HoSeok, mire én kis híján szívrohamot kaptam.
- Hogy mi?! – forogtam én is idegbetegen össze-vissza. Szerencsére, éppen valami szerelvény leállt előttük, így nem indultak el. Amikor megláttam, éppen teljesen zavartalanul fényképezgetett, neki fel sem tűnt, hogy mi már leszálltunk. Azt azért megnézném, amikor észreveszi magát… - képzeltem el magamban a jelenetet, de ki is zökkentettem magam, és leszállítottam szerencsétlent.
- 1,2,3,4,5 –kezdtem el őket számolni, majd megráztam a fejem és újrakezdtem. – 1,2,3,4,5…. – kaptam megint kisebb sokkot.
- Rara jól vagy? – próbálkozott a nevem kiejtésével Jimin, mire észrevettem magam és újra megszámoltam őket magamban. Nem igaz, hogy számolgatnom kell, mint az oviban!
- Hol van az a kettő? – sziszegtem ki a fogaim között.
- Jaa! – mosolyogott. – Elmentek megnézni valamilyen újságot.
- Eszem megáll, komolyan mondom! – hüledeztem. – El. Ne. Mozduljatok! –hagytam ott őket, és bementem az újságoshoz, visszatessékeltem YoonGi-t és NamJoon-t a többiekhez. Nem úgy volt, hogy ők a legidősebbek közé tartoznak?? – Mindenki megvan? – tettem le arról, hogy megszámolom őket.
- Igenis kapitány! – kiáltotta Jungkook, mire mindenki felénk fordult. Nem gyakran látni Pesten, érthetetlen nyelven kiabáló, ázsiait, az biztos.
- Halkabban!
- De, hé! – szomorodott el egy pillanat alatt. – Ez nem is így van!
- Jó, majd később ígérem, hogy elénekelheted, csak haladjunk már! – nyígtam én is.
- Oké! – vigyorodott el diadalittasan, majd felmentünk az utcára.
- Ah, fény! Ez. Megöl. Engem – kezdett el színészkedni Taehyung. Konkrétan, összeesett az utcán. A többiek majd megszakadtak a röhögéstől, így egyedül kellett felnyalábolnom a járdakőről. Miután mindenki lenyugodott (, és elővette a napszemüvegét), megnéztük a Lánchidat.
- Belenyúlhatok a szájába? – kérdezte Jimin az oroszlánra mutatva, mire egy nagyot sóhajtottam. – Nem érem eeeel!
- Mert kicsi vagy – röhögte ki Jungkook, aki amúgy csak pár centivel magasabb nála.
- Úú, várj! Felemellek! – próbálta megakadályozni a III. Világháború kitörését TaeHyung.
- Meg ne próbáld! – figyeltem fel én is, mire elrontottam a fiúk lelkesedését.
- De most miért?
- Mert ha megpróbálod, a saját kezemmel foglak meggyilkolni, azért!
- Jó – fogadták el, hogy nem fognak belenyúlni az oroszlán szájába. Így csak simán (ahogy ők nevezték), „semmi érdekes dolog nélkül” selcázgattak. Még átmentünk a híd másik oldalára, és ott is megnéztünk egy csomó mindent.
- Háromnegyed 5 – néztem rá az órámra. – Srácok! – szóltam oda nekik, mire mind rám figyeltek. – Nekem ma próbám van pár lánnyal… – kezdtem a mondatot.
- Próba? – kérdezte Jin.
- Lányok? – vigyorgott kajánul Jimin.
- Igen, és a mai incidensek után, biztos, hogy nem foglak titeket a szállodában hagyni, ezért mi lenne, ha eljönnétek velem? – tettem fel a kérdést.

- Milyen próba? – jutott eszébe az első értelmes kérdés YoonGi-nak.

- Tánc – válaszoltam, mire 7 csillogó szempárral találtam szemben magam.
- Segíthetünk nektek? – kérdezte Jungkook úgy, mint akit megszállt a kisangyal.
- Persze – röhögtem fel. – Lesz miben.
- Jóó – tapsikolt Tae.
- Mikorra kéne odaérni?
- 5-re van megbeszélve, de a lányok csak annyit tudnak, hogy én megyek, tehát az úgy, fél-, háromnegyed 6 körül számítanak rám. – válaszoltam a kérdésre, mire elkezdtek jó hangosan nevetni.
- Oké, mi benne vagyunk – mosolyogtak. Így elkezdődött még egyszer a nagy kaland, amikor is átvágtunk a Lánchídon, megint felszálltunk a metróra, majd a buszra, és röpke egy óra alatt oda is értünk.
- A haditerv az, hogy én előre bemegyek, hogy lelkiekben felkészülhessenek a meglepire, és így talán a sikítórohamot el is tudjuk hagyni – jelentettem ki, majd a reakciójuk megvárása nélkül bementem a terembe.
- Lalaa! – vett észre azonnal Lori. – Hát visszatértél!
- Képzeld el, hogy az a valaki, aki neked álcázta magát, IDŐBEN ÉRKEZETT – vágott ijedt fejet Nonó.
- Hát, igen. Jobb helyettest kéne találnom – kacsintottam rájuk. – Viszont, hoztam nektek meglepit!
- Miit? Örülni fogunk neki? – kérdezte Fati.
- Tehát – folytattam a kérdés figyelmen kívül hagyásával. – Lehetőleg ne kapjatok sokkot, vagy sikítórohamot. Nem törjük össze se azt, aki az ajit hozta, se magát a meglepetést. Értettük? – sorakoztattam fel minden kitételt, ami eszembe jutott, mire bólogatással jelezték, hogy felfogták. Ekkor történt az, hogy beengedtem a fiúkat, és mi így 8-an, hivatalosan is megsüketültünk. Ennyi sikítást, és „úristenem”-et még életemben nem hallottam… Szerintem simán megfojtották volna őket, de azért gondolom ennyire nem akarták megszegni azt, amit mondtam, úgyhogy csak simán lerogytak a földre.
- Dul, set! Bang-tan! Annyeonghaseyo, BangtanSonnyeondanimnida! – mutatkoztak be, amint egy kicsit elcsendesedtek a lányok. Kár volt, ugyanis ezek után még jobban kezdtek sikítani.
- Ezt most muszáj volt?! Mert szerintem, enélkül is felismertek titeket! – hordtam le a srácokat, mire az egyelten a lányok közül, aki értett koreaiul, elkezdett röhögni.
- Sziasztok, én Lori vagyok – mutatkozott be a barátosném, mire e többiek is összekapták magukat, és kisebb-nagyobb segítségekkel bemutatkoztak koreaiul. Szegény fiúk meg csak néztek, hisz egyikünknek sincs valami „mainstream” international nevünk.
- Hogyan? És miért? És… Mivvaan? – támadtak le egyből a lányok, miután elkezdték felfogni, hogy ez a valóság.
- A szállodában szállnak meg, és a főnök engem kért meg, hogy legyek az idegenvezető-szerűségük.
- ÉS EZT MIÉRT CSAK MOST MONDOD?!- akadtak ki totálisan.
- Mert nem is tudtam, hogy kik jönnek, mert az igazgató bácsi, konkrétan egy szóval sem említette.
- De… de – dadogtak.
- Elhoztam őket, hogy segítsenek a táncban, meg hogy megcsodálhassátok őket, nem? – kérdeztem enyhe éllel a hangomban. -  De. Tehát, nincs miről beszélnünk.
- Te felismerted, hogy ők éneklik a Boy in Luv-ot? – kérdezte teljesen ledöbbenve Fanni. Huh, ez komoly? MEKKORA PRO VAGYOK MÁR! – örültem a fejemnek, persze csak gondolatban.
- Öhh… Hát persze – vigyorogtam, mint a vadalma.
- Khm – köhintett egyet halkan Jungkook, amivel elérte, hogy mindenki rá figyeljen. Ezt meg kell tanítania! – Szoktatok ti itt táncolni is?
- Mit mondott? – nyaggattak a koreaiul nem tudó társaink.
- Hogy szoktunk-e táncolni is – válaszolt helyettem nevetgélve Lori, mire én meg megmondtam a fiúknak, hogy most éppenséggel engem zaklatnak, és hogy mindjárt kezdünk. Miután mindent megtudtak amit akartak, elkezdtük a próbát, és a fiúk voltak a „tanárok”. Magyarul azt próbálták, hogy addig csináltatják velünk, amíg nem fog menni. Hát ez nem jött be, úgyhogy taktikát váltottak, miszerint mindenki annak megtanítja a táncot, aki őt másolta, ugyanis szerintük, nem hogy szinkronban nem megy, senki sem tudja rendesen a táncot... Kösz kösz. Tehát, így történt az, hogy Jungkook lett a tanárom…
- De Noona! Nem így kell! Próbálj meg utánozni! – nyafogott.
- De te is ezt csinálod!
- Hjaj – sóhajtott egy nagyot, majd beállt mögém, és a tükrön keresztül a szemembe nézett. – Engedd el a vállad! – szólított fel, majd engedelmeskedtem neki, mindenféle komment, és beszólás nélkül. Egyre furibb vagyok… - gondolkoztam. Jungkook meg úgy mozgatta a kezével a vállamat, ahogy a koreográfiában szerepel, majd ellépett mellőlem. – Próbáld meg, ahogy mutattam – mondta mindenféle arckifejezés nélkül, én meg megcsináltam. – Jó – mosolyodott el egy kicsit. – Most pedig próbáld követni, hogy hova kell lépni. Nyugi, lassan fogom mutatni – ejtett egy féloldalas mosolyt, majd lépésről-lépésre megtanította, úgy, hogy közben mondta, hogy a kezemmel a koreo melyik részét kell csinálnom. Ösztönző volt az egészben, hogy csak akkor mosolyodott el egy kicsit is, amikor jól csináltam meg. Fura ezt a srácot, akinek mindig rajta van az az angyali mosoly a fején, anélkül látni… - Látod, az első 20 másodperccel végeztünk is – vigyorgott.
- Uramsatyám – hüledeztem. – Még csak?
- Na, most figyelj – kezdte újra a tanításomat. – Ennél a résznél neked rohadt pontosnak kell lenni, hisz az lenne a lényege, hogy te „irányítsd a többieket”. Itt leginkább a karoddal kell kalimpálni, és közben menned kell előre úgy, hogy lehetőleg ne ess el a többiek lábában – Na, az az, ami nem biztos, hogy menni fog… hehe… - Mehet? – kérdezte, majd elkezdte mutatni, és énekelte is hozzá a szöveget, hogy úgy jegyezzem meg. Nagyjából az első refrénig jutottunk egy és fél óra alatt, amikor is a Fanni kijelentette, hogy megrendelte a pizzát, onnantól pedig már csak az éhes hasamra tudtam gondolni.
- Légyszi, tartsunk szünetet! – kérleltem ezredjére is Jungkookot.
- Hjaj, jó – ült le a földre én pedig követtem. – Amúgy… mire gyakoroltok ennyire? – tette fel a kérdést, kis idő után,
- Unnie benevezett minket egy versenyre. Ez lesz életünk legeslegelső táncversenye. Nekem legalábbis biztos…
- Értem. Mikor lesz? – kérdezte hirtelen.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Hát a verseny – mosolygott.
- Jah, úgy nagyjából 3 hét múlva, július első vasárnapján…
- Akkor már nem leszünk itt – húzta oldalra a száját. – De majd szurkolunk nektek – mondta, mire én is akaratlanul vigyorogni kezdtem.
- Van egy kötelező dal, ami egy Bruno Mars szám, erre kell saját koreográfiát kitalálni, és elő kell adni két szabadon választottat, amiből az egyik ez lesz, a másikat meg még nem tudjuk.
- Szívesen segítünk még, majd ha kell, akár kiválasztani is, meg minden – mosolygott.
- Hát, nem tudom, hogy mikor lesz a következő próba, remélem, hogy legalább még egy lesz, amíg itt vagytok…
- Ha a többieknek nem jó, majd elraboljuk őket – kacsintott, majd elröhögtük magunkat. Még nagyon sokat beszéltünk, amíg megjött a kaja, amit hiperszupergyorsan benyomtunk, majd pihentünk és neki is álltunk egy újabb próbának, ahol sikerült nekünk majdnem végigvenni a dalt, csak pár rész maradt ki, amiknél mondjuk a többiek is kellenek, meg ilyenek. Még nagyjából 2 órán keresztül táncikáltunk, aztán mindenki elindult haza, hisz már nagyon fáradtak voltunk. Megbeszéltük, hogy legközelebb akkor még tudunk 14-esben próbálni amikor Nonó hazajött, addig nagyjából mindenkinek rendeződik a problémája, kivéve Lorinak, de állítása szerint, a fiúkkal jobban tanul, mint az előkészítőn, ahol olyanokat vesznek, amiket már tud. A szállodában elköszöntem a fiúktól, megköszöntem nekik a mait, és mentem is aludni. Hosszú volt ez a nap…