6. rész
Az úszás után, elkezdtünk készülődni a vacsorához. Nem volt
semmi komoly, de ezért mégis kell ilyenkor egy fél-egy óra, hogy hajat mossunk,
meg ilyenek. Mármint nekünk, lányoknak. Azt, hogy a fiúk hogy készülnek el
ilyen gyorsan, az örök rejtély marad. Tehát, én kedves kislány voltam, és
előreengedtem a vendéget. Ezzel elment egy jó háromnegyed óra. (Nem mondom meg,
mennyi hívást kaptam, hogy „Kész vagytok
már?” „Még sok idő kell?” „ Nem sietnétek egy kicsit?”. A lényeg, hogy
sokat.) Mikor sorra kerültem, én megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet
kelljen várniuk. (Állítom, nem könnyű úgy gyorsan hajat mosni, hogy közben a
legjobb barátnőnk a zárt ajtón átkiabálva kötelez arra, hogy válaszoljunk neki
ilyen és hasonló kaliberű kérdésekre, mint „Azt
hogy a francba csinálják, hogy háromszor olyan gyorsan készülnek el mint én,
mégis ilyen csodálatos a hajuk? Jó, mondjuk nekik mindenük csodálatos, de akkor
is! Lala, te érted ezt?”.) Egy fél óra múlva, odakint egy már ideges
Loretta várt engem. Mármint, rám. Igazából, láttam rajta, hogy már nagyon
sietne a fiúkhoz.
- Menj át, ha már nem bírsz magaddal – röhögtem ki.
- Mi? – tágultak ki a pupillái. – Átmehetek?
- Nem. Ha belépsz, megesznek előételnek – mondtam „teljesen komolyan”, mire (úgy látszik megkönnyebbülve) felsóhajtott.
- De, nem baj, hogy itt hagylak?
- Még úgyis hajat vasalok – legyintettem mosolyogva. Ő úgyis lefoglalja őket, legalább nem fognak nyafizni, hogy éhesek, én pedig nyugodtan megcsinálhatom a hajkoronám. Igen, tudom, hogy azt mondtam, sietek. De ha ezt nem csinálom meg, esküszöm, hogy az első személy, aki eszébe jut az embernek rólam, az Izabella Göndör… Nekiálltam nyugodtan a hajvasalásnak, természetesen úgy, hogy üvöltött a zene a telefonomból, én pedig szintén énekelgettem. Így történhetett az, hogy nem vettem észre, hogy valaki áll mögöttem.
- Nincs is rossz hangod Noona! – nevetett fel a kis kém. Kitaláljátok ki volt az?
- Basszus! – ijedtem meg, szerintem tök jogosan, majd az imént megégetett fülemhez kaptam, ugyanis a nagy kapálózásban (ami, ami miatt volt, hogy frászt kaptam, ami meg amiatt volt, hogy JungKook megrémisztett, tehát ez az egész a kis gonosz maknae hibája!), a nem éppen hideg eszközzel „megsuhintottam”.
- Jól vagy? – ugrott oda hozzám.
- Rám hoztad a szívrohamot, és kis híján megsütöttem a fülem. Hogyne – váltottam egyből flegmába, majd megláttam a fiú nagy bűnbánó szempárját, és egyből megpróbáltam menteni a menthetetlent, elérni, hogy ne érezzen bűntudatot és ne haragudjon rám. - Mármint, bocsi… Ez csak reflexből jött… - szégyelltem el magam. Ő itt van, és aggódik, én meg ilyen bunkó vagyok vele. Taps taps. – Nem vészes – próbáltam minél szélesebb vigyort varázsolni az arcomra, hogy el is higgye, amit mondok.
- Biztos? – fürkészett még mindig félőn. Kész. Egy paraszt vagyok. És még sok minden más is, de ez a legszebb jelző, amit lehet a magamfajtákra találni. A többibe mind van káromkodás.
- Tuti – mosolyogtam. És elérte, hogy nekem legyen bűntudatom! Jó, igaz, hogy jogosan van, de ha valaki kihozza belőlem a köcsögöt, akkor általában ő az, aki rosszul érzi magát, és nem én!
- Akkor jó – derült ki az arca. – Megvárlak itt jó? A többiek azért küldtek, mert már éhesek.
- A maknae-sors – gondolkoztam hangosan, mire felnevetett. Ő biztos ismeri az érzést… Folytattam a munkámat, és elkezdtem dúdolgatni, majd azon kaptam magam, hogy már JungKookkal együtt énekelek. Nem is halkan. Igen, lehet, hogy ez is lassította egy kicsit a haladásomat, de az a mentségem rá, hogy nem tehetek róla. Jó, mi? Egy fél óra múlva jött el az a pillanat, amikor kihúztam a hajsütővasat a konnektorból és bevágtam a táskámba.
- Haragszol rá? – kérdezte röhögve az éppen a telefonján játszó Kook.
- Én nem, de valaki biztos… - nevettem, majd elgondolkoztam. – például a másik szobában ülő éhes fiúk, úgy, mint azt a tárgyat, ami miatt nem mehetnek enni.
- De az nem a hajad?
- Pofa be – néztem rá szúrós szemekkel, majd átmentünk a másik szobába.
- Ti mit csináltatok eddig? – kérdezte kiakadva Lori. Biztos kiakasztották a többiek. Ő akart átjönni…
- Nekem van pár tippem – kacsintott vigyorogva Jimin, de peche volt, mert pont mellette mentem el, így jól fejen suhintottam.
- Hajat vasaltam – mondtam egyszerűen.
- Ez mind szép, és jó, de én éhes vagyok – jelentette ki YoonGi, mire mindenki heves bólogatással fejezte ki egyetértését. Így, 100%-os egyetértéssel úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni. Mi lányok lemaradtunk, hogy nyugodtan tudjak neki mesélni.
- Mondtam már, hogy egy bunkó paraszt vagyok? – kezdtem magyarul a történetemet.
- Nem drágám, de anélkül is tudtam. Na, mesélj.
- Képzeld el a jelenetet, hogy teljesen bele vagyok feledkezve a világomba, énekelgetek, meg minden, erre JungKook megszólal mögöttem. Én rohadtul megijedek, és megsebesítem a fülemet. Aztán ő észreveszi, kedves én meg flegma vagyok, csak úgy, mint általában. Valószínűleg totál megsértettem, aztán elkezdtem szépíteni a dolgokon kedvesen, és aztán mosolygott nekem meg bűntudatom van – hadartam el egy szuszra az egészet.
- Kedves, ezt most lassabban és próbálj meg összefüggő mondatokat használni – röhögött ki, mire elmondtam mindezt úgy, hogy levegőt is vettem közben. – Értem… - folytatta. – Nem hinném, hogy olyan sértődékeny lenne, szerintem inkább csak aggódott… És, nem lehet, hogy – kezdte a már jól ismert mondatát, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem – jelentettem ki határozottan.
- Azt sem tudod, mit akarok mondani!
- Hidd el, pontosan tudom.
- De biztos? – véltem reménysugarat felfedezni az arcán.
- Biztos – bólintottam. Mindig ezt csinálja. Amióta ismerem. Elmesélek neki egy sztorit, ami egy sráccal kapcsolatos, és máris elkezdi, és a végén beleveri a fejembe, úgy, hogy még én magam is elhiggyem, ami nem igaz. Ha valaki nem vágná, hogy mi a szitu (amit teljesen megértek, hisz dühösen sosem beszélek érthetően), akkor itt erről a tetszik-e neked, avagy sem témáról van szó. Miután ezt kibeszéltük (és még fél órán keresztül taglalta, hogy mennyire kár), sikerült lemennünk azon a lépcsőn, amin a mondandóm fele óta állhattunk. A fiúk már bent ültek és már a másodikat eszegették, amikor leültünk.
- Mit traccsoltatok ennyit? – röhögött HoSeok.
- Csak volt a sorozatunknak egy új része, és mivel nem tudom megnézni veletek, ezért el kellett mesélnie. Kicsit több, mint egy órás egy rész, tehát volt mit – vágtam ki egyből magunkat. Mint a vízfolyás… Nem vagyok rá büszke, de na! Erre egyből abbahagyták a kérdezősködést, de teljesen megértem, hisz egyértelműen arra gondol ilyenkor egy fiú, hogy a csajok csak olyanokat tudnak nézni, mint a Pretty Little Liars vagy a Gossip Girls. Ez természetesen nincs így, de higgyenek amit akarnak. Körbenéztem, hogy mit választottak enni a segítségem nélkül és elhűlt bennem a vévér. Félrerakott levesestányérok (amikben, így ránézésre eléggé emberes adagok lehettek), és jó kis magyaros ételek. Ráadásul elég sok.. Az, hogy ezek nem fognak aludni éjjel, az hótziher. Ki fog velük fent maradni? Jah, persze. Én. Ránéztem Lorira, de láttam, hogy benne is hasonló érzések játszódhatnak le. Mi inkább egy kicsit kevesebb kaját hoztunk, meg egy kis desszertet. Ennyi kellett a cukorfalóknak is, megrohamozták a sütis pultot. Most már megvan a cukor is az ébren maradáshoz. Szuper… Már éppen mindenki ment volna be a szobájába, amikor Lori megszólalt.
- Hé! Mi lenne, ha néznénk egy filmet? – kérdezte mosolyogva. Ez kész. Ez a nőszemély a biztos halálba lök minket. Természetesen a kijelentését, örömujjongás fogadta. Bár, elnézve, hogy örülnek neki, talán még a pokolba is leugranék… Fúj, ez de nyálas volt!. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a mellettünk lévő szobában nézzük meg, mert ott mondhatni rend van, és mert a mi szobánkba ők nem jöhetnek be, és pont. Így történt az, hogy este tíz körül mind nekiálltunk Simpson család – A film-et nézni. Azt az egy és fél órát, még kibírtam ébren, de miután fogták, és elkezdték a 26. évad részeit nézegetni (hozzátenném: fan vagyok és premieren nézem), akkor jött el a pillanat, hogy a földön ülve, a számítógéphez kötözött tévé előtt bealudtam. Az viszont megnyugtatott, hogy barátosném már a film végénél álomba szenderedett.
- Menj át, ha már nem bírsz magaddal – röhögtem ki.
- Mi? – tágultak ki a pupillái. – Átmehetek?
- Nem. Ha belépsz, megesznek előételnek – mondtam „teljesen komolyan”, mire (úgy látszik megkönnyebbülve) felsóhajtott.
- De, nem baj, hogy itt hagylak?
- Még úgyis hajat vasalok – legyintettem mosolyogva. Ő úgyis lefoglalja őket, legalább nem fognak nyafizni, hogy éhesek, én pedig nyugodtan megcsinálhatom a hajkoronám. Igen, tudom, hogy azt mondtam, sietek. De ha ezt nem csinálom meg, esküszöm, hogy az első személy, aki eszébe jut az embernek rólam, az Izabella Göndör… Nekiálltam nyugodtan a hajvasalásnak, természetesen úgy, hogy üvöltött a zene a telefonomból, én pedig szintén énekelgettem. Így történhetett az, hogy nem vettem észre, hogy valaki áll mögöttem.
- Nincs is rossz hangod Noona! – nevetett fel a kis kém. Kitaláljátok ki volt az?
- Basszus! – ijedtem meg, szerintem tök jogosan, majd az imént megégetett fülemhez kaptam, ugyanis a nagy kapálózásban (ami, ami miatt volt, hogy frászt kaptam, ami meg amiatt volt, hogy JungKook megrémisztett, tehát ez az egész a kis gonosz maknae hibája!), a nem éppen hideg eszközzel „megsuhintottam”.
- Jól vagy? – ugrott oda hozzám.
- Rám hoztad a szívrohamot, és kis híján megsütöttem a fülem. Hogyne – váltottam egyből flegmába, majd megláttam a fiú nagy bűnbánó szempárját, és egyből megpróbáltam menteni a menthetetlent, elérni, hogy ne érezzen bűntudatot és ne haragudjon rám. - Mármint, bocsi… Ez csak reflexből jött… - szégyelltem el magam. Ő itt van, és aggódik, én meg ilyen bunkó vagyok vele. Taps taps. – Nem vészes – próbáltam minél szélesebb vigyort varázsolni az arcomra, hogy el is higgye, amit mondok.
- Biztos? – fürkészett még mindig félőn. Kész. Egy paraszt vagyok. És még sok minden más is, de ez a legszebb jelző, amit lehet a magamfajtákra találni. A többibe mind van káromkodás.
- Tuti – mosolyogtam. És elérte, hogy nekem legyen bűntudatom! Jó, igaz, hogy jogosan van, de ha valaki kihozza belőlem a köcsögöt, akkor általában ő az, aki rosszul érzi magát, és nem én!
- Akkor jó – derült ki az arca. – Megvárlak itt jó? A többiek azért küldtek, mert már éhesek.
- A maknae-sors – gondolkoztam hangosan, mire felnevetett. Ő biztos ismeri az érzést… Folytattam a munkámat, és elkezdtem dúdolgatni, majd azon kaptam magam, hogy már JungKookkal együtt énekelek. Nem is halkan. Igen, lehet, hogy ez is lassította egy kicsit a haladásomat, de az a mentségem rá, hogy nem tehetek róla. Jó, mi? Egy fél óra múlva jött el az a pillanat, amikor kihúztam a hajsütővasat a konnektorból és bevágtam a táskámba.
- Haragszol rá? – kérdezte röhögve az éppen a telefonján játszó Kook.
- Én nem, de valaki biztos… - nevettem, majd elgondolkoztam. – például a másik szobában ülő éhes fiúk, úgy, mint azt a tárgyat, ami miatt nem mehetnek enni.
- De az nem a hajad?
- Pofa be – néztem rá szúrós szemekkel, majd átmentünk a másik szobába.
- Ti mit csináltatok eddig? – kérdezte kiakadva Lori. Biztos kiakasztották a többiek. Ő akart átjönni…
- Nekem van pár tippem – kacsintott vigyorogva Jimin, de peche volt, mert pont mellette mentem el, így jól fejen suhintottam.
- Hajat vasaltam – mondtam egyszerűen.
- Ez mind szép, és jó, de én éhes vagyok – jelentette ki YoonGi, mire mindenki heves bólogatással fejezte ki egyetértését. Így, 100%-os egyetértéssel úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni. Mi lányok lemaradtunk, hogy nyugodtan tudjak neki mesélni.
- Mondtam már, hogy egy bunkó paraszt vagyok? – kezdtem magyarul a történetemet.
- Nem drágám, de anélkül is tudtam. Na, mesélj.
- Képzeld el a jelenetet, hogy teljesen bele vagyok feledkezve a világomba, énekelgetek, meg minden, erre JungKook megszólal mögöttem. Én rohadtul megijedek, és megsebesítem a fülemet. Aztán ő észreveszi, kedves én meg flegma vagyok, csak úgy, mint általában. Valószínűleg totál megsértettem, aztán elkezdtem szépíteni a dolgokon kedvesen, és aztán mosolygott nekem meg bűntudatom van – hadartam el egy szuszra az egészet.
- Kedves, ezt most lassabban és próbálj meg összefüggő mondatokat használni – röhögött ki, mire elmondtam mindezt úgy, hogy levegőt is vettem közben. – Értem… - folytatta. – Nem hinném, hogy olyan sértődékeny lenne, szerintem inkább csak aggódott… És, nem lehet, hogy – kezdte a már jól ismert mondatát, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem – jelentettem ki határozottan.
- Azt sem tudod, mit akarok mondani!
- Hidd el, pontosan tudom.
- De biztos? – véltem reménysugarat felfedezni az arcán.
- Biztos – bólintottam. Mindig ezt csinálja. Amióta ismerem. Elmesélek neki egy sztorit, ami egy sráccal kapcsolatos, és máris elkezdi, és a végén beleveri a fejembe, úgy, hogy még én magam is elhiggyem, ami nem igaz. Ha valaki nem vágná, hogy mi a szitu (amit teljesen megértek, hisz dühösen sosem beszélek érthetően), akkor itt erről a tetszik-e neked, avagy sem témáról van szó. Miután ezt kibeszéltük (és még fél órán keresztül taglalta, hogy mennyire kár), sikerült lemennünk azon a lépcsőn, amin a mondandóm fele óta állhattunk. A fiúk már bent ültek és már a másodikat eszegették, amikor leültünk.
- Mit traccsoltatok ennyit? – röhögött HoSeok.
- Csak volt a sorozatunknak egy új része, és mivel nem tudom megnézni veletek, ezért el kellett mesélnie. Kicsit több, mint egy órás egy rész, tehát volt mit – vágtam ki egyből magunkat. Mint a vízfolyás… Nem vagyok rá büszke, de na! Erre egyből abbahagyták a kérdezősködést, de teljesen megértem, hisz egyértelműen arra gondol ilyenkor egy fiú, hogy a csajok csak olyanokat tudnak nézni, mint a Pretty Little Liars vagy a Gossip Girls. Ez természetesen nincs így, de higgyenek amit akarnak. Körbenéztem, hogy mit választottak enni a segítségem nélkül és elhűlt bennem a vévér. Félrerakott levesestányérok (amikben, így ránézésre eléggé emberes adagok lehettek), és jó kis magyaros ételek. Ráadásul elég sok.. Az, hogy ezek nem fognak aludni éjjel, az hótziher. Ki fog velük fent maradni? Jah, persze. Én. Ránéztem Lorira, de láttam, hogy benne is hasonló érzések játszódhatnak le. Mi inkább egy kicsit kevesebb kaját hoztunk, meg egy kis desszertet. Ennyi kellett a cukorfalóknak is, megrohamozták a sütis pultot. Most már megvan a cukor is az ébren maradáshoz. Szuper… Már éppen mindenki ment volna be a szobájába, amikor Lori megszólalt.
- Hé! Mi lenne, ha néznénk egy filmet? – kérdezte mosolyogva. Ez kész. Ez a nőszemély a biztos halálba lök minket. Természetesen a kijelentését, örömujjongás fogadta. Bár, elnézve, hogy örülnek neki, talán még a pokolba is leugranék… Fúj, ez de nyálas volt!. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a mellettünk lévő szobában nézzük meg, mert ott mondhatni rend van, és mert a mi szobánkba ők nem jöhetnek be, és pont. Így történt az, hogy este tíz körül mind nekiálltunk Simpson család – A film-et nézni. Azt az egy és fél órát, még kibírtam ébren, de miután fogták, és elkezdték a 26. évad részeit nézegetni (hozzátenném: fan vagyok és premieren nézem), akkor jött el a pillanat, hogy a földön ülve, a számítógéphez kötözött tévé előtt bealudtam. Az viszont megnyugtatott, hogy barátosném már a film végénél álomba szenderedett.
///
- Nehogy leejtsd!
- Mondod te? Figyelj inkább arra, hogy ne bukj fel a cipődben!
- Halkabban, hülye! Még a végén felébrednek.
- Persze, pont arra fognak felébredni, hogy nem beszélek olyan halkan, hogy még én se halljam. Viszont arra tényleg semmi esély nem volt, hogy te ébreszd fel őket, azzal, hogy bömbölteted a zenét... Huppsz!
- Erre beveri szerencsétlen csaj fejét a falba. Mondd Kookie, te normális vagy?
- Ez csak azért volt, mert itt dumálsz nekem! És amúgy sem ébredt fel.
- Persze. Ettől az ütéstől azon se csodálkoznék, ha kómába zuhant volna…
- … Nálad van a kulcs?
- Azt hittem, hogy te hozod.
- Jimin! Ahj. Visszamegyek érte.
…
- Parancsolj hyung.
- Siker! Öcsém, itt mekkora rend van!
- Tegyük le őket, aztán menjünk is.
- Okké Kookie! Azok ott a telóik?
- Mi a hátterük?
- Az egyiken természetkép, jéé a másikon meg a Bangtan!
- A második lesz a Lorié.
- Igen, ez valószínű. Vajon mi lehet a zárolt hátterük?
- Oldjuk fel.
- Kódos…
- Melyik a Laláé?
- A fehér.
- Mindkettő fehér!
- Tényleg. Akkor ez.
- Hüm… „1997”… Jackpot!
- Te ezt honnan tudtad?
- Láttam, amikor beírta. De ugyanaz a háttere.
- „BangtanSonnyeondan”?… BEJUTOTTAM!
- Ne kiabálj!
- Itt is mi vagyunk csak ez egy másik kép.
- De ez tiszta régi! Hé, csináljunk egy újat?
- Végre egy normális ötlet JungKookie! De akkor már szegény Lalának is át kéne állítani ezt az uncsi virágot…
- Csak nincs elég fény…
- Kapcsoljuk fel a villanyt! Úgy se ébrednek fel.
…
- Vajon milyen fejet fognak vágni, ha ezt meglátják?
- Érdekes lesz, annyi szent.
- Mi a telefonszámuk?
- Na de JungKookie!
- Hidd el, szükség lehet rá! Például, ha elveszünk valamilyen múzeumban, akkor hogy fogjuk elérni?
- Én is ezt mondanám…
- Nem érdekel, én átírom…
- Akkor már én is… De írjuk bele a miénket is, hisz nem biztos, hogy idegen számot felvesznek. Meg akkor már mindenkiét átírhatjuk…
…
- Szerintem menjünk… Így tényleg fel fognak ébredni, és két álmos és ideges Noona mellett nem hinném, hogy túlélnénk…
- Mondod te? Figyelj inkább arra, hogy ne bukj fel a cipődben!
- Halkabban, hülye! Még a végén felébrednek.
- Persze, pont arra fognak felébredni, hogy nem beszélek olyan halkan, hogy még én se halljam. Viszont arra tényleg semmi esély nem volt, hogy te ébreszd fel őket, azzal, hogy bömbölteted a zenét... Huppsz!
- Erre beveri szerencsétlen csaj fejét a falba. Mondd Kookie, te normális vagy?
- Ez csak azért volt, mert itt dumálsz nekem! És amúgy sem ébredt fel.
- Persze. Ettől az ütéstől azon se csodálkoznék, ha kómába zuhant volna…
- … Nálad van a kulcs?
- Azt hittem, hogy te hozod.
- Jimin! Ahj. Visszamegyek érte.
…
- Parancsolj hyung.
- Siker! Öcsém, itt mekkora rend van!
- Tegyük le őket, aztán menjünk is.
- Okké Kookie! Azok ott a telóik?
- Mi a hátterük?
- Az egyiken természetkép, jéé a másikon meg a Bangtan!
- A második lesz a Lorié.
- Igen, ez valószínű. Vajon mi lehet a zárolt hátterük?
- Oldjuk fel.
- Kódos…
- Melyik a Laláé?
- A fehér.
- Mindkettő fehér!
- Tényleg. Akkor ez.
- Hüm… „1997”… Jackpot!
- Te ezt honnan tudtad?
- Láttam, amikor beírta. De ugyanaz a háttere.
- „BangtanSonnyeondan”?… BEJUTOTTAM!
- Ne kiabálj!
- Itt is mi vagyunk csak ez egy másik kép.
- De ez tiszta régi! Hé, csináljunk egy újat?
- Végre egy normális ötlet JungKookie! De akkor már szegény Lalának is át kéne állítani ezt az uncsi virágot…
- Csak nincs elég fény…
- Kapcsoljuk fel a villanyt! Úgy se ébrednek fel.
…
- Vajon milyen fejet fognak vágni, ha ezt meglátják?
- Érdekes lesz, annyi szent.
- Mi a telefonszámuk?
- Na de JungKookie!
- Hidd el, szükség lehet rá! Például, ha elveszünk valamilyen múzeumban, akkor hogy fogjuk elérni?
- Én is ezt mondanám…
- Nem érdekel, én átírom…
- Akkor már én is… De írjuk bele a miénket is, hisz nem biztos, hogy idegen számot felvesznek. Meg akkor már mindenkiét átírhatjuk…
…
- Szerintem menjünk… Így tényleg fel fognak ébredni, és két álmos és ideges Noona mellett nem hinném, hogy túlélnénk…
///
Reggel két dolgot véltem felfedezni. Egy: a szobánkban
vagyunk. Kettő: rohadtul fáj a fejem. Mintha a fejemmel zúzták volna le a
falat, vagy ilyesmi. Meg akartam nézni, hogy mégis mennyi idő lehet, de amikor
felélesztettem a mobilom, ijedtemben egy sikítás kíséretében elhajítottam. Az
ágyra esett, pontosabban Lorira.
- He? – ébredt fel ő is.
- Bocs, véletlen volt – mondtam, mire megnézte ő is az eszközt, amivel majdnem pofán találtam.
- Basszus! – ejtette ki a kezéből. – Ezek mik ezek a fejeeek? – kezdett el röhögni, mire én is megnéztem, majd együtt nevettem vele. Ez olyan tipikus peace-jel mutatós (hogy miért mániája ez az idoloknak?), „yolóságvan”-os képre sikerült. Amúgy 9 óra volt… Felhívtam a fiúk szobáját, és mindenkit felkeltettem, hogy le tudjunk menni időben reggelizni. Noona bekeményít… Az volt a tervem, hogy kimegyünk, mondjuk egy játszótérre, hagy rohangálják ki magukat, de erről sajnos le kellett tennem, amikor el kezdett zuhogni az eső. És még villámlott is… Loretta kedves, az anyukájára hivatkozva hazarohant, mintha tudná, hogy mi fog következni. Biztos vagyok benne, hogy így is volt… A fiúk köteleztek arra, hogy nézzek velük horrort. Én nem vagyok az a tipikus lány. Nem nyávogok, nem sikítozok, és eléggé ritkán kapok fangörcsöt. Szerelmes sem voltam még soha. De van két dolog, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik az ijesztő filmek, a másik pedig minden csúszómászó kis élőlény… Én ezt meg is mondtam nekik, de süket fülekre találtam. Volt pár szökési kísérletem (az első film felénél, a végénél, a második film közben is vagy kétszer), de úgy a harmadik Paranormal Activity résznél már feladtam. Tudjátok, én tipikusan az az ember vagyok, aki még a Horrorra Akadva-tól is fél, nemhogy az egyik legparázósabb filmtől… A fiúk azt mondták, hogy tök jó velem horrorfilmet nézni, mert megadom alá a sikolyokat, de állítom, hogy a fele nem is én voltam, hanem Jimin és HoSeok. Én csak néha sikítoztam! Legnagyobb csodálatomra, viszont JungKook tűnt a legnyugodtabbnak az egész film alatt. Nem értem… Éjfél körül, amikor a 3. filmnek is vége lett, és én még mindig falfehéren bámultam a falat, úgy döntöttek, hogy „kedveznek nekem is”. Berakták, a Csillagainkban a hiba-t… Meséltem már, hogy nem vagyok az a tipikus lány? Igen… Nagyjából fél óra múlva, már a földön üldögélve szundiztam.
- He? – ébredt fel ő is.
- Bocs, véletlen volt – mondtam, mire megnézte ő is az eszközt, amivel majdnem pofán találtam.
- Basszus! – ejtette ki a kezéből. – Ezek mik ezek a fejeeek? – kezdett el röhögni, mire én is megnéztem, majd együtt nevettem vele. Ez olyan tipikus peace-jel mutatós (hogy miért mániája ez az idoloknak?), „yolóságvan”-os képre sikerült. Amúgy 9 óra volt… Felhívtam a fiúk szobáját, és mindenkit felkeltettem, hogy le tudjunk menni időben reggelizni. Noona bekeményít… Az volt a tervem, hogy kimegyünk, mondjuk egy játszótérre, hagy rohangálják ki magukat, de erről sajnos le kellett tennem, amikor el kezdett zuhogni az eső. És még villámlott is… Loretta kedves, az anyukájára hivatkozva hazarohant, mintha tudná, hogy mi fog következni. Biztos vagyok benne, hogy így is volt… A fiúk köteleztek arra, hogy nézzek velük horrort. Én nem vagyok az a tipikus lány. Nem nyávogok, nem sikítozok, és eléggé ritkán kapok fangörcsöt. Szerelmes sem voltam még soha. De van két dolog, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik az ijesztő filmek, a másik pedig minden csúszómászó kis élőlény… Én ezt meg is mondtam nekik, de süket fülekre találtam. Volt pár szökési kísérletem (az első film felénél, a végénél, a második film közben is vagy kétszer), de úgy a harmadik Paranormal Activity résznél már feladtam. Tudjátok, én tipikusan az az ember vagyok, aki még a Horrorra Akadva-tól is fél, nemhogy az egyik legparázósabb filmtől… A fiúk azt mondták, hogy tök jó velem horrorfilmet nézni, mert megadom alá a sikolyokat, de állítom, hogy a fele nem is én voltam, hanem Jimin és HoSeok. Én csak néha sikítoztam! Legnagyobb csodálatomra, viszont JungKook tűnt a legnyugodtabbnak az egész film alatt. Nem értem… Éjfél körül, amikor a 3. filmnek is vége lett, és én még mindig falfehéren bámultam a falat, úgy döntöttek, hogy „kedveznek nekem is”. Berakták, a Csillagainkban a hiba-t… Meséltem már, hogy nem vagyok az a tipikus lány? Igen… Nagyjából fél óra múlva, már a földön üldögélve szundiztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése