7. rész
Valamikor az éjszaka közepén ébredhettem fel, a filmnek
köszönhető rémálmomból. Akkor ijedtem meg még jobban, amikor körbenéztem, és
egyedül találtam magam, a sötét szobában. Meg sem próbáltam visszaaludni,
egyből bekapcsoltam a tévét. Egy darabig keresgéltem, majd a Music Channelen
találtam magam. Tudtam, hogy a legjobb barátnőm még hajnali kettőkor sem
alszik, ezért írtam neki KakaoTalkon. Mint gondoltam, egyből visszaírt. Mit csinál ez ilyenkor? –gondolkoztam.
Örök rejtély marad… Éppen a tévére bambultam, amikor ismerős arcokat véltem
felfedezni benne. Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, miközben videóhívást
kezdeményeztem Unnieval.
- Te most ugye ezt nem mondod komolyan? – fordítottam a tévékészülék felé a kamerát.
- ÁÁÁ – sikítozott. – DANGER!
- Tehát tényleg ők azok – sóhajtottam, mire Lori elkezdte énekelni (khm ordibálni) a dalt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bekapcsolnád a tévédet, és mondjuk, engednéd, hogy meghallgathassam ezen csodát, amiért úgy odavagy? – beszéltem enyhe szarkazmussal a hangomban, mire vigyorogva kinyomott. Egész jó dal… - konstatáltam magamban, majd lefotóztam a képernyőt, hogy holnap meg tudjam mutatni a fiúknak is, kikapcsoltam a tévét, és visszaaludtam. Reggel megint telefoncsörgésre ébredtem, csak legnagyobb meglepődésemre, a mobilom szólt. Az érzés, amikor annak a nevét látod meg a kijelződön, akinek amúgy meg sem adtad a számodat, na az, komolyan csodálatos. Főleg, ha ez a hívás kelt fel álmodból. JungKookie százmillió szívecske és smiley hív engem… WTF?
- Halló? – szóltam bele a telefonba, mintha attól tartanék, hogy valaki csak szórakozik velem.
- Szia Noona! – csengett a jól ismert hang a vonal másik végéről. – Képzeld, fotózásra kell mennünk, és te is kellesz, szóval 15 perced van elkészülni! – mondta vidáman, majd letette a telefont. Éppen visszaaludtam volna, amikor leesett, hogy mit mondott. Szélsebességgel készültem el, és tíz perc múlva már a fiúk ajtaját vertem. Reggelire nem volt idő, rögtön menni kellett, hogy lefotózzák őket a nevezetességeknél. Mint kiderült, ez nem tíz perc. Hogy mire kellettem én? A fényképész magyar volt, nulla angoltudással, a koreairól meg ne is beszéljünk… Én voltam az, aki mutogatott, és fordított mindent össze-vissza. Meg természetesen az is, aki leszedte a gonosz fotós fejét, amikor ordibálni kezdett szerencsétlen fiúkkal… Délben beültünk pizzázni, majd rohanni is kellett a következő helyre. Az elkövetkező napok ugyanígy teltek. Korán kelés, fotózás, gyorskaja, megint fotózás, szállodai vacsora, alvás, és ez ismétlődött körülbelül 4-5 napon át. Utána múzeumokat látogattunk, és megint rám hárult az a csodás feladat, miszerint figyeljek rájuk, hogy ne tegyenek tökre semmit, és fordítsam le, hogy mi miért van kiállítva. Például a Természettudományi Múzeumban kiakasztottuk a biztonsági őr bácsit, mert túlságosan is rosszul voltam a Múmia Kiállításon a látványtól ahhoz, hogy vigyázzak a fiúkra. Másnap reggel már 10 előtt öt perccel a próbateremben voltunk. Kezdek hozzászokni, ehhez az én jövök elsőnek dologhoz… Nagyjából tizenöt perccel az érkezésünk után, már mindenki ott volt, kivéve Fannit, akinek hollétéről senki sem tudott semmit. Amíg várakoztunk, a gépen hallgattunk zenét, a többiek táncolgattak rá, én pedig röhögtem. Hát, nagyjából három fiún kívül senki nem jó a free-style-ban… Félreértés ne essék, én se, csak én ezt nyíltan elismerem. A Bangtan éppen a Boy in Luv-ot táncolta el nekünk (igazából vagy fél órán kérleltük őket előtte), amikor kinyílt az ajtó, és a hiányzó főnk belépett rajta egy dobozzal a kezében.
- Unnie! – integettem neki serényen. – Mi van a kezedben?
- A fellépőruhád – mosolygott rám, mire elképedtem.
- Az enyém? – kérdeztem, mire odadobta nekem a dobozt. Amikor kinyitottam, akaratlanul is széles mosolyra húzódott a szám.
- Mi van benne? – kérdezte Tae.
- Egy nagyon menő pulcsi – röhögtem, majd felemeltem a tárgyat, úgy, hogy feléjük legyen a felirat, mire felnevettek. Egyen felső, egy nagy JungKook felirattal rajta. – Köszönöm szépen! – vigyorogtam.
- Vedd már fel! – szólt rám Lori. Engedelmeskedtem neki, és beálltam a maknae mellé, és egy pillanatig komor arccal bámultam magam a tükörben, de nem bírtam tovább így elnevettem magam.
- Amúgy… Mi lesz a második szám, amire táncolunk? – tettem fel a kérdést magyarul, majd lefordítottam, hogy a fiúk is értsék. Ez volt az a mondatom, amivel robbanásszerűen indítottam el egy hatalmas vitát. Próbáltam belefolyni, de szokás szerint senki nem hagyott szóhoz jutni, így a fülesem társaságában leültem a géphez, és elkezdtem keresgetni. Mivel a többiek tippjei CSAK BTS dalok voltak, így úgy döntöttem, hogy jó fej leszek, és én is csak ezen a téren mozogtam. JungKook (miután gondolom őt sem hallgatták meg), leült mellém, és segített a keresésben, végül is, ő csak jobban tudja, hogy milyen táncokat adtak elő. Amikor találtam egyet, ami egészen szimpi volt, ránéztem, és amikor megkaptam az „ez megoldható lenne” pillantást, akkor megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet.
- Hééé! Hahó! – kalimpáltam össze-vissza, de semmi eredménye nem volt. Elgondolkoztam, végül azt láttam legjobb megoldásnak, ha felveszem maximumra a hangerőt a laptopon, kirántom belőle a fülest, és elindítom a videót. Erre mindenki felfigyelt, én pedig diadalittas mosollyal fordítottam feléjük a gépet.
- Erre hogy találtál rá? – kérdezte csillogó szemekkel Bell, mire rámutattam a profi segítőmre. A többiek mind a táncot elemezték, de észrevettem, hogy a drágalátos „amiótaismeremalegjobbbarátnőm” egy fülig érő vigyorral a fején bámul rám. Egyből leesett, mire gondolhat.
- Nem! – kezdtem, majd felsoroltam ugyanezt a szót, az általam ismert összes nyelven.
- Pedig nagyon úgy tűnik – beszélt szerencsémre magyarul.
- De ne tűnjön úgy! – kapálóztam mérgemben.
- Én arról nem tehetek, hogy félreérthető – röhögött ki.
- Ezt már megbeszéltük egyszer, nem?
- De azóta megint így gondolom – vigyorgott.
- De ez hülyeség! Amiről beszélsz, az nincs! Most éppen a semmiről társalgunk! – hitegettem az igazamat.
- Ahha, persze – bólintott, mindenféle szarkazmus nélkül… Idézőjelben. Természetesen a kis vitánkkal elértük, hogy mindenki ránk figyeljen. A lányok értették, és ők is csatlakoztak Unniehoz, viszont legnagyobb szerencsémre a fiúk nem. Már csak az kéne, hogy ezek a zsenik (pl.: Jimin) is elkezdjenek szívatni ezzel. Na meg, hogy a kis maknae félreértse! Jajj… Miután ezt kitárgyaltuk, nekiálltunk próbálni. A Boy in Luv-ot vagy kétszer bemutattuk, de ez már nagyjából megy, már csak apró finomításokra van szükség. Utána a fiúk nekiálltak megtanítani nekünk, az It’s tricky-re a táncukat. Ez nem olyan kifejezetten nehéz, csak van benne egy rész, amikor ilyen fejenállás-szerűséget kell csinálnom, na attól, még parázok rendesen.
- Neeem, én ezt nem akarom! – nyígtam, amikor JungKook bemutatta, hogy nekem pontosan mit is kéne művelnem. – Ez életveszélyes! Kizárt dolog!
- De hiszen te találtad ezt a koreográfiát – értetlenkedett Lori.
- Igen, tudom, és zseniális vagyok. De ezt a részt én nem csinálom meg – vágtam le magam a földre. – Nem lehetne kitalálni a helyére valami mást?
- Nem – adott egyértelmű választ Kook, majd megfogta a csuklóm és megpróbált összekaparni a földről. Nem, nem sikerült neki. – Szeretnéd, hogy felemeljelek? – tette fel ezt az igen hatásos kérdést, mire egyből felpattantam. A reakció úgy nézett ki, hogy a lányok vigyorogtak, mint a vadalma, a fiúk röhögtek, JungKook meg büszke volt magára. Lépésről lépésre követtem a „tanár bácsit” de semmi haszna nem volt. Ja, de, annyi, hogy majdnem összetörtem magam. Még próbálkoztam ezeregymilliószor, de nem sikerült. A többiek már szerintem kívülről fújták, hogy mit kéne csinálnom, de nekem nem ment. Már mindenki ki volt akadva (velem az élen), de Kookie még mindig nem adta fel,és újra és újra megcsináltatta velem. Mármint, próbálkozott.
- De nekem ez nem megy! – nyafogtam.
- Pedig ez olyan könnyű! – replikázott a maknae.
- Neked akkor miért telt két napba, hogy megtanuld? – kérdezte Jimin fel sem nézve a telefonjából. Igen, engem éppen halálra kínoztak, ők meg kockultak… Ezután, a lehető leghitetlenebb fejjel néztem a „tanáromra”.
- Könnyű, mi? –vágtam le magam a földre. – Szünetet tartok.
- Szeretnéd, hogy felemeljelek? – vetette be az adu-ászát. Na, te azt csak hiszed!
- JungKook! – néztem rá óriási bociszemekkel.
- Öt percet kapsz – esett ki a „gonosz tanárbácsi, aki túlhajtja a gyereket” szerepéből. Sőt, még láttam, hogy mosolygott is egy kicsit! Ebben a fél órában először… Komolyan nem viccelt, másodpercre pontosan öt perc múlva, felrántott a földről, én meg nem voltam rá felkészülve, és nem tudtam ülve maradni.
- Hjaj, akkor mit is kell csinálni? – kérdeztem már hullafáradtan.
- Csak támaszkodj a kezeidre, hogy ne törjön ki a nyakad! – kérdezte már egy fokkal kedvesebben, mint előzőleg. Unottan sóhajtottam egyet, majd megpróbálkoztam vele. Nem estem hasra, ezért teljesen biztos voltam benne, hogy valamit elcsesztem.
- Na, most mit rontottam el? – kérdeztem, amikor felálltam. Egy igencsak meglepődött szempárral találkoztam.
- Ezt nem lehetett volna megcsinálni fél órával ezelőtt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Jaa, hogy ezt kellett volna végig csinálni? – esett le.
- Javíthatatlan vagy – rázta a fejét, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem.
- Köszi, cuki vagy – nevettem még mindig. Ez természetesen a lányok „óóó” –zása után (ezt a mondatot mindenki értette), átment egy jó kis szemforgatásba. Hogy ezek mindent ÚGY értenek… Miután nagyjából háromnegyed óra után sikerült prezentálnom, amit kell, folytattuk tovább a tánctanulást. Hat óra körül, már mindenkinek összeálltak a fejében a mozdulatok, egy kis gyakorlás híján tökéletes.
- Holnap ráértek? – kérdezte Fanni tőlünk, vagyis inkább tőlem. Fordítottam a fiúknak a kérdést, majd gyorsan válaszoltam is rá.
- Tíztől fotózás, de nagyjából háromra már végzünk.
- Már megint? De már csak négy nap és indulunk haza! – értetlenkedett Tae. Ez volt az a pont, amikor megértettem azt, amin a nap során sokat agyaltam. Nem értettem, hogy miért veszünk új táncot, amikor még a régiben sem vagyunk biztosak. Aztán rájöttem. Már teljesen természetesnek vettem, hogy ez a hét idióta a nap huszonnégy órájában körülöttem van, de ez a mondat visszarázott a valóságba, miszerint pár nap, és olyan, mintha nem is ismertük volna egymást. Nem hazudok, az életkedvem egyből zuhant egy párszáz kilométert. Akaratom ellenére, egészen megkedveltem ezeket a hülyéket. Megbeszéltük, hogy holnap háromkor találkozunk, majd elindultunk vissza a hotelba. Ők természetesen végbohóckodták az utat, de tőlem egy röpke mosolynál többre már nem futotta. Valamilyen különös okból rossz volt a hangulatom, és nem volt kedvem még a nevetéshez se. A szobában felérve ma egyből elnyomott az álom.
- Te most ugye ezt nem mondod komolyan? – fordítottam a tévékészülék felé a kamerát.
- ÁÁÁ – sikítozott. – DANGER!
- Tehát tényleg ők azok – sóhajtottam, mire Lori elkezdte énekelni (khm ordibálni) a dalt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bekapcsolnád a tévédet, és mondjuk, engednéd, hogy meghallgathassam ezen csodát, amiért úgy odavagy? – beszéltem enyhe szarkazmussal a hangomban, mire vigyorogva kinyomott. Egész jó dal… - konstatáltam magamban, majd lefotóztam a képernyőt, hogy holnap meg tudjam mutatni a fiúknak is, kikapcsoltam a tévét, és visszaaludtam. Reggel megint telefoncsörgésre ébredtem, csak legnagyobb meglepődésemre, a mobilom szólt. Az érzés, amikor annak a nevét látod meg a kijelződön, akinek amúgy meg sem adtad a számodat, na az, komolyan csodálatos. Főleg, ha ez a hívás kelt fel álmodból. JungKookie százmillió szívecske és smiley hív engem… WTF?
- Halló? – szóltam bele a telefonba, mintha attól tartanék, hogy valaki csak szórakozik velem.
- Szia Noona! – csengett a jól ismert hang a vonal másik végéről. – Képzeld, fotózásra kell mennünk, és te is kellesz, szóval 15 perced van elkészülni! – mondta vidáman, majd letette a telefont. Éppen visszaaludtam volna, amikor leesett, hogy mit mondott. Szélsebességgel készültem el, és tíz perc múlva már a fiúk ajtaját vertem. Reggelire nem volt idő, rögtön menni kellett, hogy lefotózzák őket a nevezetességeknél. Mint kiderült, ez nem tíz perc. Hogy mire kellettem én? A fényképész magyar volt, nulla angoltudással, a koreairól meg ne is beszéljünk… Én voltam az, aki mutogatott, és fordított mindent össze-vissza. Meg természetesen az is, aki leszedte a gonosz fotós fejét, amikor ordibálni kezdett szerencsétlen fiúkkal… Délben beültünk pizzázni, majd rohanni is kellett a következő helyre. Az elkövetkező napok ugyanígy teltek. Korán kelés, fotózás, gyorskaja, megint fotózás, szállodai vacsora, alvás, és ez ismétlődött körülbelül 4-5 napon át. Utána múzeumokat látogattunk, és megint rám hárult az a csodás feladat, miszerint figyeljek rájuk, hogy ne tegyenek tökre semmit, és fordítsam le, hogy mi miért van kiállítva. Például a Természettudományi Múzeumban kiakasztottuk a biztonsági őr bácsit, mert túlságosan is rosszul voltam a Múmia Kiállításon a látványtól ahhoz, hogy vigyázzak a fiúkra. Másnap reggel már 10 előtt öt perccel a próbateremben voltunk. Kezdek hozzászokni, ehhez az én jövök elsőnek dologhoz… Nagyjából tizenöt perccel az érkezésünk után, már mindenki ott volt, kivéve Fannit, akinek hollétéről senki sem tudott semmit. Amíg várakoztunk, a gépen hallgattunk zenét, a többiek táncolgattak rá, én pedig röhögtem. Hát, nagyjából három fiún kívül senki nem jó a free-style-ban… Félreértés ne essék, én se, csak én ezt nyíltan elismerem. A Bangtan éppen a Boy in Luv-ot táncolta el nekünk (igazából vagy fél órán kérleltük őket előtte), amikor kinyílt az ajtó, és a hiányzó főnk belépett rajta egy dobozzal a kezében.
- Unnie! – integettem neki serényen. – Mi van a kezedben?
- A fellépőruhád – mosolygott rám, mire elképedtem.
- Az enyém? – kérdeztem, mire odadobta nekem a dobozt. Amikor kinyitottam, akaratlanul is széles mosolyra húzódott a szám.
- Mi van benne? – kérdezte Tae.
- Egy nagyon menő pulcsi – röhögtem, majd felemeltem a tárgyat, úgy, hogy feléjük legyen a felirat, mire felnevettek. Egyen felső, egy nagy JungKook felirattal rajta. – Köszönöm szépen! – vigyorogtam.
- Vedd már fel! – szólt rám Lori. Engedelmeskedtem neki, és beálltam a maknae mellé, és egy pillanatig komor arccal bámultam magam a tükörben, de nem bírtam tovább így elnevettem magam.
- Amúgy… Mi lesz a második szám, amire táncolunk? – tettem fel a kérdést magyarul, majd lefordítottam, hogy a fiúk is értsék. Ez volt az a mondatom, amivel robbanásszerűen indítottam el egy hatalmas vitát. Próbáltam belefolyni, de szokás szerint senki nem hagyott szóhoz jutni, így a fülesem társaságában leültem a géphez, és elkezdtem keresgetni. Mivel a többiek tippjei CSAK BTS dalok voltak, így úgy döntöttem, hogy jó fej leszek, és én is csak ezen a téren mozogtam. JungKook (miután gondolom őt sem hallgatták meg), leült mellém, és segített a keresésben, végül is, ő csak jobban tudja, hogy milyen táncokat adtak elő. Amikor találtam egyet, ami egészen szimpi volt, ránéztem, és amikor megkaptam az „ez megoldható lenne” pillantást, akkor megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet.
- Hééé! Hahó! – kalimpáltam össze-vissza, de semmi eredménye nem volt. Elgondolkoztam, végül azt láttam legjobb megoldásnak, ha felveszem maximumra a hangerőt a laptopon, kirántom belőle a fülest, és elindítom a videót. Erre mindenki felfigyelt, én pedig diadalittas mosollyal fordítottam feléjük a gépet.
- Erre hogy találtál rá? – kérdezte csillogó szemekkel Bell, mire rámutattam a profi segítőmre. A többiek mind a táncot elemezték, de észrevettem, hogy a drágalátos „amiótaismeremalegjobbbarátnőm” egy fülig érő vigyorral a fején bámul rám. Egyből leesett, mire gondolhat.
- Nem! – kezdtem, majd felsoroltam ugyanezt a szót, az általam ismert összes nyelven.
- Pedig nagyon úgy tűnik – beszélt szerencsémre magyarul.
- De ne tűnjön úgy! – kapálóztam mérgemben.
- Én arról nem tehetek, hogy félreérthető – röhögött ki.
- Ezt már megbeszéltük egyszer, nem?
- De azóta megint így gondolom – vigyorgott.
- De ez hülyeség! Amiről beszélsz, az nincs! Most éppen a semmiről társalgunk! – hitegettem az igazamat.
- Ahha, persze – bólintott, mindenféle szarkazmus nélkül… Idézőjelben. Természetesen a kis vitánkkal elértük, hogy mindenki ránk figyeljen. A lányok értették, és ők is csatlakoztak Unniehoz, viszont legnagyobb szerencsémre a fiúk nem. Már csak az kéne, hogy ezek a zsenik (pl.: Jimin) is elkezdjenek szívatni ezzel. Na meg, hogy a kis maknae félreértse! Jajj… Miután ezt kitárgyaltuk, nekiálltunk próbálni. A Boy in Luv-ot vagy kétszer bemutattuk, de ez már nagyjából megy, már csak apró finomításokra van szükség. Utána a fiúk nekiálltak megtanítani nekünk, az It’s tricky-re a táncukat. Ez nem olyan kifejezetten nehéz, csak van benne egy rész, amikor ilyen fejenállás-szerűséget kell csinálnom, na attól, még parázok rendesen.
- Neeem, én ezt nem akarom! – nyígtam, amikor JungKook bemutatta, hogy nekem pontosan mit is kéne művelnem. – Ez életveszélyes! Kizárt dolog!
- De hiszen te találtad ezt a koreográfiát – értetlenkedett Lori.
- Igen, tudom, és zseniális vagyok. De ezt a részt én nem csinálom meg – vágtam le magam a földre. – Nem lehetne kitalálni a helyére valami mást?
- Nem – adott egyértelmű választ Kook, majd megfogta a csuklóm és megpróbált összekaparni a földről. Nem, nem sikerült neki. – Szeretnéd, hogy felemeljelek? – tette fel ezt az igen hatásos kérdést, mire egyből felpattantam. A reakció úgy nézett ki, hogy a lányok vigyorogtak, mint a vadalma, a fiúk röhögtek, JungKook meg büszke volt magára. Lépésről lépésre követtem a „tanár bácsit” de semmi haszna nem volt. Ja, de, annyi, hogy majdnem összetörtem magam. Még próbálkoztam ezeregymilliószor, de nem sikerült. A többiek már szerintem kívülről fújták, hogy mit kéne csinálnom, de nekem nem ment. Már mindenki ki volt akadva (velem az élen), de Kookie még mindig nem adta fel,és újra és újra megcsináltatta velem. Mármint, próbálkozott.
- De nekem ez nem megy! – nyafogtam.
- Pedig ez olyan könnyű! – replikázott a maknae.
- Neked akkor miért telt két napba, hogy megtanuld? – kérdezte Jimin fel sem nézve a telefonjából. Igen, engem éppen halálra kínoztak, ők meg kockultak… Ezután, a lehető leghitetlenebb fejjel néztem a „tanáromra”.
- Könnyű, mi? –vágtam le magam a földre. – Szünetet tartok.
- Szeretnéd, hogy felemeljelek? – vetette be az adu-ászát. Na, te azt csak hiszed!
- JungKook! – néztem rá óriási bociszemekkel.
- Öt percet kapsz – esett ki a „gonosz tanárbácsi, aki túlhajtja a gyereket” szerepéből. Sőt, még láttam, hogy mosolygott is egy kicsit! Ebben a fél órában először… Komolyan nem viccelt, másodpercre pontosan öt perc múlva, felrántott a földről, én meg nem voltam rá felkészülve, és nem tudtam ülve maradni.
- Hjaj, akkor mit is kell csinálni? – kérdeztem már hullafáradtan.
- Csak támaszkodj a kezeidre, hogy ne törjön ki a nyakad! – kérdezte már egy fokkal kedvesebben, mint előzőleg. Unottan sóhajtottam egyet, majd megpróbálkoztam vele. Nem estem hasra, ezért teljesen biztos voltam benne, hogy valamit elcsesztem.
- Na, most mit rontottam el? – kérdeztem, amikor felálltam. Egy igencsak meglepődött szempárral találkoztam.
- Ezt nem lehetett volna megcsinálni fél órával ezelőtt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Jaa, hogy ezt kellett volna végig csinálni? – esett le.
- Javíthatatlan vagy – rázta a fejét, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem.
- Köszi, cuki vagy – nevettem még mindig. Ez természetesen a lányok „óóó” –zása után (ezt a mondatot mindenki értette), átment egy jó kis szemforgatásba. Hogy ezek mindent ÚGY értenek… Miután nagyjából háromnegyed óra után sikerült prezentálnom, amit kell, folytattuk tovább a tánctanulást. Hat óra körül, már mindenkinek összeálltak a fejében a mozdulatok, egy kis gyakorlás híján tökéletes.
- Holnap ráértek? – kérdezte Fanni tőlünk, vagyis inkább tőlem. Fordítottam a fiúknak a kérdést, majd gyorsan válaszoltam is rá.
- Tíztől fotózás, de nagyjából háromra már végzünk.
- Már megint? De már csak négy nap és indulunk haza! – értetlenkedett Tae. Ez volt az a pont, amikor megértettem azt, amin a nap során sokat agyaltam. Nem értettem, hogy miért veszünk új táncot, amikor még a régiben sem vagyunk biztosak. Aztán rájöttem. Már teljesen természetesnek vettem, hogy ez a hét idióta a nap huszonnégy órájában körülöttem van, de ez a mondat visszarázott a valóságba, miszerint pár nap, és olyan, mintha nem is ismertük volna egymást. Nem hazudok, az életkedvem egyből zuhant egy párszáz kilométert. Akaratom ellenére, egészen megkedveltem ezeket a hülyéket. Megbeszéltük, hogy holnap háromkor találkozunk, majd elindultunk vissza a hotelba. Ők természetesen végbohóckodták az utat, de tőlem egy röpke mosolynál többre már nem futotta. Valamilyen különös okból rossz volt a hangulatom, és nem volt kedvem még a nevetéshez se. A szobában felérve ma egyből elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése