Why are you shaking up my heart? - 10. rész

10. rész

Ma reggel, már megint egész korán keltem, valamikor reggel 8 körül, és mindenki örömére fogtam, és nem törődve senkivel bekapcsoltam a tévét, a szokásos kis koreai csatornáimat, ahol éppen sorozat ment, tehát engem nem nagyon érdekelt, hogy egy szót sem hallottam még róla, fogtam, és leültem nézni egy nagy pohár kávés tej mellett. Mert ez már nem tejeskávé, ez kávés tej. Aztán, a nagy izgalmak közepette, szépen magamra öntöttem a felét (taps taps), és szépen kulturáltan olyan cifrát káromkodtam (ugye koreaiul, a sok tévézés miatt), hogy anya meghallotta, hogy mit szerencsétlenkedek én idekint, és kijött hozzám.
- Jó reggelt! – ült le mellém. – Mit nézünk?
- Fogalmam sincs – húztam le egyszerre a maradék kávémat, majd ugye természetesen nem vittem ki a poharat, mert ahhoz fel kellett volna állni, hanem ott szorongattam a kezemben, miközben néztem, ahogy a nő és a pasi szintén szerencsétlenkedik a tévében.
- És, mit csináltatok odafent tegnap? – utalt az esti kis rohangálásunkra a húgommal.
- Elvette a telefonomat! Pedig épp beszéltem valakivel! – akadtam ki teljesen.
- Egy fiúval? – kérdezte egy kicsit mosolyogva, de én ugye annak a rejtett jelentését nem is vettem észre elsőre, hisz miért is tettem volna, de tényleg.
- Igen! – mondtam még teljesen ideges hangnemben, majd anya kuncogását figyelembe véve halkabbra vettem a hangerőt, és észrevettem magam. – Mármint, nem úgy… Ő olyan fiúhaver…
- A kis koreai barátaid közül az egyik? – mosolygott. Komolyan, már megőrjítenek ezzel a titkolózós vigyorukkal! A „kis” jelzőre felnevettem, hisz ha tudná… Azt hiszem, ebben az évben Kookiet kivéve, mindenki 20 fölött lesz…
- Hát, nem hinném, hogy annyira örülnének, ha én azt mondanám rájuk, hogy kis… - mondtam, hogy azért tudjon róla, mire felhúzta a szemöldökét. – De nem idősek! – tettem hozzá, nehogy azt higgye, valami harmincas bagázzsal voltam összezárva 2 hétig.
- És, milyen programot találtál ki nekik erre az időre? – kérdezte, hisz gondolom jobbnak látta ezt a kor kérdést békén hagyni. Átgondolva, szerintem jól döntött…
- Ööö… Voltunk várost nézni, fotózkodni, de nagyon sokat, meg egyszer lerángattam őket úszni, és… - gondolkoztam el – ja, voltunk még próbálni egy párszor.
- Elvitted őket a lányokhoz? – nevetett fel.
- Igen… Azt a sikító rohamot, amit ők produkáltak, olyat te még nem láttál… De a srácok amúgy szerintem még élvezték is. Főnökösködhettek. És táncolhattak is. És… 7 lánnyal voltak…
- Ők idolok? – akadt fent az első részén a mondandómnak.
- Aham – bólintottam. – Nem is az ismeretlenebb fajtából… hjaj – sóhajtottam. Azóta is cseng a fülem…
- Értem… Lementetek úszni? És? Kockás hasuk van? – kérdezte, mire én automatikusan hátrahőköltem kitágult pupillákkal, és paradicsommá pirultam.
- Anyaa… Én… Én nem figyelem az ilyeneket – dadogtam, miközben azt hitte ennél jobban elvörösödve már sosem lehetek. Aztán, eszembe jutott a „jeges zuhany-eset” és még tovább vörösödtem. Anyu persze röhögött. Aztán, csak arra lettem figyelmes, hogy egy fáradt, kócos valaki áthalad előttem, majd leül mellém.
- Lala, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinek mindjárt felrobban a feje – köszöntött édesen a hugicám, mire egy ilyen esetben talán normálisnak mondható hisztis rohamos nyivákolással (khm sikítással) válaszoltam neki.
- Készülnöm kell, mert… 10-re bent kell lennem! – jutott eszembe a csodálatos ötlet, majd felpattantam, és felrohantam a szobámba.
- Azért reggelizni kell! – kiáltott utánam anya, aki ma szabadnapot vett ki, tehát tud reggelit készíteni. Tudom, ez csúnya volt, de ha nincs itt, akkor tuti nem csinálok magamnak, mert akkor soha nem érek be.
- Oké! – ordibáltam le, miközben már a ruháim között turkáltam. Maradtam a szokásos rövidgatya és a „kicsit” nagyobb póló mellett, ami most a nyár miatt egy ujjatlan lett, ami kellően ki volt vágva, de no problem, hisz táncon a lányok is ilyenbe járnak, mert a Tally Weijl-be olyan jó kis mintás pólókat lehet kapni, csak mindegyik derékig ki van vágva a hónaljánál, és itt senki sem nézi, tehát itt lehet ilyenekbe járni. A buszon meg majd felveszek rá valami pulcsit. A hajamat szimplán kifésültem, mert már nem éppen érdekel, hogy mennyire áll gázul, hogy hullámos. Elkészültem, és rohantam is le reggelizni, mert… megint késésben voltam. Bezony. Visszatértem. Bezabáltam, majd gyorsan beleugrottam a Conversembe, és már indultam volna, amikor a húgom megállt mellettem, cipőben.
- Megyek én is veled – jelentette ki, mire sóhajtottam, és anya engedélyével elvittem a kocsit. – Igazán lecserélhetnéd a cipődet már… Tök régi – panaszkodott, amint beültünk a kocsiba.
- Most miért? Tegnap tisztítottam ki. És szoktam másban is lenni!
- Mint például? – húzta fel a szemöldökét.
- Mint például télen a bakancsom – adtam tökéletes választ, miközben éppen kiálltam a garázsból.
- Na, az a másik…
- Mi bajod van a cipőimmel? – nevettem fel.
- Semmi… Majd azért holnap a próbátok után be kéne mennünk a városba, venni neked valami normálisabb darabot. Végül is, pár hét és Koreába utazol… - tette hozzá.
- Az még nem biztos… Nem igazán hinném, hogy tényleg elengednek, hisz az egy másik kontinens! A másik meg az, hogy nem is biztos, hogy megkapom azt az ösztöndíjat.
- De, már elküldték e-mailbe, hogy megkaptad, nem? Meg Lorinak is –értetlenkedett.
- Igen, de amíg nincs a kezedbe a hivatalos papír, és a repülőjegy, addig nem lehetsz biztos semmiben…
- Jaj, Lala, ez nem az Éden Hotel, ahol bármi megtörténhet! A Való Világban tök kiszámíthatóak az események! – mondta, mire mindketten felnevettünk. – Amúgy meg, ha azt mondták, felvesznek, akkor fel fognak venni, és kész. De, mondjuk teljesen mindegy, jelen szempontból, mert így is, úgy is elmegyünk cipőt venni neked, mert ez így nem okés – mondta, mire felröhögtem. Nem értem mi baja van a bakancsommal, és a többivel… Így teltek a napok. Próba, haza, próba, haza. Kivéve a másnapot, mert akkor bementünk lábbelit nézni nekem. Nos, a fekete DC-s vászoncipő volt az, amibe mindketten belementünk. Időközben sorra jelentek meg a teaser képei a The Mood For Love Pt.1 elnevezésű BTS albumnak is, akikkel amúgy tényleg minden nap beszéltünk, ha csak egy mondat erejéig is, de beszéltünk. Plusz JungKook, aki a nap 24 órájában (és szó szerint 24 órájában, ugyanis volt, hogy itteni idő szerint hajnali kettőkor, és volt olyan is, hogy ottani idő szerint hajnali kettőkor) örvendeztetett meg egy üzenettel KakaoTalk-on. Annak, viszont olyan hangja van, hogy az embert még a legmélyebb alvásából is simán képes felrázni. Főleg, ha valaki annyira várja azt a jelzést, mint jómagam. Igen, természetesen mindig visszaírtam neki, és mindig minimum fél órára (lehet, volt az néha 1 – 1 és fél óra is) leálltunk chatelni. Aztán, meg nem bírtam magyarázkodni, hogy miért vagyok olyan, mint egy zombi. A versenyünk előtti nap Lorinál aludtam, hogy már értem ne kelljen jönni, ugyanis Lori apukája szerzett valahonnan kisbuszt, amiben mind elférünk (mi 7-en + Lori apukája + a húgom, aki már nem hagyhattunk otthon). Amúgy, pedig teljesen „felesleges” volt náluk aludnom, hisz Hannáért úgy is vissza kéne menni, de igazából, ez csak az alibi volt. Csak akkor tudtam meg az igazi indokot, amikor már odaértem. Aha, pont aznap volt a BTS comeback. Tehát, mi 16:59-kor már teljes harci díszben (pizsamában) ültünk a gép előtt, és vártuk, hogy átváltson az óra. Átváltott, azzal semmi baj nem volt, csak nem jött ki egy másodperccel 17 óra után, ezért Loretta kiborult, Lala pedig újraöltötte az oldalt. Akkor már kint volt. Amúgy, érdekes volt. Mármint, Lori anyukájának biztos, amikor feljött, és két BŐGŐ csajt látott, akik a gép előtt ültek. Mármint, az oké, hogy Lora sír, hisz ő egy kicsit érzékenyebb néha, viszont én szeretem, ha az embernek ha meglát, akkor az jusson az eszébe, hogy milyen kemény és érzelemmentes vagyok. Erre jön ez a 7 gyerek és lerombol mindent, amit eddig 18 év alatt felépítettem. Ejnye. Igazából, én éreztem, hogy akkor fognak felhívni, és igazam lett. És, el kellett mondanunk, hogy miért sírunk. Először cukik voltunk, aztán kiröhögtek. Ejnye, part 2. Aztán, Lori kitalálta, hogy mennyire aranyos cél az, hogy nyerni akarnak a zenei műsorokban, és hogy ezért ő biztos, hogy nem fog addig aludni, amíg el nem érjük az 1 millió megtekintést. Nyolcan vágtuk rá egyszerre, hogy eszébe ne jusson. Elköszöntünk, hisz eldumcsiztunk 15 percet, és Koreában már negyed egy volt, aztán pedig folytattuk a folyamatos ismétlését a számnak inkognitó ablakban úgy, hogy egyszerre vagy egymillió volt megnyitva, de azért néha, a változatosság kedvéért beraktunk más számokat is az albumról… huh… Amúgy egész jó lett, nekem tetszik, de egyfolytában ezt nyomatni azért… huh. Az este folyamán, még befestettük ilyen kis hajra való festékcuccos krétácskákkal feketére a hajam, meg mivel ijesztően néztem ki, az eredetileg szőke létem miatt, a szemöldökömet is. Érdekes látvány lehettem, annyi szent. A verseny napja már érdekesen indult, hisz, mivel én is ott voltam, az energiaáramlásaimnak köszönhetően, elaludtunk. Nagyon rohantunk, és egy jó fél óra múlva már mindketten elkészülve ültünk az asztalnál. Nem nagyon tűntünk úgy, mintha egy csapatban lennénk, de jó indokom van rá. Tehát, nem egyben adunk elő mindent, hanem teljesen random sorrendben, és mi Bruno Mars dalával kezdünk, amihez ugye vörös rúzs meg kendőcske meg farmerkabát vagy mi kell. A többiek úgy gondolták, hogy már menjünk eleve abba. Nekem nem volt annyira szimpi az az öltözet, mint a másik, meg hát legyünk már totál kívülállók nem? Az bulis. Tehát, én a JungKookos pulcsimban, alatta egy „kicsit” nagyobb rövid ujjú pólóban, amin fehér alapon, egy egyszerű fekete minta van, egy rövidgatyában, és a fekete cipőmben voltam, míg ugye Lori egy kicsit  olyan 80’-as évekbeli lett. Ugye, a többiek nem értették, hogy minek veszem fel, már most ezt hisz majd át kell vennem, utána meg vissza, de nem érdekelt. Tuti nem fogok úgy utazni. Nincs az az Isten. Még Lora szobájában elpakoltunk minden sminkes cuccot (merthogy nekünk az is kellett még oda), és indultunk is a többiekért. A kocsiban már automatikusan leghátra ültem, hisz nem akartam reggel nyolckor ezen vitázni egyből, szóval előrelátó kislány voltam. Az egész út alatt én és Bell nyomorogtunk ketten hátul. Hogy miért? Azért, mert a kicsik mindig szívnak. Hanna meg azt mondta, hogy most ő a menedzserünk, tehát neki előre kell ülni. Ravasz… Bella amúgy percek múlva már aludt is, a többiek meg szívták be az energiát a telefonjukból áramló zenéből (valószínűleg mind ugyanazokat a dalokat hallgatták), tehát majdnem kezdtem magányos lenni, a kis zenécskémmel, aztán nekiálltam JungKookkal dumálni, és utána már jól voltam. Mostanság, azt szokták mondogatni a többiek, hogy hozzá vagyok ragadva a telefonomhoz. Pedig ez nem is igaz! Csak… ha valaki ír, akkor válaszolok. Tehetek én arról, hogy sokat ír(nak)? Nem. Tehát, ez nem telefonmánia, hanem szimpla illedelmesség. A verseny valahol vidéken volt (én meg a jó kis tájékozódási képességem, mi?), és úgy két órát kellett utazni, és végre nem untam szét magam! És egy kicsit se nézhettek rám hülyén a többiek, amikor „csak úgy spontán” felröhögök (ugye telefont nyomorgatva, mobilnetet el-, a KakaoTalkot pedig széthasználva, csak ugye ők ezt nem láthatták). No problem, maximum azt hiszik, hogy megzakkantam. Megérkeztünk a helyszínre, és már rohanni (mármint rohannom) is kellett az átöltözéssel, hisz késtünk egy picit (eltévedtünk…), és 15-ek voltunk az Uptown Funk-os produkciónkkal, és valahol a kilencedik környékén járhattunk, amikor odaértünk. Amíg én átszenvedtem magam egy vékony (nagyonszupervékony) farmerbe, egy másik fehér pólóba, amit össze kellett még kötnöm elől, és amíg feltettem azt a piros kis kendőt, addig a többiek kikenték magukat (piros rúzs…), majd utána engem is (pedig én elleneztem, de nem… megint nem jutottam sehova). Épp, hogy elkészültünk, már hívtak is minket a színpadra. Bangtan Girls? Hüm… nem kicsit se vagytok egyértelműek, tényleg… Szinte már ki sem lehet találni, hogy ez honnan van! Eredeti… - gondolkoztam, miközben kimentünk a közönség elé. - Ha fütyülnek, az normális? Intett a pont velünk szemben, pont középen ülő pasas (fő zsűri? Olyan van?), mire elindult a zene, mi pedig… csak csináltuk azt, amit próbán. Azaz, gondolom. Igazából nem is figyeltem, és mire feleszméltem, a nézők tapsoltak, a zene pedig leállt. Meghajoltunk, majd én olyan gyorsan le is rángattam a többieket a színpadról, amilyen gyorsan csak lehetett. Idegesített, hogy bámultak rám. Ez tánc közben nem éppen észrevehető, hisz akkor azzal van elfoglalva az ember, hogy úgy lehetőleg ne törje össze magát, és a társait. De amikor csak bámulni kell, meg mosolyogni (netán esetleg megszólalni, úristen), na akkor én ott hasznavehetetlen vagyok, ugyanis totálisan leblokkolok. Éppen csak leértünk, de máris sietni kellett, mert át kellett öltözni (most mindenkinek), le kellett mosni a vörös rúzst a szánkról, meg újra ki kellett kenni magunkat. Ami az öltözködést illeti, a közelben volt egy suli, ami kölcsönadta nekünk az öltözőit, így meg lett oldva ez a probléma. Az egy teljesen más téma, hogy hót retkes volt az egész, de a szándék a lényeg… Átvedlettünk, lemostuk magunkról a sok vakolatot, majd újra felkentünk azokat. Lori a szememnél például tuti elhasználta a szerencsétlen szemceruzának a felét. Az volt a cél, hogy minél jobban hajazzon a mi külsőnk a fiúkéra. Nem értem a logikáját, de… mindegy. Egy szemceruzával több, vagy kevesebb, oly mindegy. Az egy másik téma, hogy úgy néztem ki, mint akit most szakítottak ki valami rock bandából, de tényleg, ezen ne múljon… Mivel az utolsó két produkciónkig még volt nagyjából háromnegyed óra (tartottak közben egy 15 perces szünetet), ezért addig elsétáltunk a közeli mekibe (GPS-szel). Mire felfaltuk a fél gyorséttermet, tökéletesen elment az idő, így rohantunk is vissza, mint kiderült teljesen feleslegesen, mert még vagy 10-15 csapat volt előttünk, de nem baj… Kaja közben észrevettem, hogy a fiúk írtak, így természetesen én lassítottam le a csapatot, de nem haragudtak... hehe. Amúgy, sikerült addig nyaggatniuk (mármint annak a gonosz maknaenak), ameddig nem csináltam egy tök jó csoportképet magunkról. Egyetértettek velem, szerintük is ijesztően néztem ki. Mert igazából, ez volt a kiváltó oka a csesztetésüknek, hogy megmondtam nekik, hogy totál para fejem van. A helyzet súlyosságát ismertetve, JungKook is azt mondta h rohadt ijesztő vagyok. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg mélyen elgondolkoztam azon, hogy nekem tényleg ki kéne-e állni így a közönség elé. De megnyugtatott a tény, hogy állítólag a We’re Bulletproof Pt.2 forgatásán is ugyanez volt Kookieval, és mégis hány ezer (sőt, százezer) lány csorgatja a nyálát rá. Aztán, bemondták az előttünk jövő csapat nevét, így elköszöntem (vagyis elköszöntünk, mert mikor a többiek észrevették, kikkel beszélek, mindenki körém gyűlt, és diktálták nekem a mondatokat), és felmentünk a színpadra. Most sem lett volna sok különbség érzésben az előző fellépésünkkel, viszont most azért amiatt a „icipicike” kis indok miatt, hogy az elején ÉN VOLTAM ELŐL, egy kicsit idegesebb voltam közben. De az ezer wattos mosoly azért még megvolt, főleg, hogy a húgom ott kamerázott minket az első sorból. Amúgy, a zsűrik jó fejek voltak, mosolyogtak, annak ellenére, hogy a fekete haj, brutális smink és világoskék szemek kombinációval borzasztóan ijesztő lehettem… Már túl voltunk az utolsó táncunkon is (boldogan jelentem, túléltem a nyaktörő részemet), és vártunk a végeredményre. 3. hely… 2. hely… 1. hely… Köszönőbeszéd, mint ha épp az Oscart nyerték volna meg, aztán, amikor már épp készültünk volna haza (mi aztán nem voltunk letörve, hisz nem kellett kimennünk megint a színpadra, ráadásul jól éreztük magunkat), amikor a bemondóbácsi még egyszer megszólalt.
- A zsűri nevében szeretném még átadni a 10 legjobbnak az Oklevelét – mondta, majd elkezdett a halom papír között kutakodni, és elkezdte helyezésenként felolvasni a neveket. Igazából, tök jól jött most nekünk, hogy nem én vagyok a munkaerő mintaképe, hisz a többieknek tele volt a keze, pedig mégiscsak vissza kellett mennünk. 6. hely az szép dolog, ráadásul tök sokan voltak itt, szóval én fellibbentem a színpadra, addig ameddig a többiek összeszedték három másodperc alatt az állukat a földről, és eldobtak mindent, ami náluk volt. Ez a bácsi már kevésbé volt mosolygós. Ő inkább már menni szeretett volna. Megértettem, mert én is. Gyorsan mindenki kezet fogott vele, átvettük a lapunkat, aztán már száguldottunk is haza! 80 km/h-val, de száguldottunk… az autópályán… Mint kiderült (amikor hazaértem), aznap volt az egyik volt osztálytársam szülinapja, és fél kilencre hivatalosak voltunk Lorival egy buliba. Tehát, fél kilenckor „kezdődött”, de mindenki tíz körül ért oda. Mivel ez egy 18. születésnapi parti, ezért ki kellett rúgni a hámból, és így lett az, hogy éjfélre értem haza. Félreértés ne essék, kiskorú vagyok, és amúgy se ittam volna semmit, tehát teljesen józanul. Én inkább Coca Cola párti vagyok. Otthon, nem törődve semmivel, hazaértem, és úgy bezuhantam az ágyba, ahogy voltam.

Why are you shaking up my heart? - 9. rész

9. rész

Nagyjából hat körül értem haza, és anyáék, mintha csak rám vártak volna, már munkára készen álltak az ajtóban, én pedig már kezdtem mormolni magamban az imákat. Letettem a táskámat, majd leültem egy székre, ők meg csak álltak, és lesték minden mozdulatomat. Egy ideig féltem a szemükbe nézni, nehogy elporladjak, vagy kővé váljak, vagy valami, aztán egyszer csak meggondoltam magam, hisz a saját lányukat csak tüntetnék el a Föld színéről (mondjuk a Marsra),és felvettem a szemkontaktust, és így maradtunk percekig. Őszintén megmondom nekem már kezdett fáradni a szemem a sok ide-oda mozgástól, aztán egyszer csak megszólalt anyu.
- Szia, Kicsim! – adott egy bíztató mosolyt, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Hali! – vigyorogtam én is, egyedül apának volt dühös feje. Ajjaj, itt bajok lesznek…
- Hol voltál? – kérdezte köszönés nélkül.
- Inkább… - vezettem át a témát arra, ami jobban érdekel – honnan tudtátok, hogy ilyen korán itthon leszek? Bepoloskáztatok? Esetleg kémet fogadtatok és még most is itt van, csak rejtőzködik? – forogtam össze vissza, mire apunak is megenyhültek a vonásai, és mindketten felnevettek.
- Felhívott a főnököd, még két hete – mondta anyu, mire én lefagytam. O-ó… Mindenről tudnak! Itt az idő az M tervre! M, mint menekülééés!
- Ööö… Hát az úgy volt… - kezdtem, mire mindketten kérdőn néztek rám. – Mindent megmagyarázok! – vetettem be az adu-ászt, ami sosem használ…
- Ó, nincs szükség arra – nézett rám apa, míg én anyával ijedten néztünk össze. – Büntetést is kapsz.
- Mi? – fagytam le. Az lesz a feladatom, hogy én öljem meg a fiúkat, akik a lányával bohóckodtak 2 hétig? Vagy esetleg szeppuku-t kell végrehajtanom? –találgattam a büntetésemet gondolatban.
- Úgy bizony! – mondta majd idedobta anya kocsijának a kulcsát. – Te mész el a húgodért, és egy hétig oda cipeled, ahova akarja – mondta ki, majd lefagytam. NEE! ENNÉL MÉG A HARAKIRI IS JOBB!
- Oké –nyeltem egy nagyot. – És erről neki is tudnia kell? – kérdeztem óvatosan, mire bólintottak. – Mikor jön haza?
- Nagyjából most szálhatott le a buszról a sulijuknál. Jobb, ha sietsz.
- Hé, és hol volt? – jutott eszembe egy fontos kérdés. ŐT ELENGEDTÉK VALAHOVA AHOVA BUSSZAL KELL MENNI, ENGEM MEG MEGBÜNTETTEK, AMIÉRT A SZÁLLODÁBAN VOLTAM? Jó, az más kérdés, hogy én hét fiúval, de náluk is tuti, hogy van annyi!
- Egy hetes nyári tábor a Balatonnál, amit az iskola szervezett. Az én nagylányom felnőtt – mosolygott, szinte már könnyes szemekkel, én meg csak bámultam. – Viszont te, kislányom, büntetésben vagy, és nem szeretném, ha Hannának várnia kellene rád. És lennél szíves lemosni azt az izét a fejedről? Úgy nézel ki, mint egy vadállat – közölte velem apám, mire nagyot nézve felrohantam lemosni és újra felkenni a sminkemet. Engem mindig is anya értett meg jobban, a húgomat meg apa. Ez, ha egy kívülálló szemléli, furcsának tűnhet, hisz amíg én 4 évig kosaraztam, ráadásul egész jó tanuló voltam, aki sose jött össze senkivel, bár meg kell mondjam, volt néhány (kifejezetten idegesítő) jelentkező. Hanna pedig… Hát, ő oszlopos tagja a „sosem fogok sportolni semmit” és az „életem a telefonom” kluboknak, nem mellesleg kettes-hármas pár tantárgyból, és bár aranyos, és jó fej, és imádom, de más szemszögéből, egy kicsit divatlánykának néz ki. Festi a körmét, látszatra többet sminkel, mint én (én natúrabb vagyok, aki ápol és véd, míg ő inkább a „látványra megy”), és éppen a legmenőbb cuccokba jár, és a legszupibb telefonja van. Viszont, ha valaki megismeri, akkor tényleg aranyos kislány, csak ugye minden ember a könyvet a borítójáról ítéli meg. Felvettem a cipőmet, elvettem a kulcsot az asztalról, hisz anyáék már elmentek, majd beültem a kocsiba, és elhajtottam ahhoz a sulihoz, ahova én is jártam még tavaly. Már hét óra volt, és a fél hétre ígért busz még mindig nem érkezett meg, szóval felhívtam a húgomat.
- Lala! – köszönt bele vidáman.
- Hali, hol vagytok? – tértem egyből a tárgyra, mert bár már hallottam a hangját, egy kicsit azért még ideges voltam.
- Ühm… Még öt perc, csak dugó volt, már most! – magyarázott. – Te jössz értem?
- Aha, anyáék elmentek dolgozni, én meg büntiben vagyok.
- Te? A nővérem? Laura? Te? Büntiben? – hitetlenkedett, mintha csak szórakoznék vele.
- Ja – válaszoltam tömören. Igazságtalan az élet…
- És miért? – kérdezte, és pont akkor láttam, hogy megérkezik a busz. – Majd megbeszéljük! – nyomott ki, én pedig kiszálltam segíteni. A többi szülővel kiszedtem a csomagokat, majd beszélgettem egy kicsit a tanárokkal, hisz mégis csak itt érettségiztem… nagyjából két hónapja.
- A kisasszonynak vigyáznia kéne jövőre, mert éppen csak meglett az a hármas matematikából! Végül is, a nővére matek tagozaton végzett nálunk! – mondta a volt osztályfőnököm, aki őt is tanítja. Igen, az a nővér, az én lennék. Tudom, senki sem nézte ki belőlem.
- Majd javítunk rajta nyáron – mosolyogtam, majd összekapartam a húgomat, elköszöntünk, és elmentünk.
- Elmegyünk sétálni? Mert szerintem van mit mesélned, és nekem is – vetette fel az ötletet, mire bólintottam, és megálltam valami parkolóban, majd random elkezdtünk sétálgatni. Kívülről, és belülről is nagyon különbözünk, viszont nagyon jól megértjük egymást, ezért, amikor kérte, nem féltem kitálalni neki mindent. Mármint, tényleg mindent. Azt, hogy mit gondoltam róluk, amikor még csak nem is ismertem őket, hogy mennyire lükék, hogy mennyit segítettek, hogy mennyit bohóckodtunk, és hogy mennyire nagyon megkedveltem őket, miközben én váltig állítottam, hogy sosem fogom. Ő csak hallgatott, néha felnevetett, de nem szólt semmit, hisz tudja, hogyha belekérdezne, akkor már sosem tudnám már folytatni, hisz elfelejtettem volna, hogy mit is akartam még mondani. Minden kis apróságot részletesen kielemeztem neki, még a semmit is. Sőt, még azt is elmeséltem neki, hogy mennyire angyali mosolya van JungKooknak, és aprólékosan le is írtam neki azt. Pedig az ember azt hinné, hogy egy görbe vonalról nem nagyon lehet sok mindent mondani. Hát, nekem sikerült.
- Na jó, akkor ők most idolok, ugye? – kérdezte, mire bólintottam – És az ő dalukat táncoltátok.
- Igen – bólogattam hevesen, mire elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott.
- Mutatsz róluk videót? Érdekel, hogy tényleg annyira hülyék-e, mint mesélted. Na, meg persze az is, hogy ki ez a vigyori gyerek – tette hozzá, mire én konkrétan letaglóztam azon, hogy mennyi ész szorult a hugicám fejébe. Kár, hogy ezt nem az iskolában mutatja be… Rákerestem neki a legeslegelső videóra, ami tetszett tőlük, majd beráncigáltam egy fagyizóba, és 1-1 fagylalttal a kezünkben leültünk egy asztalhoz, és a fülesem kíséretében megmutattam azt a bizonyos dance practice-t. Már az elején láttam az arcán, hogy hisz nekem, de azért végignézettem vele.
- Ezek komolyan LILA hanbokban vannak? – hitetlenkedett az első másodperc után, mire nevetve bólintottam. Láttam a tekintetén (mivel nem mondtam semmit, ami segítene neki), hogy lázasan keresgéli „azt a vigyori gyereket”. – Ha azt mondta, hogy vele egyidős… - gondolkozott hangosan, majd a videó vége felé, egyszer csak hangosan felkiáltott (vagyis, inkább sikított). – MEGVAN! Ő az, ugye? – mutatott rá a képernyőre. Most vagy rejtett zseni, vagy én vagyok túl kiismerhető? Akarom mondani… úgy látszik, tényleg szép mosolya van…
- Most ezt úgy mondtad, mintha szerelmes lennék belé! – akadtam ki… a semmin. Mert, meg kell vallani, szegény Hanna nem tehet semmiről, csak egyszerűen ettől a „love” témától rosszul vagyok… Mert ez attól volt… Igen…
- Hát, nővérkém, az igazat megvallva egészen úúúgy tűűűnik – nyújtotta meg a szótagokat pont úgy, mint aki nem szeretné folytatni a mondatot. Igazából, én se szerettem volna, ha folytatja, ezért szépen bele is „nyávogtam”.
- Nem iis! –fogtam be a fülem. Érettség lvl: FULL…
- Jó, Jó – sóhajtozott. – Ha így neked jobb…
- Köszi – vigyorogtam. – Hé, amúgy, te is mesélhetnél! Már egy ideje csak én beszélek, pedig neked is mozgalmas heted lehetett…
- Hát… nem nagyon történt semmi. Pár kiscsaj belém kötött, hogy mekkora „nemmondomkimi” vagyok, és hogy rohadjak meg helyben. Pedig nem is csináltam semmit, csak úsztam a vízben! – panaszkodott. – Aztán azok a csajok, kiderült, hogy ugyanazon a helyen vannak elszállásolva, mint mi, és a mellettünk lévő faházat kapták meg, szóval minden nap szívtuk egymás vérét – mondta, majd hozzátette – Tudom, hogy arra vártál, hogy nekem is legyen valami „love story-m”, de ki kell, hogy ábrándítsalak… - Basszus, hogy ismerhet ennyire?? Legalább én is tudtam volna valamivel szívatni. Hüp hüp…
- Nincs „is”. Nekem nem volt, és nem is lesz semmiféle „love storym”… - akadtam ki szokás szerint egy szón.
- Akkor soha nem lesz senkid, és majd öreg néniként lesz 7 macskád, meg egy képzeletbeli pasid??
- Pontosan! – értettem vele teljesen egyet. – Kivéve talán a képzeletbeli pasit…
- De ne már Lala! Ez még helyes is, meg azt mondtad, hogy okos és kedves… - érvelt a húgom.
- Ő – javítottam ki egyből, mire kiült az arcára az az idegesítő mosoly, én meg a fejemet vertem az asztalba, hogy hogy lehetek ekkora hülye. – Ajj, hagyjál már békén! Nem és kész!
- Oké, oké… Nem megyünk haza? Fáradt vagyok – mondta, mire bólintottam, és visszasétáltunk a kocsihoz. Amikor beültünk egyből csatlakoztattam a telómat a kocsi hangszórójához, és Hanna kezébe nyomtam a telómat, azzal az utasítással, hogy hívja fel Lorit.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntem, amikor felvette.
- *** - mondott egy szép cifra káromkodást – A mai nap már másodjára ébresztesz fel hajnalban! Normális vagy te?
- Már reggel nyolc van, tehát, ez már nem hajnal – tudálékoskodtam, majd folytattam mondanivalómat. – Ma, 10-kor, a próbateremnél várlak titeket!
- Te csak szívatsz… ugye?
- Nem – mondtam vidáman, majd egy nagyot cuppantottam, hogy érezze azért a szeretetet.
- És Fannit is fel fogod hívni? – kérdezte félve.
- Persze. Gyakorolnunk kell, és amúgy is, fogadok, neki is pont ezen jár az esze.
- Hát, azért majd mondhatok beszédet a temetéseden? –poénkodott, mire a hugom felröhögött mellettem. Köszi, köszi…
- Nem lesz rá szükségem, de cuki vagy!
- Okké, értettem – nevetett tovább, majd kinyomott. Na, most jön a neheze… - gondoltam, majd egy nagy levegőt véve megkértem a húgomat, hogy hívja fel Unniet… Kicsöng…
- Haló? – szólt bele egy viszonylag éber hang, mire megkönnyebbültem.
- Szia! – szóltam bele vidáman. – Ma próbálni kéne… - vetettem fel az ötletet egy picivel finomabban, mint Lorinál tettem.
- Oké – ment bele egyből, mire nagyon meglepődtem, de palástoltam az érzelmeimet. – Amúgy, hogy hogy ébren vagy? – kérdezte jogosan…
- Elkísértem a fiúkat a reptérre…
- Ó, hát persze! Ma indultak! – jutott eszébe. – És? Megkedvelted őket, mi? – kérdezte (a hangjából ítélve) mosolyogva.
- Hát persze hogy! – válaszolt helyettem Hanna. – Főleg azt a vigyorit, akinek állítása szerint, angyali a mosolya – tálalt ki.
- Na de, Lala! – kiáltott fel azzal a tipikus lányos hanglejtéssel. – Csak nem „jóba lettél” JungKookieval?
- Igen, így hívták! Tisztán emlékszem, hogy volt valami süti a nevében… - gondolkozott el a drága kistestvérem, én pedig már közel voltam ahhoz, hogy lefejeljem a kormányt…
- Unnie… ijesztő téged ilyennek hallani… Gyere vissza közénk… Kérlek… - imádkoztam, már-már könnyezve Fannihoz. Nem jött be, kiröhögött.
- Sziasztok, te Lala, te pedig készülj arra, hogy mesélni fogsz nekünk! – fenyegetett meg… Ijesztő…
- 10-kor! És el ne késs! – nyomtam ki, még mielőtt válaszolhatott volna. Felhívtam a többieket is, aki hozzájuk képest, már sétagalopp volt, hisz annyit kellet csak mondanom, hogy Fanni belement. Tekintély… Na, ez az, ami nekem egyáltalán nincs… Mivel tökéletesen egy olyan helyre sikerült parkolnom, ami fogalmam sem volt, hogy hol van, ezért, nagyjából addigra keveredtünk haza, mire mindenkivel letárgyaltam ezt a próba dolgot.
- Csodálatos a tájékozódási képességed, nővérkém… - szállt ki a kocsiból az én drága hugicám, majd kinyitotta a csomagtartót és szenvedett egy sort a bőröndjével. Aztán, persze kivettem neki,és fel is cipeltem a szobájába. Segítettem neki kipakolni, miközben körülbelül ötvenszer elmagyaráztam neki ezt az én és JungKook témát, ami nincs is, de nem baj, azt hiszem, végre megértette. Miután ezzel végeztünk, megkért, hogy mutassam meg a táncot, így bekapcsoltam a zenét, és minden tudásomat összeszedve, bemutattam azt, amit 3 hete megállás nélkül próbálunk. Abban maradtunk, hogy ha egyedül csinálom, akkor furi, szóval eljön a próbánkra és megnézi úgy is. Így történt az, hogy a 14 éves húgommal állítottam be a táncterembe, szokás szerint 45 perces késéssel. De esküszöm, ez most nem azén hibám volt! Széttúrta a szekrényemet, mert az övében „semmi vállalható sincs”. Aztán persze azzal kezdett el szórakozni, hogy öltözeteket állít össze NEKEM, és még körülbelül fél órán keresztül vacakolt azon, hogy melyiket kell felvennem… Tehát nagyon „szveg” voltam ma, és adott egy beanie-t is, ami viszont tetszik, szóval ezt már nem kapja vissza. És aztán természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy megtalálta a táskámban azt az egymillió sapkát, és azok közül akart rám adni valamit, aztán fél óra kisebb veszekedés után, megértette, hogy ezek nem az enyémek („Pedig de, ezeket már láttam valahol!” „Esküszöm, hogy van rólad egy fénykép a telefonomba, amiben ebben vagy!” „Ne már! Ezt még tuti én is viseltem valamikor!”). Aztán, ő is átöltözött, és kénytelen voltam fényképezkedni vele. Aztán, meg ki volt akadva, hogy két hétig, hét idollal voltam, és még azt sem tudom, hogy kell selca-t készíteni. Szóval, neki meg kellett tanítania engem. Tehát, most nem én voltam a hibás. Kivételesen. Mire odaértünk, mindenki tudott mindent, ugye Fannitól, tehát leültettek, és le kellett mesélnem mindent. Az uszodás-zuhanyos résznél, úgy mesélés közben, tuti minimum tízszer annyira vörös voltam, mint akkor JungKook, a többiek, meg legalább ezerszer annyira nagyon röhögtek, mint én akkor. Ja, és szavakkal ki sem fejezhető, hogy mennyit oltogattak emiatt… Aztán, a többiek kitalálták, hogy videóra kéne venni a táncot, hogy lássuk, hogy mit kéne rajta javítani. Tiltakoztam, hisz, nem hinném, hogy pont a mai lenne az a nap, amikor kameraképes vagyok, de természetesen, nem mentem sokra. Amíg a többiek kitárgyalták, hogy hogy legyen (nem értem, mit kell ezen annyit dumálni), addig én odaléptem a tükörhöz, és végignéztem magamon. Beanie, egy ujjatlan, amin Bart Simpson feje díszeleg, egy rövidgatya (az ízlés határain belüli rövidséggel), és egy ütött-kopott eredetileg sötétkék színű, magas szárú Converse. A hajam a sapka miatt mondhatni egészen vállalhatóan nézett ki, mert nem állt fel a fejem búbján minden szál, és itt még az apró kis hullámok nem is jöttek rosszul. A sminkem, miután már nem „panda cosplayben”voltam, az egészen elfogadható kategóriába tartozott, szóval respect nekem, mert ezeket összegezve pont úgy nézhettem ki, mint valami normális tizenéves lány. Már csak egy aranyszínű iPhone kellett volna a kezembe, hogy még ennél is jobban mainstream legyek kinézetre, de nekem Samsungom van, szóval ez nem jött össze. Egy ideig még nézegettem a csodálatos kinézetemet, amikor Bell leült mellém törökülésbe, majd megpaskolta a földet, jelezve, hogy tegyek én is így.
- Arról nem meséltél, hogy hogy éreztél, amikor elmentek – tapintott rá egyből arra a pontra, ami a többieket is érdekelné, viszont ők túlságosan is el voltak foglalva a csesztetésemmel.
- Hát… Be kell vallanom, hogy egy kicsit hiányoznak… Ők is, meg az az egész napos ide-oda rohangálás, amikor nem csak úgy léteztem, hanem volt is egy kis dolgom – kezdtem el érvelni, és rápillantottam, mire bólintott, tehát végeláthatatlan regélésbe kezdtem. Hogy előttük sírtam, hogy milyen csodásam festettem, hogy a pultos csaj még magyarul sem értett, és még azt is, hogy a taxis bácsi cosplayernek nézett, aki pandának van beöltözve. Nem szólt bele, én pedig csak mondtam, és mondtam, mert nagyon jól esett elmesélni ezt a sok-sok bennem kavargó érzést, valami kívülállónak. És, azzal, hogy ezt mind elmondtam, ténylegesen éreztem, hogy megkönnyebbülök. Ő volt az első, aki hallotta ezt a részét is ilyen részletesen a sztorinak, hisz ezt még a húgomnak se mondtam el. Nem szeretek sírni, ez tény. És azt se szeretem, ha nincs igazam, pedig most rohadtul nem volt…
- Majd holnap felhívjuk őket? – kérdezte mosolyogva, amint befejeztem a mondókámat, nekem pedig erre egy nagy vigyor jelent meg az arcomon, és bólintottam.
- Hé, csajok! – kiáltott ide nekünk Lori. – Akkor kezdhetjük? – kérdezte, mire nagy nehezen felálltunk, én előkapartam a táskámból a prof. fényképezőgépemet VJ Hannának, hogy azzal készítse a videót, majd mindenki beállt a helyére. Elindult a már túlságosan is ismerős zene, majd kizártam a külvilágot (és a kamerát, ugyanis én olyannak lettem teremtve, aki a gép mögött bármikor megállja a helyét, vele szemben viszont már kevésbé), elkezdtünk táncolni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy vége van a dalnak, és a húgom tátott szájjal bámul ránk. Tehát, együtt jobban néz ki.
- Ez király volt! – váltott át meglepődött hugicából, vigyorogva ugráló hugicává. Intett a kezével, hogy nézzük meg a videót, mire mindenki mögé gyűlt, ő pedig elindította azt. Most mindenféle dicsekedés nélkül meg kell, hogy mondjam, nagyon szuperül néz ki az egész. Persze, van benne egy-két apróbb hiba, de nem nagyon észrevehetőek. Ezek után, a többiek leültek pihenni, mondván, már menni fog.
- Ne már! Hahó, csajok! – kapálóztam eredménytelenül. Nem igaz, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjanak! Elővettem a gépet, és beraktam a legeslegelső számot, amit együtt tanultunk. Egy négy éves szám, és ennél cukibbat én még életemben nem hallottam. A többiek nem értik, hogy én mit találok ebben, ami világ legaranyosabb számának minősítheti ezt, de ha egyszerűen olyan édes hangzása van! Ez pedig nem más, mint a 2011-ben debütált hip-hop banda második albumáról… a Tell Them. És akár hiszitek, akár nem, én leálltam nekik táncolni, aztán a vége felé tökéletesen elrontottam és akkorát estem… Igazából ez nem vészes egy koreográfia, de úgy belezavarodtam a végére, hogy csak úgy puffantam. Igazából, ez nem példa akart lenni elsőre, hogy milyen könnyen el lehet felejteni egy koreográfiát, hanem csak csinálni akartam valamit, hátha nekik is megjön hozzá a kedvük, de ez így még hatásosabb is. Tudat alatt is nagyon pro vagyok, ez már tény.
- Úristen, jól vagy? – rohantak oda hozzám a többiek.
- Persze - vigyorogtam, majd feltápászkodtam. – Na, táncoljunk! –kiáltottam, majd, mintha mi sem történt volna, belekezdtünk egy végtelennek tűnő próbába. Volt egy kis pizzaszünetünk, aztán megint folytattuk. Délután négy körül jött el az a pillanat, amikor már az ájulás határán voltam, hisz akkor már több mint 12 órája nem aludtam, és ez az idő nem éppen a TV előtt fetrengéssel, hanem rendes munkával telt. Hazamentünk, lezuhanyoztam, elkészülődtem, és én már hat óra körül szundiztam. Egészen addig, ameddig el nem kezdett nyolc óra tájt körül ordítani a Nanrina a telómból. Odanyúltam, és anélkül, hogy megnéztem volna, hogy ki hív, felvettem a készüléket.
- Haló? – szólaltam meg álmos hangon magyarul.
- Noona? – hallottam meg egy eléggé ismerős hangot a vonal másik végéről, mire automatikusan felugrottam, és már egy csepp álom sem volt a szememben. – Felébresztettünk?
- Mi? Ja… Nem, dehogyis, én nem aludtam… csak… majdnem –válaszoltam szép értelmesen.
- Jó… Csak azért hívtalak, mert leszálltunk, és úton vagyunk haza – mondta magyarázatképp, én meg majd’ elolvadtam itthon. 3 szó. Ez. De. Cuki. – Sajnos, most be kell érned velem, mert a többiek már húzzák a lóbőrt itt mellettem… - mondta, mire elkezdtem röhögni. Igazából, annyira nagyon, hogy Hanna bejött ellenőrizni, hogy mit csinálok. Érdekes látvány tárult elé. Én, a vaksötétben, telefonálok, és nevetek, bár addigra azt már abbahagytam.
- Lala… Te mi a szöszt csinálsz? – kérdezte, majd ahogy kezdtem egyre hátrébb menni az ágyamon, jelezve, hogy ne jöjjön a közelembe, leesett neki, hogy vajon kivel dumálok.
- Ööö… JungKook, nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és nagyon aranyos vagy, de asszem most le kell tennem, mert a húgom be fogja csórni a telefonomat, és annak nem lesz jó vége… - beszéltem még mindig a telefonba, miközben menekültem a hugicám elől.
- Van egy húgod? – esett le az álla JungKooknak.
- A…ha – próbáltam beszélni, miközben kirohantam a szobámból, Hannával a nyomomban. Aztán, mivel én ugye most keltem fel, sikerült elesnem (nyikkantam is egyet), ezért neki meg sikerült elkapnia, és ELVETTE A TELEFONOMAT. Valahogy éreztem, hogy ez lesz. És leállt társalogni Kookkal. Komolyan. Mármint, bemutatkozott, és elkezdte mesélni, hogy mennyit meséltem én róluk. Aztán, amikor elért volna egy bizonyos részhez, visszaloptam a telefonomat, és gyorsan elköszöntem. – Köszi, hogy felhívtál, viszont le kéne tenni, szia! – mondtam, majd kinyomtam. Jól hallottam, hogy azt mondja, hogy holnap még beszélünk? Komoly?? – kezdtem örülni a képemnek, majd emiatt a jó érzés miatt el is felejtettem, hogy nekem ki kéne osztanom a húgomat… Mindegy… Majd holnap.

Why are you shaking up my heart? - 8. rész

8. rész

Ma reggel már mindenféle telefonhívás és ébresztő nélkül fent voltam már reggel (azaz hajnali) kilenc előtt pár perccel. Tehát, ez történik, ha az ember napokig korán kel… Különös érzés… Fél tízkor, már a kisbuszban ültünk, úton az utolsó fotózás helyszínére. Mindenki még félig aludt, amikor én a csodálatos fülemmel meghallottam valami ismerős „zajt” a rádióban, a jármű leghátsó üléseinek egyikéről.
- Hangosítsatok! – kiáltottam oda, majd széles mosoly terült szét az arcomon, amikkor kiderült, igazam volt. Még a rádióban is a Danger megy... Őrület! A fiúk egyből felfigyeltek az ismerős dallamokra, és természetesen elkezdték énekelni. Én csak mosolyogva figyeltem őket először, de aztán annyira magával ragadott a dal, hogy elkezdtem énekelgetni. Ha ARMY, vagy valami hasonló, barátnői vannak az embernek, el kell szenvednie azt, hogy tudja az összes dal dalszövegét. Miután meg volt a kellő energialöket, mindenki vigyorogva szállt ki a járműből. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk a fotós fejét, aki khm… ideges volt egy picit. Jó, késtünk nagyjából 15 percet. De hétköznap, Pesten nem éppen kiszámítható dolog utazgatni… És, amúgy meg ez miről beszél, amikor a múltkor egy órás késéssel toppant be, és még csak fel sem lehettünk háborodva! Micsoda világ… Tehát, éppen készült leordítani mindenki fejét, amikor bevetettem az ezalatt a pár nap alatt tökéletesre csiszolt gyilkos-pillantásomat, és úgy döntött, hogy inkább nem mond semmit.  Tökre tetszik ez a neveléstechnika, és úgy látszik hatásos is. Egy hét alatt rendre neveltem a bácsit. (Vagy csak ijesztően nézek ki, de ezt csak zárójelesen jegyezzük meg.) Mivel, volt pár fölös órám (amikor nem a fotóst utasítottam rendre), ezért volt időm kipróbálni, hogy jobban dolgoznak-e a srácok, ha közben szolgáltatok nekik közben zenét. Az végeredmény igazán vegyes reakció volt. Amikor olyan szám ment, ami tetszett nekik, akkor igazibb mosolyt produkáltak, viszont a mikor nem, akkor ordibáltak nekem, hogy kapcsoljak már el, és ezzel igencsak megnehezítették a munkát mindenki számára. Szerintem az egész fotózás hajcihőben a leghosszadalmasabb folyamat az a sminkelés, és a hajak beállítása úgy, hogy még egy hurrikán se tudja elérni, hogy egy icipici kis hajszálacska is elmozduljon a neki szánt helyről. Csak azt nem tudom, hogy ezt mivel csinálják, ha nem hajlakkal… Mivel ma mindenki úgy gondolta, hogy az utolsó borzalom khm… akarom mondani fotózás emlékére, hogy jó kisfiú lesz, ezért ma mindenféle kiakadás nélkül ment ez az egész cucc. Ezután elmentünk a próbára. Állítom, ők ezt sokkal jobban élvezik, mintha a szobában punnyadnának. Tudnak nekünk parancsolgatni, meg egyfolytában röhöghetnek a bénázásainkon. Miután nagyjából huszadjára táncoltuk el az It’s tricky-t, gondoltam egyet, és mielőtt újraindították volna a számot, kezelésbe vettem a számítógépet, és a rátöltött zenék közül válogattam, majd miután nem tudtam, hogy mit tegyek be, random választottam egy számot, és elindítottam. Mindenki kérdőn nézett rám, de amint felismerték a számot, a fiúk egyből felugrottak és táncolásba kezdtek. Bigbang - Fantastic Baby. Ennél jobbat direkt sem választhattam volna. Hát, ez van. Aki tud, az tud – dicsértem magamat, természetesen csak a fejemben, mert ezért a mondatomért kaptam volna beszólást rendesen. Most fordult a kocka, a lányok ültek, a fiúk táncoltak. Miért? Mert mi kifáradtunk, náluk meg ezt úgyse lehet elérni. Azért természetesen a bociszemeknek még az én kőszívem se tudott ellenállni, így mi is beálltunk melléjük, aztán ebből percek alatt lányok vs. fiúk táncpárbaj lett. Mindig valaki kezelte a gépet és a hovatartozása szerint rakott be jó kis a másik számára noname számokat. Tehát kölcsönösen szívattuk egymást (R-GO, Made In Hungaria, meg a fiúk raktak be jó kis ismeretlen koreai dalokat). 1-1 ellen játszottunk, és én kinek az ellenfele voltam? Na kinek? A Golden Maknae néven is ismert dance machine ellen. Mire? Meghalok, hogyha rám nézel. Ki rakta be? Említenem sem kell drága barátosném nevét, mindenki tudja, kire gondolok. A lányok majd’ megfúltak a nevetéstől, szegény Kookienak fogalma sem volt, hogy mit csináljon, én égtem, a fiúk meg a változatosság kedvéért a mi fejünkön (vagyis inkább az én fejemen) röhögtek. Ez a három nap így telt el. Táncikáltunk, bohóckodtunk, pizzát zabáltunk, lecsesztem őket, amikor megemlítették, hogy diétáznak, és nem utolsó sorban nagyon sokat nevettünk. Aztán, az utolsó próbán, amin még ők is ott voltak, elköszöntek a többiektől, mert konkrétan megtiltották nekik, hogy hajnalban kijöjjenek a reptérre. Igazság szerint, engem is megpróbáltak lekoppintani, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnák megoldani a becsekkolást egy magyarul beszélő ember nélkül… Egyszer egy hétig lakott nálunk egy amerikai cserediák, aki miután otthagytam, visszahívott, mert a „hölgy a pultban” nem beszélt angolul… Tehát, biztos, hogy nem. A járatuk hajnali hatkor indul (nem is értem, a pilóták hogy lehetnek éberek olyankor), úgyhogy hajnali négy körül, már ott kell lenni. Ez eredményez egy 2:30-as kelést. Beleszámolva a visszaalvást, és a késés lehetőségét… Ezen tények ismeretében, természetesen nem bírtam elaludni, még 11 órakor sem. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy milyen korán van az a fél három, és, hogyha így haladok, nem fogok semmit se aludni. Viszont, pozitívum, hogy akkor visszaszundítani se tudok. – nyugtatgattam magam, hogy nem is olyan rossz ez a nem alvás dolog. Valamikor éjfél és egy óra között juthattam el álomvilágba, de sajnos nem tartott sokáig, mert 2:40-kor arra keltem, hogy valaki a vállamnál fogva ráz úgy, hogy csodálom, hogy nem szakadt le a fejem. Éppen készültem lecseszni Lorit (ugyanis ő szokott ilyen kedvesen ébresztgetni), amikor kinyitottam a szemem, és két fiú állt előttem.
- Látod, én mondtam, hogy erre fel fog kelni – vigyorgott diadalittasan észkombájn YoonGi.
- Igen, igen, de most tuti meg fog ölni téged. Dínó általi halált halsz – vágott vissza Jin. De mi ez a dínózás? Értem én, hogy furi a nevem számukra, de dínó? Ez most hogy jött? Olyan őskövületnek nézek ki, mint egy T-Rex, vagy mi? – Hahó! – kalimpált a legidősebb. Ilyen látványosan gondolkoztam volna el? Remélem nem bamba fejet vágtam közbe. Az rosszul is elsülhetne… - Látod Suga, nézd, milyen dühös fejet vágott az előbb. Jobb, ha menekülsz – röhögött.
- Nemár, csak nem ölne meg a kis Dínócskánk az indulásunk napján? – reménykedett.
- Milyen név az, hogy Suga? Cukor, vagy mi? – ragadtam le egy szónál, pontosabban névnél, mire mindketten fuldokoltak a röhögéstől. Jó tudni, hogy van humorom, csak ezt nem éppen viccnek szántam… Már meg sem lepődök a Dínón.
- Készülődj, mert késésben vagyunk! – szóltak még oda, majd még mindig kacarászva kimentek az ajtón, szerény személyem pedig belefogott a szokásos reggeli rutinba. Erről a három szóról természetesen abnormális lényemnek Micimackó Reggeli tornája jutott eszembe, és a kis dalocska, úgyhogy nem törődve a korommal, beálltam a tükör elé, elkezdtem énekelni, és tornázni hozzá.
- „Most hajolj most, rajta csak. Nem is túl nehéz. Rajta, rajta csak. Jó rím rá (nyam-nyam) a méz. Nyög a májam, no de már régi bölcs szabály; Több jó mézet nyalhat az, kin nincs annyi háj” – énekelgettem, majd utána persze a prózai részeket is elmondtam, és eljátszottam, majd újra énekelgettem. Miután ezzel végeztem, a Trallala dal közben nekiálltam ténylegesen készülődni. Vérbeli Micimackó fan vagyok, na! Öhm, egészre kész is lettem. Villámgyors vagyok, nem? Kinyitottam az ajtót, és a hét fiú már egészen türelmetlenül álldogált előttem.
- Olyan kis lassú vagy – nevetett ki a maknae. – Létezik egyáltalán lassú dinoszaurusz? Ha a régészek feltárnak egyet, kérvényezni fogom, hogy nevezzék el… öhm… - nézett tanácstalanul, mire lesokkoltam. Ezt látva, az az ádáz JungKook majdnem helyben elhalálozott a röhögéstől. – De hülye fejet vágsz! Totál bevetted! Nyugi, tudom a neved, Lala – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és még kacsintott is hozzá. Ugye nem kell mondanom, hogy időközben a maradék hat ördög már a földön fetrengett, ugye? Gonosz Kookie… Ezt még visszakapod egyszer, ígérem… - kezdtem el ördögi terveket szövegetni. Elgondolkoztam azon, hogy úgy mit kéne reagálni ezen csodás poénra, de nem jutott eszembe semmi, így csak egy nyelvnyújtásra futotta.
- Amúgy - kezdtem visszaterelni a témát valami olyanra, amin kevésbé égek -, nem is vagyok lassú. Egy átlagos lánynak minimum egy óra kell!
- De ti visszaalszotok sminkelés közben, vagy mi? –értetlenkedett Jimin. Már éppen készültem volna visszaszólni valami szépet, amikor a menedzserük közbeszólt.
- Ha szeretnétek reggelizni, akkor indulás! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, mire a fiúk ártatlan bárányokká változtak, és libasorban elkezdtek lemenni a lépcsőn. Én meg csak bámultam. Ez meg mi ez? Erre meg tetszik tanítani engem is? Szépen elkértük a szendvicseket, amiket váraakozás közben elmajszolgattunk, hisz a két hét alatt először idő előtt érkeztünk az autóhoz. Beültünk szerencsétlen járműbe (ami végigkísérte az ittlétüket, tehát elég ramaty állapotban volt), és mindenki a füles be, világ ki opció segítségével öt perc múlva már szundizott is. Kivéve engem és a mellettem ülő maknaet, mert egy kisebb „ki az erősebb?” vita után elkezdtünk szkanderezni. Természetesen porrá vert, de én azért nem adtam fel.
- Legközelebb, tuti én nyerek! – ígértem meg neki, mire pislogott párat, hogy jól értette-e.
- Legközelebb, tuti nem foglak hagyni – nevetett fel.
- Ó, de aranyosak vagytok! – fordult hátra, az úgy tűnik, még mindig nem alvó Jimin, egy óriási mosoly kíséretében.
- Most miért? – értetlenkedtem.
- Mi nem vagyunk aranyosak.
- Bizony, mi kemények vagyunk – mondtam totál pókerarccal. Aztán köbö két másodpercig bírtam röhögés nélkül, de az már mindegy…
- Persze – „értett velünk teljesen egyet”, majd nevetgélve előrefordult. Miután ezt megbeszéltük, mi, a két hátra száműzött, olyat játszottunk, hogy az egyik tátogja, ami a fülében szól, a másiknak meg ki kell találnia, mi az. Ebben már vérprofi vagyok, ugyanis Lorival is ezt szoktuk játszani, amikor utazunk valahova, így, bár szoros meccs volt, diadalmas győzelmet arattam. Épphogy elkezdtük a visszavágót, megállt az autó, és kinyílt az ajtaja. Kiszálltunk, és ahogy megbeszéltük, feltűnésmentesen, még a kocsi előtt elköszöntünk, hogy nehogy odabent valaki felismerje őket. Kezet fogtam a managerrel, majd a fiúkat is megölelgettem. Nos, játszhatnám a kemény kislányt, de az igazság az, hogy a vége felé már elkezdtek folydogálni a könnyeim. És mivel én hülye a reggeli rohanásban nem gondoltam vízálló festékre, úgy nézhettem ki (miután szépen megtöröltem a szemem), mint egy panda. A fiúk kivételesen, csak mosolyogtak csodálatos kinézetemen. Beálltunk, az összesen egy-két emberből álló sorba, nem tudom hány millió útlevéllel és jeggyel a kezünkben. Aztán körülbelül ötször mondtam el a nőnek (magyarul!!), hogy nem, én nem utazom, én csak kísérő vagyok. Nem, nem értette meg. Kérdezte, hogy hol a csomagom, nincs-e nálam innivaló, hol van a jegyem, az útlevelem, és ezeket felváltva. Ja, és hozzátette, hogy ebben a sminkben nem fognak felengedni a gépre. Kösz… Egy kisebb agyvérzés után, de letudtuk a becsekkolást is, és menniük kellett.
- Hívunk, ha leszálltunk Koreában – biztosított kérés nélkül TaeTae vigyorogva.
- Várni fogom – integettem nekik mosolyogva, mégis folydogáló könnyekkel. – Utazzatok jót, és nehogy valami galibát okozzatok a gépen! – figyelmeztettem őket, mire felnevettek, és elindultak. Azalatt a pár méter alatt még párszor visszafordultak integetni, majd egyszer csak eltűntek, én pedig azt vettem észre magamon, hogy a falnak támaszkodva állok (olyan menősen), bámulok előre, és patakzanak a könnyeim, amik még jobban elmossák a már amúgy is pandás sminkemet (már kevésbé menősen). Gyönyörű látványt nyújthattam, komolyan… Kimentem az épületből, hívtam egy taxit, majd egyből Lorit hívtam. Tudtam, hogy még alszik, de ő kért meg, hogy mindenképpen tegyem meg, tehát, nem panaszkodhat.
- MI A FRANCÉRT KELTESZ FEL HAJNALOK HAJNALÁN??? – köszönt bele vidáman, és szeretettel telve, hajnali négy körül.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – nevettem fel, mire egy hangos morgást(?) hallottam a vonal másik végéről. – Itt állok… egyedül… a repülőtéren – próbáltam rávezetni a dolog lényegére.
- Mi? Mit keresel te ott? ITT HAGYSZ?? És… TE SÍRTÁL?! Lala, magyarázatot! – követelőzött egyből.
- Öö… Miket beszélsz, ember? Megbeszéltük, hogy felhívlak, ha elmentek – próbáltam érzelemmentesen beszélni. – És nem sírtam. Csak megfáztam, és kész.
- Aha… Teeeee – kezdett bele a világ legboldogabb embereként beszélni – megkedvelted őőkeet!
- És? Ez teljesen normális, nem értem min vagy úgy fenn akadva…
- Megkedvelted őket, megkedvelted őket! – változott át egy ovis szintjén lévő 19 éves lányba. – Akkor most átjössz és BTS napot tartunk! – kezdett el tervezgetni.
- De… nekem 2 hétig minden nap az volt – nyögdécseltem elhaló hangon. Félreértés ne essék, tényleg nagyon megszerettem őket de 14 napon keresztül egyfolytában velük lenni…. –gondolkoztam, majd eszembejutott valami. – Ráadásul, még nem is voltam otthon!
- De anyudék tudnak róla, nem?
- De, de… ugye a főnök nem hívta fel őket? Haza kell jutnom! – ijedtem meg, majd mintha csak varázsmondatot mondtam volna ki, huss, megjelent a taxi. - Le kell tennem!
- Szia! – mondta majd megszakadt a vonal. Beültem a járműbe (mondanom sem kell ugye, hogy mennyire nézhettem ki hülyének…), megmondtam a sofőrnek a hotel címét, hisz még össze kell pakolnom, majd elindultunk.
- Elnézést, kisasszony… Magácska olyan cosplay jelmezes kislány? – kérdezte, a már kicsit idős sofőr bácsi. „Magácska… Brr” – borzongtam meg. A cosplay „jelmez” és a „kislány” ezek után már meg se kottyant… Nem szoktam beöltözni, meg Con-ra járni, de úgy tűnik kéne… Ki tudja, talán még az ilyen véletleneimből összehozok párat, és híres leszek. Na?
- Öhm… Igen, honnan tetszett tudni? – mosolyogtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze, ez egy jelmez és minden direkt így volt kitervelve…
- Látszik rajtad– mosolyodott el. – És hallod-e, te olyan ember-panda szerűség vagy, vagy mi?
- Bácsi, maga nagyon bennfentesnek tűnik nekem. Mondja, honnan tetszett informálódni? – vettem elő a legaranyosabb kislány énemet. Merthogy nekem ilyen is van, igen.
- A lányom is ezt űzi éjjel-nappal, no még ő nem olyan profi, mint te, de ő is aranyos dolgokat szokott kreálni – Ó, bácsi, ha ön tudná ezt… Miközben ezekről beszélgettünk, meg is érkeztünk a hotelhez, kifizettem a taxist, majd repültem is ki az autóból. Kár volt… Három lépést mentem, amikor meghallottam egy hangot, ami a nevemet mondja.
- Lala? – bizony, ő volt az, a recepciós srác, akiről azóta kiderült, hogy négy éven keresztül évfolyamtársak voltunk. Egyszer észrevett a folyosón a fiúk nélkül (mert amikor ott vannak, nem mer ám a közelembe jönni, mert van 7 erős vadállatnak TŰNŐ ázsiai fiú), és elkezdett magyarázni a ballagásról, meg hogy velem szerette volna táncolni a keringőt, és itt leesett, hogy valamiféle köze lehetett hozzám. Aztán lelestem a nevét a névtábláról, és megkérdeztem Lorit… Ez van, na… - Meg sem ismertelek… ebben a… sminkben… És miért taxiztál? Felhívhattál volna, és jöhettünk volna együtt! – ábrándozott, majd anélkül, hogy válaszolhattam volna, folytatta- Te sírtál? Azok miatt? Odamegyek, és úgy kilapítom őket, hogy azt is megbánják, hogy megismertek! - kezdett idegeskedni. Elképzeltem a jelenetet. Odamegy hozzájuk, megpróbál hozzájuk érni, és meghal. Mert, ugye amikor lementünk úszni, akaratlanul is láttam, hogy azért ez az edzés dolog tényleg használt nekik. Ez meg… Szerintem azt se tudja, mi az a súlyzó… meg a bicepsz… Mondtam már, hogy velem akart keringőzni? (De én mielőtt akárkit el kellett volna utasítanom, megkértem a szintén végzős fiú kosárlabdacsapat kapitányát, akivel amúgy is jóba voltam, hogy mentsen meg.) Igen… kicsit… öhm… tetszem neki. Ez van. Nos, egész magas, szőke hajú, kék szemű, egy csepp izom nincs rajta (ami ma ugye menő), helyes arcú, öltözködéséből ítélve jómódú, valamelyik szuper egyetemre ment, beszél három nyelvet folyékonyan, és egész kedves is, meg törődő. Bármelyik lány az ölébe hullana… kivéve engem. Nem kell nekem szőke herceg fehér lovon. Az túl… tökéletes. A tökéletes fiú, aki még szerelmes is a lányba, az semmi kihívás. Ha még ez be is jönne nekem, akkor is, percek alatt megunnánk, és vagy megutálnánk egymást, hisz köztudottan kiállhatatlan természetem van. De nekem ez már alapból nem jön be. Nevezhettek akármilyen világi baromnak, ez így van. Nem tudom, a szőke haj, kék szem, már amúgy is riasztó számomra, hisz én is pontosan így nézek ki. Bár nem nagyon szokott érdekelni, mit gondolnak rólam mások, azért az tényleg érdekesen nézne ki (legalábbis, ha ezt látnám, akkor nekem tuti az lenne), hogy egy ilyen kívülről egészen hasonló pár megy az utcán, vagy… nem tudom, úgy van. Nekem a magasság az nem igazán fontos, viszont az, hogy kölcsönösen cikizzük és piszkáljuk egymást, az nagyon. És egy ilyen emberrel ez nem megy. Hisz, egy igazi herceg is, ha kigúnyolják, fejét veteti, vagy legalább 100 esztendeig száműzi őt az országából, az tuti. Az anyagi háttér egyáltalán nem számít, és a tudása se, maximum plusz pont, ha nem egy világi hülyével állok szemben, és ha valaki beszél, mondjuk koreaiul, meg angolul egy kicsit.
- A reptérről jöttem, és nem mia… - kezdtem el a mondatot, majd könyörtelenül belevágott a szavamba.
- Miért, hol voltál? – értetlenkedett. Hát ez hülye…
- Mondom, a reptérről jöttem, mert….
- Igen, hallottam ezért kérdeztem, hogy hol voltál! – idegeskedett. MÉG Ő KAPJA FEL A VIZET? EZ MILYEN MÁR?!
- Megengedné őfelsége, hogy befejezzem az az egy k*****ott mondatot, amiben véletlenül a te kérdéseidre próbálok válaszolni?! – húztam fel magam, mire meglepett fejet vágva, elhallgatott. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam. – Tehát, a reptérről jöttem, ahova a fiúkat kísértem el, ugyanis mennek haza. Igen, ez volt az indok, amiért sírtam, és nem tettek ellenem semmit, sőt. Azért nem hívtalak fel, mert nincs meg a számod, de ha meglenne se tettem volna. Megverni nem ajánlott őket, ugyanis, olyan izmos karuk és olyan kockás hasuk van, hogy te olyat még nem láttál – fejeztem be. Az elején még tuti sokkban volt, az idegrohamom miatt, aztán az utolsó mondatnál, az a tipikus ijedt, „és ezt te honnan tudod” arccal bámult rám. – Érthető? – indultam be a hotelbe. Útközben hallottam egy mondatot tőle, de nagyon remélem, hogy félreértettem.
- Még dühösen is csinos - suttogta, engem pedig a hányinger kerülgetett. Igen, tudom, tényleg rohadt nagy paraszt vagyok, de ez van, ezt kell szeretni. Amint beléptem az épületbe, elkértem az összes kulcsot, összepakoltam a szobámban, majd átnéztem a fiúkét is, nem hagytak e ott semmit, miközben ezt imádkoztam:
- Óó csak ne alsónadrág legyeen. Óó csak ne alsónadrág legyeen – természetesen nagyon ügyes volam, hogy megnéztem, mert mindenkihagyott el valamit (nem, nem alsógatyát), például találkoztam plüssökkel, pólókkal és sok-sok sapkával. Egy sapit tuti mindenki itt hagyott, az nem kétséges. Volt vagy tíz. Ha ennyi maradt itt, akkor mennyi volt egyáltalán? – gondolkoztam, majd mindent elraktam a táskámba, figyelve arra, hogy a fullcap-ek meg ne sérüljenek, mert úgy látszik, ez a mindenük, bár találtam pár beanie-félét is, annak ellenére, hogy nyár van, és rohadt meleg. Miután vagy nyolcszor leellenőriztem minden szobát, a hátsó ajtón kiszökve hazabuszoztam. Igen, még mindig pandás sminkbe. Miért nem mostam le? Jó kérdés… Jó kérdés… Tehát, a járművön mindenki totál hülyének nézett, egy emós pedig lepacsizott velem, és megdicsérte a kinézetemet. Nagyjából hat körül értem haza, és anyáék, mintha csak rám vártak volna, már munkára készen álltak az ajtóban, én pedig már kezdtem mormolni magamban az imákat.

(folyt. köv.)

Why are you shaking up my heart? - 7. rész

7. rész

Valamikor az éjszaka közepén ébredhettem fel, a filmnek köszönhető rémálmomból. Akkor ijedtem meg még jobban, amikor körbenéztem, és egyedül találtam magam, a sötét szobában. Meg sem próbáltam visszaaludni, egyből bekapcsoltam a tévét. Egy darabig keresgéltem, majd a Music Channelen találtam magam. Tudtam, hogy a legjobb barátnőm még hajnali kettőkor sem alszik, ezért írtam neki KakaoTalkon. Mint gondoltam, egyből visszaírt. Mit csinál ez ilyenkor? –gondolkoztam. Örök rejtély marad… Éppen a tévére bambultam, amikor ismerős arcokat véltem felfedezni benne. Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, miközben videóhívást kezdeményeztem Unnieval.
- Te most ugye ezt nem mondod komolyan? – fordítottam a tévékészülék felé a kamerát.
- ÁÁÁ – sikítozott. – DANGER!
- Tehát tényleg ők azok – sóhajtottam, mire Lori elkezdte énekelni (khm ordibálni) a dalt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bekapcsolnád a tévédet, és mondjuk, engednéd, hogy meghallgathassam ezen csodát, amiért úgy odavagy? – beszéltem enyhe szarkazmussal a hangomban, mire vigyorogva kinyomott. Egész jó dal… - konstatáltam magamban, majd lefotóztam a képernyőt, hogy holnap meg tudjam mutatni a fiúknak is, kikapcsoltam a tévét, és visszaaludtam. Reggel megint telefoncsörgésre ébredtem, csak legnagyobb meglepődésemre, a mobilom szólt. Az érzés, amikor annak a nevét látod meg a kijelződön, akinek amúgy meg sem adtad a számodat, na az, komolyan csodálatos. Főleg, ha ez a hívás kelt fel álmodból. JungKookie százmillió szívecske és smiley hív engem… WTF?
- Halló? – szóltam bele a telefonba, mintha attól tartanék, hogy valaki csak szórakozik velem.
- Szia Noona! – csengett a jól ismert hang a vonal másik végéről. – Képzeld, fotózásra kell mennünk, és te is kellesz, szóval 15 perced van elkészülni! – mondta vidáman, majd letette a telefont. Éppen visszaaludtam volna, amikor leesett, hogy mit mondott. Szélsebességgel készültem el, és tíz perc múlva már a fiúk ajtaját vertem. Reggelire nem volt idő, rögtön menni kellett, hogy lefotózzák őket a nevezetességeknél. Mint kiderült, ez nem tíz perc. Hogy mire kellettem én? A fényképész magyar volt, nulla angoltudással, a koreairól meg ne is beszéljünk… Én voltam az, aki mutogatott, és fordított mindent össze-vissza. Meg természetesen az is, aki leszedte a gonosz fotós fejét, amikor ordibálni kezdett szerencsétlen fiúkkal… Délben beültünk pizzázni, majd rohanni is kellett a következő helyre. Az elkövetkező napok ugyanígy teltek. Korán kelés, fotózás, gyorskaja, megint fotózás, szállodai vacsora, alvás, és ez ismétlődött körülbelül 4-5 napon át. Utána múzeumokat látogattunk, és megint rám hárult az a csodás feladat, miszerint figyeljek rájuk, hogy ne tegyenek tökre semmit, és fordítsam le, hogy mi miért van kiállítva. Például a Természettudományi Múzeumban kiakasztottuk a biztonsági őr bácsit, mert túlságosan is rosszul voltam a Múmia Kiállításon a látványtól ahhoz, hogy vigyázzak a fiúkra. Másnap reggel már 10 előtt öt perccel a próbateremben voltunk. Kezdek hozzászokni, ehhez az én jövök elsőnek dologhoz… Nagyjából tizenöt perccel az érkezésünk után, már mindenki ott volt, kivéve Fannit, akinek hollétéről senki sem tudott semmit. Amíg várakoztunk, a gépen hallgattunk zenét, a többiek táncolgattak rá, én pedig röhögtem. Hát, nagyjából három fiún kívül senki nem jó a free-style-ban… Félreértés ne essék, én se, csak én ezt nyíltan elismerem. A Bangtan éppen a Boy in Luv-ot táncolta el nekünk (igazából vagy fél órán kérleltük őket előtte), amikor kinyílt az ajtó, és a hiányzó főnk belépett rajta egy dobozzal a kezében.
- Unnie! – integettem neki serényen. – Mi van a kezedben?
- A fellépőruhád – mosolygott rám, mire elképedtem.
- Az enyém? – kérdeztem, mire odadobta nekem a dobozt. Amikor kinyitottam, akaratlanul is széles mosolyra húzódott a szám.
- Mi van benne? – kérdezte Tae.
- Egy nagyon menő pulcsi – röhögtem, majd felemeltem a tárgyat, úgy, hogy feléjük legyen a felirat, mire felnevettek. Egyen felső, egy nagy JungKook felirattal rajta. – Köszönöm szépen! – vigyorogtam.
- Vedd már fel! – szólt rám Lori. Engedelmeskedtem neki, és beálltam a maknae mellé, és egy pillanatig komor arccal bámultam magam a tükörben, de nem bírtam tovább így elnevettem magam.
- Amúgy… Mi lesz a második szám, amire táncolunk? – tettem fel a kérdést magyarul, majd lefordítottam, hogy a fiúk is értsék. Ez volt az a mondatom, amivel robbanásszerűen indítottam el egy hatalmas vitát. Próbáltam belefolyni, de szokás szerint senki nem hagyott szóhoz jutni, így a fülesem társaságában leültem a géphez, és elkezdtem keresgetni. Mivel a többiek tippjei CSAK BTS dalok voltak, így úgy döntöttem, hogy jó fej leszek, és én is csak ezen a téren mozogtam. JungKook (miután gondolom őt sem hallgatták meg), leült mellém, és segített a keresésben, végül is, ő csak jobban tudja, hogy milyen táncokat adtak elő. Amikor találtam egyet, ami egészen szimpi volt, ránéztem, és amikor megkaptam az „ez megoldható lenne” pillantást, akkor megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet.
- Hééé! Hahó! – kalimpáltam össze-vissza, de semmi eredménye nem volt. Elgondolkoztam, végül azt láttam legjobb megoldásnak, ha felveszem maximumra a hangerőt a laptopon, kirántom belőle a fülest, és elindítom a videót. Erre mindenki felfigyelt, én pedig diadalittas mosollyal fordítottam feléjük a gépet.
- Erre hogy találtál rá? – kérdezte csillogó szemekkel Bell, mire rámutattam a profi segítőmre. A többiek mind a táncot elemezték, de észrevettem, hogy a drágalátos „amiótaismeremalegjobbbarátnőm” egy fülig érő vigyorral a fején bámul rám. Egyből leesett, mire gondolhat.
- Nem! – kezdtem, majd felsoroltam ugyanezt a szót, az általam ismert összes nyelven.
- Pedig nagyon úgy tűnik – beszélt szerencsémre magyarul.
- De ne tűnjön úgy! – kapálóztam mérgemben.
- Én arról nem tehetek, hogy félreérthető – röhögött ki.
- Ezt már megbeszéltük egyszer, nem?
- De azóta megint így gondolom – vigyorgott.
- De ez hülyeség! Amiről beszélsz, az nincs! Most éppen a semmiről társalgunk! – hitegettem az igazamat.
- Ahha, persze – bólintott, mindenféle szarkazmus nélkül… Idézőjelben. Természetesen a kis vitánkkal elértük, hogy mindenki ránk figyeljen. A lányok értették, és ők is csatlakoztak Unniehoz, viszont legnagyobb szerencsémre a fiúk nem. Már csak az kéne, hogy ezek a zsenik (pl.: Jimin) is elkezdjenek szívatni ezzel. Na meg, hogy a kis maknae félreértse! Jajj… Miután ezt kitárgyaltuk, nekiálltunk próbálni. A Boy in Luv-ot vagy kétszer bemutattuk, de ez már nagyjából megy, már csak apró finomításokra van szükség. Utána a fiúk nekiálltak megtanítani nekünk, az It’s tricky-re a táncukat. Ez nem olyan kifejezetten nehéz, csak van benne egy rész, amikor ilyen fejenállás-szerűséget kell csinálnom, na attól, még parázok rendesen.
- Neeem, én ezt nem akarom! – nyígtam, amikor JungKook bemutatta, hogy nekem pontosan mit is kéne művelnem. – Ez életveszélyes! Kizárt dolog!
- De hiszen te találtad ezt a koreográfiát – értetlenkedett Lori.
- Igen, tudom, és zseniális vagyok. De ezt a részt én nem csinálom meg – vágtam le magam a földre. – Nem lehetne kitalálni a helyére valami mást?
- Nem – adott egyértelmű választ Kook, majd megfogta a csuklóm és megpróbált összekaparni a földről. Nem, nem sikerült neki. – Szeretnéd, hogy felemeljelek? – tette fel ezt az igen hatásos kérdést, mire egyből felpattantam. A reakció úgy nézett ki, hogy a lányok vigyorogtak, mint a vadalma, a fiúk röhögtek, JungKook meg büszke volt magára. Lépésről lépésre követtem a „tanár bácsit” de semmi haszna nem volt. Ja, de, annyi, hogy majdnem összetörtem magam. Még próbálkoztam ezeregymilliószor, de nem sikerült. A többiek már szerintem kívülről fújták, hogy mit kéne csinálnom, de nekem nem ment. Már mindenki ki volt akadva (velem az élen), de Kookie még mindig nem adta fel,és újra és újra megcsináltatta velem. Mármint, próbálkozott.
- De nekem ez nem megy! – nyafogtam.
- Pedig ez olyan könnyű! – replikázott a maknae.
- Neked akkor miért telt két napba, hogy megtanuld? – kérdezte Jimin fel sem nézve a telefonjából. Igen, engem éppen halálra kínoztak, ők meg kockultak… Ezután, a lehető leghitetlenebb fejjel néztem a „tanáromra”.
- Könnyű, mi? –vágtam le magam a földre. – Szünetet tartok.
- Szeretnéd, hogy felemeljelek? – vetette be az adu-ászát. Na, te azt csak hiszed!
- JungKook! – néztem rá óriási bociszemekkel.
- Öt percet kapsz – esett ki a „gonosz tanárbácsi, aki túlhajtja a gyereket” szerepéből. Sőt, még láttam, hogy mosolygott is egy kicsit! Ebben a fél órában először… Komolyan nem viccelt, másodpercre pontosan öt perc múlva, felrántott a földről, én meg nem voltam rá felkészülve, és nem tudtam ülve maradni.
- Hjaj, akkor mit is kell csinálni? – kérdeztem már hullafáradtan.
- Csak támaszkodj a kezeidre, hogy ne törjön ki a nyakad! – kérdezte már egy fokkal kedvesebben, mint előzőleg. Unottan sóhajtottam egyet, majd megpróbálkoztam vele. Nem estem hasra, ezért teljesen biztos voltam benne, hogy valamit elcsesztem.
- Na, most mit rontottam el? – kérdeztem, amikor felálltam. Egy igencsak meglepődött szempárral találkoztam.
- Ezt nem lehetett volna megcsinálni fél órával ezelőtt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Jaa, hogy ezt kellett volna végig csinálni? – esett le.
- Javíthatatlan vagy – rázta a fejét, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem.
- Köszi, cuki vagy – nevettem még mindig. Ez természetesen a lányok „óóó” –zása után (ezt a mondatot mindenki értette), átment egy jó kis szemforgatásba. Hogy ezek mindent ÚGY értenek… Miután nagyjából háromnegyed óra után sikerült prezentálnom, amit kell, folytattuk tovább a tánctanulást. Hat óra körül, már mindenkinek összeálltak a fejében a mozdulatok, egy kis gyakorlás híján tökéletes.
- Holnap ráértek? – kérdezte Fanni tőlünk, vagyis inkább tőlem. Fordítottam a fiúknak a kérdést, majd gyorsan válaszoltam is rá.
- Tíztől fotózás, de nagyjából háromra már végzünk.
- Már megint? De már csak négy nap és indulunk haza! – értetlenkedett Tae. Ez volt az a pont, amikor megértettem azt, amin a nap során sokat agyaltam. Nem értettem, hogy miért veszünk új táncot, amikor még a régiben sem vagyunk biztosak. Aztán rájöttem. Már teljesen természetesnek vettem, hogy ez a hét idióta a nap huszonnégy órájában körülöttem van, de ez a mondat visszarázott a valóságba, miszerint pár nap, és olyan, mintha nem is ismertük volna egymást. Nem hazudok, az életkedvem egyből zuhant egy párszáz kilométert. Akaratom ellenére, egészen megkedveltem ezeket a hülyéket. Megbeszéltük, hogy holnap háromkor találkozunk, majd elindultunk vissza a hotelba. Ők természetesen végbohóckodták az utat, de tőlem egy röpke mosolynál többre már nem futotta. Valamilyen különös okból rossz volt a hangulatom, és nem volt kedvem még a nevetéshez se. A szobában felérve ma egyből elnyomott az álom.

Why are you shaking up my heart? - 6. rész

6. rész

Az úszás után, elkezdtünk készülődni a vacsorához. Nem volt semmi komoly, de ezért mégis kell ilyenkor egy fél-egy óra, hogy hajat mossunk, meg ilyenek. Mármint nekünk, lányoknak. Azt, hogy a fiúk hogy készülnek el ilyen gyorsan, az örök rejtély marad. Tehát, én kedves kislány voltam, és előreengedtem a vendéget. Ezzel elment egy jó háromnegyed óra. (Nem mondom meg, mennyi hívást kaptam, hogy „Kész vagytok már?” „Még sok idő kell?” „ Nem sietnétek egy kicsit?”. A lényeg, hogy sokat.) Mikor sorra kerültem, én megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet kelljen várniuk. (Állítom, nem könnyű úgy gyorsan hajat mosni, hogy közben a legjobb barátnőnk a zárt ajtón átkiabálva kötelez arra, hogy válaszoljunk neki ilyen és hasonló kaliberű kérdésekre, mint „Azt hogy a francba csinálják, hogy háromszor olyan gyorsan készülnek el mint én, mégis ilyen csodálatos a hajuk? Jó, mondjuk nekik mindenük csodálatos, de akkor is! Lala, te érted ezt?”.) Egy fél óra múlva, odakint egy már ideges Loretta várt engem. Mármint, rám. Igazából, láttam rajta, hogy már nagyon sietne a fiúkhoz.
- Menj át, ha már nem bírsz magaddal – röhögtem ki.
- Mi? – tágultak ki a pupillái. – Átmehetek?
- Nem. Ha belépsz, megesznek előételnek – mondtam „teljesen komolyan”, mire (úgy látszik megkönnyebbülve) felsóhajtott.
- De, nem baj, hogy itt hagylak?
- Még úgyis hajat vasalok – legyintettem mosolyogva. Ő úgyis lefoglalja őket, legalább nem fognak nyafizni, hogy éhesek, én pedig nyugodtan megcsinálhatom a hajkoronám. Igen, tudom, hogy azt mondtam, sietek. De ha ezt nem csinálom meg, esküszöm, hogy az első személy, aki eszébe jut az embernek rólam, az Izabella Göndör… Nekiálltam nyugodtan a hajvasalásnak, természetesen úgy, hogy üvöltött a zene a telefonomból, én pedig szintén énekelgettem. Így történhetett az, hogy nem vettem észre, hogy valaki áll mögöttem.
- Nincs is rossz hangod Noona! – nevetett fel a kis kém. Kitaláljátok ki volt az?
- Basszus! – ijedtem meg, szerintem tök jogosan, majd az imént megégetett fülemhez kaptam, ugyanis a nagy kapálózásban (ami, ami miatt volt, hogy frászt kaptam, ami meg amiatt volt, hogy JungKook megrémisztett, tehát ez az egész a kis gonosz maknae hibája!), a nem éppen hideg eszközzel „megsuhintottam”.
- Jól vagy? – ugrott oda hozzám.
- Rám hoztad a szívrohamot, és kis híján megsütöttem a fülem. Hogyne – váltottam egyből flegmába, majd megláttam a fiú nagy bűnbánó szempárját, és egyből megpróbáltam menteni a menthetetlent, elérni, hogy ne érezzen bűntudatot és ne haragudjon rám. -  Mármint, bocsi… Ez csak reflexből jött… - szégyelltem el magam. Ő itt van, és aggódik, én meg ilyen bunkó vagyok vele. Taps taps. – Nem vészes – próbáltam minél szélesebb vigyort varázsolni az arcomra, hogy el is higgye, amit mondok.
- Biztos? – fürkészett még mindig félőn. Kész. Egy paraszt vagyok. És még sok minden más is, de ez a legszebb jelző, amit lehet a magamfajtákra találni. A többibe mind van káromkodás.
- Tuti – mosolyogtam. És elérte, hogy nekem legyen bűntudatom! Jó, igaz, hogy jogosan van, de ha valaki kihozza belőlem a köcsögöt, akkor általában ő az, aki rosszul érzi magát, és nem én!
- Akkor jó – derült ki az arca. – Megvárlak itt jó? A többiek azért küldtek, mert már éhesek.
- A maknae-sors – gondolkoztam hangosan, mire felnevetett. Ő biztos ismeri az érzést… Folytattam a munkámat, és elkezdtem dúdolgatni, majd azon kaptam magam, hogy már JungKookkal együtt énekelek. Nem is halkan. Igen, lehet, hogy ez is lassította egy kicsit a haladásomat, de az a mentségem rá, hogy nem tehetek róla. Jó, mi? Egy fél óra múlva jött el az a pillanat, amikor kihúztam a hajsütővasat a konnektorból és bevágtam a táskámba.
- Haragszol rá? – kérdezte röhögve az éppen a telefonján játszó Kook.
- Én nem, de valaki biztos… - nevettem, majd elgondolkoztam. – például a másik szobában ülő éhes fiúk, úgy, mint azt a tárgyat, ami miatt nem mehetnek enni.
- De az nem a hajad?
- Pofa be – néztem rá szúrós szemekkel, majd átmentünk a másik szobába.
- Ti mit csináltatok eddig? – kérdezte kiakadva Lori. Biztos kiakasztották a többiek. Ő akart átjönni…
- Nekem van pár tippem – kacsintott vigyorogva Jimin, de peche volt, mert pont mellette mentem el, így jól fejen suhintottam.
- Hajat vasaltam – mondtam egyszerűen.
- Ez mind szép, és jó, de én éhes vagyok – jelentette ki YoonGi, mire mindenki heves bólogatással fejezte ki egyetértését. Így, 100%-os egyetértéssel úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni. Mi lányok lemaradtunk, hogy nyugodtan tudjak neki mesélni.
- Mondtam már, hogy egy bunkó paraszt vagyok? – kezdtem magyarul a történetemet.
- Nem drágám, de anélkül is tudtam. Na, mesélj.
- Képzeld el a jelenetet, hogy teljesen bele vagyok feledkezve a világomba, énekelgetek, meg minden, erre JungKook megszólal mögöttem. Én rohadtul megijedek, és megsebesítem a fülemet. Aztán ő észreveszi, kedves én meg flegma vagyok, csak úgy, mint általában. Valószínűleg totál megsértettem, aztán elkezdtem szépíteni a dolgokon kedvesen, és aztán mosolygott nekem meg bűntudatom van – hadartam el egy szuszra az egészet.
- Kedves, ezt most lassabban és próbálj meg összefüggő mondatokat használni – röhögött ki, mire elmondtam mindezt úgy, hogy levegőt is vettem közben. – Értem… - folytatta. – Nem hinném, hogy olyan sértődékeny lenne, szerintem inkább csak aggódott… És, nem lehet, hogy – kezdte a már jól ismert mondatát, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem – jelentettem ki határozottan.
- Azt sem tudod, mit akarok mondani!
- Hidd el, pontosan tudom.
- De biztos? – véltem reménysugarat felfedezni az arcán.
- Biztos – bólintottam. Mindig ezt csinálja. Amióta ismerem. Elmesélek neki egy sztorit, ami egy sráccal kapcsolatos, és máris elkezdi, és a végén beleveri a fejembe, úgy, hogy még én magam is elhiggyem, ami nem igaz. Ha valaki nem vágná, hogy mi a szitu (amit teljesen megértek, hisz dühösen sosem beszélek érthetően), akkor itt erről a tetszik-e neked, avagy sem témáról van szó. Miután ezt kibeszéltük (és még fél órán keresztül taglalta, hogy mennyire kár), sikerült lemennünk azon a lépcsőn, amin a mondandóm fele óta állhattunk. A fiúk már bent ültek és már a másodikat eszegették, amikor leültünk.
- Mit traccsoltatok ennyit? – röhögött HoSeok.
- Csak volt a sorozatunknak egy új része, és mivel nem tudom megnézni veletek, ezért el kellett mesélnie. Kicsit több, mint egy órás egy rész, tehát volt mit – vágtam ki egyből magunkat. Mint a vízfolyás… Nem vagyok rá büszke, de na! Erre egyből abbahagyták a kérdezősködést, de teljesen megértem, hisz egyértelműen arra gondol ilyenkor egy fiú, hogy a csajok csak olyanokat tudnak nézni, mint a Pretty Little Liars vagy a Gossip Girls. Ez természetesen nincs így, de higgyenek amit akarnak. Körbenéztem, hogy mit választottak enni a segítségem nélkül és elhűlt bennem a vévér. Félrerakott levesestányérok (amikben, így ránézésre eléggé emberes adagok lehettek), és jó kis magyaros ételek. Ráadásul elég sok.. Az, hogy ezek nem fognak aludni éjjel, az hótziher. Ki fog velük fent maradni? Jah, persze. Én. Ránéztem Lorira, de láttam, hogy benne is hasonló érzések játszódhatnak le. Mi inkább egy kicsit kevesebb kaját hoztunk, meg egy kis desszertet. Ennyi kellett a cukorfalóknak is, megrohamozták a sütis pultot. Most már megvan a cukor is az ébren maradáshoz. Szuper… Már éppen mindenki ment volna be a szobájába, amikor Lori megszólalt.
- Hé! Mi lenne, ha néznénk egy filmet? – kérdezte mosolyogva. Ez kész. Ez a nőszemély a biztos halálba lök minket. Természetesen a kijelentését, örömujjongás fogadta. Bár, elnézve, hogy örülnek neki, talán még a pokolba is leugranék… Fúj, ez de nyálas volt!. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a mellettünk lévő szobában nézzük meg, mert ott mondhatni rend van, és mert a mi szobánkba ők nem jöhetnek be, és pont. Így történt az, hogy este tíz körül mind nekiálltunk Simpson család – A film-et nézni. Azt az egy és fél órát, még kibírtam ébren, de miután fogták, és elkezdték a 26. évad részeit nézegetni (hozzátenném: fan vagyok és premieren nézem), akkor jött el a pillanat, hogy a földön ülve, a számítógéphez kötözött tévé előtt bealudtam. Az viszont megnyugtatott, hogy barátosném már a film végénél álomba szenderedett.

///

- Nehogy leejtsd!
- Mondod te? Figyelj inkább arra, hogy ne bukj fel a cipődben!
- Halkabban, hülye! Még a végén felébrednek.
- Persze, pont arra fognak felébredni, hogy nem beszélek olyan halkan, hogy még én se halljam. Viszont arra tényleg semmi esély nem volt, hogy te ébreszd fel őket, azzal, hogy bömbölteted a zenét... Huppsz!
- Erre beveri szerencsétlen csaj fejét a falba. Mondd Kookie, te normális vagy?
- Ez csak azért volt, mert itt dumálsz nekem! És amúgy sem ébredt fel.
- Persze. Ettől az ütéstől azon se csodálkoznék, ha kómába zuhant volna…
- … Nálad van a kulcs?
- Azt hittem, hogy te hozod.
- Jimin! Ahj. Visszamegyek érte.
…
- Parancsolj hyung.
- Siker! Öcsém, itt mekkora rend van!
- Tegyük le őket, aztán menjünk is.
- Okké Kookie! Azok ott a telóik?
- Mi a hátterük?
- Az egyiken természetkép, jéé a másikon meg a Bangtan!
- A második lesz a Lorié.
- Igen, ez valószínű. Vajon mi lehet a zárolt hátterük?
- Oldjuk fel.
- Kódos…
- Melyik a Laláé?
- A fehér.
- Mindkettő fehér!
- Tényleg. Akkor ez.
- Hüm… „1997”… Jackpot!
- Te ezt honnan tudtad?
- Láttam, amikor beírta. De ugyanaz a háttere.
- „BangtanSonnyeondan”?… BEJUTOTTAM!
- Ne kiabálj!
- Itt is mi vagyunk csak ez egy másik kép.
- De ez tiszta régi! Hé, csináljunk egy újat?
- Végre egy normális ötlet JungKookie! De akkor már szegény Lalának is át kéne állítani ezt az uncsi virágot…
- Csak nincs elég fény…
- Kapcsoljuk fel a villanyt! Úgy se ébrednek fel.
…
- Vajon milyen fejet fognak vágni, ha ezt meglátják?
- Érdekes lesz, annyi szent.
- Mi a telefonszámuk?
- Na de JungKookie!
- Hidd el, szükség lehet rá! Például, ha elveszünk valamilyen múzeumban, akkor hogy fogjuk elérni?
- Én is ezt mondanám…
- Nem érdekel, én átírom…
- Akkor már én is… De írjuk bele a miénket is, hisz nem biztos, hogy idegen számot felvesznek. Meg akkor már mindenkiét átírhatjuk…
…
- Szerintem menjünk… Így tényleg fel fognak ébredni, és két álmos és ideges Noona mellett nem hinném, hogy túlélnénk…

///

Reggel két dolgot véltem felfedezni. Egy: a szobánkban vagyunk. Kettő: rohadtul fáj a fejem. Mintha a fejemmel zúzták volna le a falat, vagy ilyesmi. Meg akartam nézni, hogy mégis mennyi idő lehet, de amikor felélesztettem a mobilom, ijedtemben egy sikítás kíséretében elhajítottam. Az ágyra esett, pontosabban Lorira.
- He? – ébredt fel ő is.
- Bocs, véletlen volt – mondtam, mire megnézte ő is az eszközt, amivel majdnem pofán találtam.
- Basszus! – ejtette ki a kezéből. – Ezek mik ezek a fejeeek? – kezdett el röhögni, mire én is megnéztem, majd együtt nevettem vele. Ez olyan tipikus peace-jel mutatós (hogy miért mániája ez az idoloknak?), „yolóságvan”-os képre sikerült. Amúgy 9 óra volt… Felhívtam a fiúk szobáját, és mindenkit felkeltettem, hogy le tudjunk menni időben reggelizni. Noona bekeményít… Az volt a tervem, hogy kimegyünk, mondjuk egy játszótérre, hagy rohangálják ki magukat, de erről sajnos le kellett tennem, amikor el kezdett zuhogni az eső. És még villámlott is… Loretta kedves, az anyukájára hivatkozva hazarohant, mintha tudná, hogy mi fog következni. Biztos vagyok benne, hogy így is volt… A fiúk köteleztek arra, hogy nézzek velük horrort. Én nem vagyok az a tipikus lány. Nem nyávogok, nem sikítozok, és eléggé ritkán kapok fangörcsöt. Szerelmes sem voltam még soha. De van két dolog, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik az ijesztő filmek, a másik pedig minden csúszómászó kis élőlény… Én ezt meg is mondtam nekik, de süket fülekre találtam. Volt pár szökési kísérletem (az első film felénél, a végénél, a második film közben is vagy kétszer), de úgy a harmadik Paranormal Activity résznél már feladtam. Tudjátok, én tipikusan az az ember vagyok, aki még a Horrorra Akadva-tól is fél, nemhogy az egyik legparázósabb filmtől… A fiúk azt mondták, hogy tök jó velem horrorfilmet nézni, mert megadom alá a sikolyokat, de állítom, hogy a fele nem is én voltam, hanem Jimin és HoSeok. Én csak néha sikítoztam! Legnagyobb csodálatomra, viszont JungKook tűnt a legnyugodtabbnak az egész film alatt. Nem értem… Éjfél körül, amikor a 3. filmnek is vége lett, és én még mindig falfehéren bámultam a falat, úgy döntöttek, hogy „kedveznek nekem is”. Berakták, a Csillagainkban a hiba-t… Meséltem már, hogy nem vagyok az a tipikus lány? Igen… Nagyjából fél óra múlva, már a földön üldögélve szundiztam.

Why are you shaking up my heart? - 5. rész

5. rész

Arra keltem, hogy csörög a belső telefon.
- Haló? – szóltam bele még kómásan.
- Noona – hallottam Jungkook hangját a vonal túlsó végéről.
- Igen? – kérdeztem, majd egy pillanatra elgondolkodtam. – Basszus! – ugrottam fel, mint egy szöcske. – Sietek! – tettem le azonnal a telefont, majd villámgyorsan elkészültem, és már hívtam is vissza a mellettem lévő szobának a lakosait.
- Noona! – köszönt bele megint vidáman a kis maknae.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- A többiek már itt vannak.
- Mennyi az idő? – kérdeztem úgy teljesen mellékesen.
- Reggel 7 – válaszolt nekem, és a hangjából ítélve vigyorgott, mint a vadalma. A háttérből erős vihogást hallottam, úgyhogy egyből leesett, hogy ezek a kis izék megvicceltek.
- Óh *****! – káromkodtam el magam. – Hogy rohadnátok meg mind! – csaptam le a telefont, mire kirontottam a szobából, és elkezdtem dörömbölni a fiúkén.
- Sajnálom, de nem engedhetlek be, különben a többiek megölnek! – szabadkozott Tae. Ó, drágám nyugodj meg, ha beengedsz, biztos, hogy nem a fiúk fognak megölni téged! Még egy pár percig ott álltam, majd eszembe jutott egy zseniális ötlet.
- Szia! – köszöntem a recepciósnak. – Elkérhetném a 112-es szobának a pótkulcsát? A fiúk bezárták magukat, és most nem tudnak kijönni – hazudtam egyet gyorsan.
- Persze, de amint sikerült kinyitni, hozd vissza!
- Oké,oké – mondtam gyorsan, nem is figyelve arra, hogy mit mond. Kikaptam a kezéből a kulcsot majd felrohantam, és kinyitottam a fiúk szobáját. Amit láttam, az nem lányoknak való... Az első kép, ami a szemem elé tárult, az az volt, hogy ezek heten egymáson fetrengenek. Nem is kell mondanom, egészen falfehérré váltam.
- Oh, szia Noona! Hidd el ez nem az, aminek látszik… - nyöszörögte legalulról a legfiatalabb.
- Ah…ha –voltam 100%-ig meggyőző. –Öhm, fiúk, ha végeztetek a bu… akarom mondani a fetrengéssel, akkor majd szóljatok, mert már van kaja – hebegtem majd kisiettem a szobából, és visszavittem a kulcsot a recepcióra. Úristen… fúj! –borzongtam meg. Igen… Nem vagyok az a „shippelős” meg az a „yaoista”. Blah.  Ez a kép, még akkor is kísértett, amikor leadtam azt a szerencsétlen tárgyat, aminek át kellett ezt velem élnie. Sőt, még akkor sem ébredtem fel, amikor állítólag a srác hozzám beszélt.
- Jól vagy? – kérdezte aggódóan.
- Mi? – eszméltem fel.
- Lesápadtál.
- Jah… Csaköö… - Jó azért mégsem mondhatom el, hogy mi történt!- Biztos leesett a vércukrom.
- Azt hittem már, hogy attól, amit meséltem neked – nevetett fel. Hogy mi?! Te itt sztorizgatsz nekem kitudja mióta én meg meg sem hallottam? Huh…
- Nem, dehogy is! – nyugtattam meg mosolyogva. – Tökre érdekes az az izé, amivel az az izé történt…- hablatyoltam össze-vissza. Nem szeretem megsérteni az embereket, na! Már éppen nagy gázban lettem volna, amikor megérkeztett a felmentő sereg.
- Kisdínó! – hallottam koreaiul, mire odakaptam a fejem. Nem is volt időm gondolkodni, máris rám ugrott valaki, mire mindketten hátrazuhantunk. Innentől, mondanom sem kell, hogy a többiek egyből késztetést éreztek arra, hogy kilapítsanak minket.
- Tehát ez történt – próbáltam ki a levegő nélkül beszélést. A többiek már tapasztaltabbak voltak, így ők csak röhögve bólogattak. Látszik rajtuk, hogy énekesek és rapperek. Még így is tudnak levegőt venni a nevetéshez. Respect. – Leszállnátok rólam? Közterületen vagyunk.
- Nem, köszi – röhögött ki a legfelül fetrengő HoSeok.
- Szeretnéd, hogy felálljak? – vágott vissza még előttem az alulról a második, JungKook, mire magam elé képzeltem külsős szemmel a jelenetet, miszerint ő alulról feláll, a többiek meg eldőlnek, majd egy erős röhögőgörcs tört rám, attól függetlenül, hogy majd széttört a bordám.
- Hé, ez nem vicces! Csinált már ilyet! – cseszett le azonnal NamJoon, mire méginkább nevethetnékem lett.
- Ha nem szálltok le, akkor megint megteszem! – fenyegetőzött a legfiatalabb, mire mindenki felugrott, és felsegítettek engem is a földről.
- LEVEGŐ – lélegeztem mélyeket. – Rohadt nehezek vagytok, ugye tudjátok?!
- Köszönjük – vigyorgott V, majd mire meglátta a neméppen boldog arckifejezésemet, könyörgőre váltott. – Bocsiii!
- Úristen! Lala jól vagy? – kérdezte a srác a pult mögül. Ő tudja a nevem, de vajon honnan? Nem nagyon rémlik az arca… se az hogy hogy hívják…
- Persze, persze – próbáltam meg kedvesen mosolyogni. – Biztos az éhség váltotta ki belőlük ezt, szóval mi megyünk enni – indultam el magam előtt tolva a fiúkat, akik nem értettek ugyan semmit, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám.
- Ez ki volt? – méregették fogalmamsincskit a srácok
- Őszintén megmondom, hogy igazából lövésem sincs… De úgy tűnik, hogy ismer… - válaszoltam, mire röhögésbe kezdtek. Miután ezt megbeszéltük elmentünk reggelizni. A kaják nevei magyarul és angolul voltak kiírva, tehát 3-4 ember úgy nagyjából értette, hogy mi az. Viszont a maknae-line… Minden egyes kaját fel kellett sorolnom külön-külön mindhármójuknak, aztán elfelejtették, tehát elölről. Miután már senki sem nyaggatott, hogy ez mit jelent én is nekiálltam keresni valamit enni. Amikor leültem az asztalhoz, 7 fiút láttam magam előtt, mindegyik előtt egy-egy… müzli. MÜZLI! Ezt a nézést, amit én irányítottam feléjük, nem sokszor látni. Már éppen készültem megölni őket, amikor megszólalt JungKook.
- Itt van uszoda? – kérdezte mire felcsillant a szemem. Wellness. Lehet úszni és pihenni és csend és szauna és ahw.
- Van! – vigyorogtam.
- Nemáár! Az olyan unalmas! Nem lehet mást tenni csak úszni! – nyígtak a többiek.
- Pont az a jó benne! Nyugalom, és víz – próbáltam kedvezőbbé tenni a helyzetet. Még körülbelül 5 percig próbálkoztam a jó érvek felhalmozásával, nem sikerült rávennem őket arra, hogy önszántukból lejöjjenek, így más eszközökhöz kellett folyamodnom. – Léééégysziii! Nem lesz uncsi! Plíííz! – kezdtem hisztizni, mire csak kiröhögtek. Na kösz… Majd ránéztem a maknae-ra, aki egyből levágta a helyzetet.
- De ne csináljátok már hyungok! Buli lesz! – kezdte Jungkook is. Egy ideig bírták, majd hogy már ketten kérleltük őket, végül beadták a derekukat.
- Ez történik, ha két ’97-es szeretne valamit… - sóhajtott fel Jin. – Szerintem túlerőben vannak… - jelentette ki, mire mi, az említettek, gonoszul összevigyorogtunk.
- De –kezdtem a mondatomat-, hogy semmiképp se unatkozzatok, elhívom nektek ide Lorit! – jelentettem be.
- Ő nem nyelvvizsgára készül? – kérdezte Jimin meglepődve, mire legyintettem egyet, hogy csak bízza rám. A szobában felhívtam a barátosnémat.
- Halló? – szólt bele fáradtan.
- Itt Lala! – üdvözöltem vidáman.
- Mizu?
- Eljössz wellnessezni? – tértem azonnal a lényegre.
- Tudod, hogy nem szeretek úszni…
- Most sem szeretnél? – kérdeztem teljesen szomorú hangon, hogy biztos átgondolja még egyszer.
- Nem – biztos most kelt fel. Nem fog még az agya…
- Pedig a fiúk már várnak! – vetettem be a titkos fegyveremet, aminek úgy sem tud ellenállni.
- Hogy kik?! –értetlenkedett, majd leesett neki. – MEGYEK! SZÁGULDOK, MINT A SZÉL! –sikított bele a telefonba, majd kinyomta. Nekem nem, de a fiúknak eljön? Na ezért majd még számolunk! Miután ezzel végeztem, én is nekiálltam készülődni, majd felhívtam a fiúkat.
- Szia Noona! Menj le nyugodtan mi majd letalálunk! – tették le azonnal. Egy fél percig értetlenül meredtem, majd vállat rántottam, és lementem. Ha azt mondták, hogy letalálnak, akkor letalálnak. Biztos megint valami olyat csinálnak, amit jobb lenne, ha nem látnék… Odalent eldőltem egy napozóágyon és zenét hallgattam. Becsuktam a szemem, és kizártam a külvilágot. Ezt pár perc múlva nagyon megbántam. Tehát, nagyban hallgattam Zico rapjét, amikor valaki nyakon öntött egy nagy adag jéghideg vízzel.
- Basszus! – sikítottam fel. „Nagy meglepetésemre”, amikor kinyitottam a szememet, egy nagyon gonosz maknae állt előttem, és éppen nagyon röhögött valamin, majd vigyorogva rám nézett. Én is így tettem csak az én mosolyom szép lassan átment abba a bizonyos „kinyírlak” arckifejezésbe, ami kellően megijesztette. – Jungkook… Fuss.
- Ööö bocsii!
- Fuss – néztem rá komolyan, mire elkezdett rohanni, és beugrott a vízbe.
- Ez hideg! – sipítozott, mire vigyorogva néztem rá a víz széléről. – Gonosz vagy Noona! –röhögött fel ismételten, mire kinyújtottam rá a nyelvem, majd én is beugrottam a vízbe.
- Versenyzünk?- csillant fel a szemem.
- De aztán ne sírj majd amikor legyőzlek! – vigyorgott rám, amivel megadta a kellő akaraterőt. Elindultunk, és végig nagyjából egymás mellett voltunk, amikor az utolsó pillanatban ő hamarabb érte el a falat, mint én.
- Ez nem ér! Neked hosszabb a kezed! – vétóztam meg az eredményt mindenféle kertelés nélkül.
- Ez van – nyújtotta ki rám a nyelvét. – De te is nagyon ügyes voltál – nézett rám azzal a tipikus „ügyeskislány” mosollyal.
- Na, tudod hova menj! – küldtem el melegebb éghajlatra, mire kulturáltan kiröhögött. Még hozzánk csatlakozott Jimin és Tae az „idősek” meg pihentek. Engem a fiúk éppen a vízbe akartak fullasztani, amikor megjött Lori.
- Sziasztok! – integetett nekünk, mire elérte, hogy a fiúk egy fél pillanatig ne rám figyeljenek, így könnyen kiszabadultam, és kirohantam a vízből.
- Úristenem, de hiányoztál! – öleltem meg gyorsan. – Ezek vízbe akartak fojtani!
- Miért, mit tettél? – röhögött ki.
- Most miért gondolod azt rólam, hogy tettem valamit?! Hát olyannak ismersz te? – tettem fel a kérdést, amire a felvont szemöldöke szó nélkül adott választ – Jó, talán egy kicsit összepancsiztam a hajukat. Éééés?
- A kicsit az erős szépítés! Csepeg a víz a hajamból! – nyafogott TaeHyung.
- Lala, hogy lehetsz ilyen? – állt az ő pártjukra azonnal Loretta.
- Hé! Neked most mellém kellene állnod!
- Bocs – nevetett. – A szívem arra húz, hogy nekik adjak igazat.
- Igen? – húztam fel a szemöldökömet. – Jól van. Ezt megjegyeztem. – vágtam be a hisztit. – De készülj fel, hogy ezt még visszakapod! –fenyegettem meg, majd beültem szaunázni. Körülbelül 5 perce ülhettem bent, amikor kinyílt az ajtó és valaki leült mellém.
- Nem akarsz kijönni? Noona nem akar velünk úszni – biggyesztette le az ajkát a maknae, mire egyből megsajnáltam. Én és a jószívem…
- Mindjárt megyek – mosolyogtam, mire ő is úgy tett. Még egy pár percet ültünk egymás mellett szótlanul, majd kimentünk.
- Lala! – kiáltott fel boldogan Lori, akit a két srác vonszolt a víz felé. – Nézzétek fiúk! Ott van Lala!
- De ő már volt velünk a vízbe! Most te gyere be! – nyafogott neki Jimin, mire barátnőm elkezdett S.O.S –t tátogni nekem.
- Muhahaha – nevettem fel gonoszan. – Csak így tovább, fiúk!
- De nem lenne egyszerűbb, ha felemelnétek, és úgy dobnátok be a vízbe? – gondolkozott hangosan Jungkook, amire a reakció két ördögi vigyor és egy „eztnemhiszemel” pillantás volt. Ennek az lett a következménye, hogy Lori a vízben landolt, a többiek meg boldogok voltak, velem az élen. Szegény barátosném, még fel sem ocsúdott a kábulatból, amikor becsapódtam mellette a vízbe. A többi ördögnek se kellett több, ők is beugráltak a vízbe, minek következtében kialakult egy nagy lányok a fiúk, azaz kettő a hét ellen vízicsata. Ott ért véget a háború, amikor egy csapat idős néni és bácsi bemászott a vízbe, ezért békét kellett kötni, nehogy ártatlanok is megsérüljenek. Kievickéltünk a vízből, és én meg Lori beültünk a gőzkamrába.
- És tényleg, milyen érzés egy híres idol bandával lenni? – kérdezte, mire mindent elmeséltem neki ami ebben a két napban történt. Mondanom sem kell, hogy szinte már a földön fetrengett a röhögéstől. – Ez náluk a szeretet jele.
- Az, hogy rám ugranak?! – nevettem már én is. – És mi az, hogy „Kis Dinó”?
- Fantázia lvl 100…
- Na, majd akkor vigyorogj, amikor kitalálnak neked is egy ilyet! – vihogtunk. Egy darabig még beszélgettünk, amikor kinyílt az ajtó, és kivételesen nem valamelyik fiú jött be, hanem megint az öreg nénik és bácsik. Én és Lori ijedten összenéztünk, majd kisurrantunk. Éppen mentünk volna kifele, amikor egy csodás ötlet jutott eszembe, amit megosztottam bűntársammal is. Édes a bosszú… Fogtunk három műanyag poharat, és megtöltöttük őket jéggel, majd a mit sem sejtő, éppen a napozóágyon pihengető maknae-linehoz léptünk és rátettük a poharakat a mellkasukra. Jimin és Tae meg sem érezték – valószínűleg elaludtak –, viszont Jungkook kinyitotta a fél szemét és felült, mire az összes jég ráborult. Annyira örült neki, hogy felordított majd idegesen rám nézett. Csak mosolyog, és integet!
- Sziaa! – vigyorogtam a lehető legbűnbánóbban. Nem jött be… Felállt, a karjába vett (!!), majd éppen készült bedobni a vízbe, de meggondolta magát, hisz valamilyen úszásoktatás volt kicsiknek. Egy fél pillanatra megállt, de nem engedte, hogy kiszabaduljak. Hirtelen irányt váltott, majd amikor megláttam, hogy hova tart, mindennél jobban kezdtem el kapálózni, de semmi haszna nem volt, ugyanis ez a hülye beállt velem a jeges-zuhany alá! Ilyen sikítást is régen lehetett hallani tőlem… Már éppen kezdtem feladni, amikor szerencsémre kijöttek a nénik a gőzkamrából. Igen, szentül állítom, hogy követnek, de ebben az esetben kifejezetten jó hogy jöttek, és furcsán néztek a fiúra, aki „nem hagyja békén szerencsétlen kislányt”. Jungkook észrevette magát, és fülig pirulva letett a földre.
- Legközelebb szólj, ha megint molesztálni kezd! – mondta nekem az egyik néni, majd rácsapott egyet szegény maknae fejére majd elment, belőlem pedig kirobbant a röhögés.
- Ez meg mi volt? – kérdezte szegény fiú, még mindig vörösen és meglepődve.
- Megérdemelted. De legközelebb jobban vigyázz, mert már a lelkemre lett kötve, hogy szólok, ha megint nem hagysz békén! – kacarásztam tovább. Érdekesen festhettünk, amikor visszamentünk a többiekhez. JungKooknak égett a feje, én pedig majd megfulladtam a nevetéstől. A többiek igen furcsán néztek minket, de én úgy döntöttem, hogy szerencsétlen gyereket megkímélem a további oltogatásoktól, így csak legyintettem egyet, és ők ezzel be is érték, csak Lori az, aki tudta, hogy úgyis elmesélem neki. A nagy hangzavarra felkelt a két alvó fiú is, akik az olvadtjég hatására elkezdtek sikongatni, és egyből engem gyanúsítottak – vajon miért? -, majd megkergették az igazi tettest. Merthogy én csak az ötletgazda voltam, kivételesen most az, aki ténylegesen elkövette az a barátnőm volt. Még pancsiztunk egy kicsit – ahol sikeresen megint lefröcsköltem a hajukat, tehát megint vízbe akartak fojtani -, aztán fel is mentünk a szobába, ahol egy sor (inkább fél óra) könyörgés és mindenféle ígérgetés után sikerült rávennünk Lori anyukáját, hogy a lánya itt maradhasson lazulni velem (és még 7 koreai idol fiúval, de ez teljesen mellékes és elhalasztható dolog).